Szemerey Bence már több mint tíz éve fotózik filmre. A pályáját fesztiválfotósként kezdte, majd évekig sajtófotósként dolgozott. Az analóg reneszánsza szerinte jó és rossz hatással is van a fotózásra, de számára nincs olyan, hogy valaki rossz indokok miatt kezd el fotózni. Nem jött nagy filmes családból, kívülállóként került a filmes közegbe, mégis eljutott odáig, hogy az Oscar-díjas alakítást nyújtó Adrien Brodyt fotózhatta A brutalistában. Szemerey a Telexnek adott interjújában arról is beszélt, hogyan győzte meg a stábot, hogy a digitális technika helyett csak filmre fotózhasson és hogy mi motiválta arra, hogy saját fotólabort indítson Magyarországon.
Nem vezetett egyenes út a fotózásig és az operatőrködésig, nem jártál fotós, filmes iskolába, nem voltál senkinek a tanítványa vagy a protezsáltja. Hogyan indultál el ezen a pályán?
Középiskolában kezdtem el fotózni, csak úgy hobbiból. Aztán belecsöppentem a fesztiválfotózásba, amit nagy lelkesedéssel csináltam évekig. Egyre magasabb szintre jutottam, például a Sziget Fesztivál egyik fő fotósa lettem, de dolgoztam a Balaton Soundon, a Strand Fesztiválon és a Kolorádón is. Eközben villamosmérnöknek tanultam, de azt otthagytam, majd a HVG-nél helyezkedtem el fotóriporterként, másfél évig dolgoztam sajtófotósként. Még akkor sem vettem annyira komolyan, hogy ebből meg lehet majd élni, vagy hogy lehetne ebből karriert építeni. Végül elmentem a MOME media design szakára, de egyébként ezen kívül semmilyen képalkotói előképzettségem nincs.
Mielőtt az interjúba belekezdtünk, említetted, hogy olyan visszajelzéseket kaptál eleinte, hogy a fotóid filmszerűek? Mit jelent ez?
Először nem értettem, hogy mit értenek ezalatt, de már elég korai pillanattól kezdve azt mondták nekem, hogy nagyon „filmes fényképeket” készítek. Néztem filmeket ugyan, de azért annyira nem sokat, nem jöttem nagy filmes közegből, nem arról van szó, hogy van rendező és operatőr is a családban.
Szeretek sötét szcenáriókban fotózni, kifejezetten érdekel a fény és a világítás. Mindig olyan képeket próbáltam készíteni sajtófotósként is, hogy a fény ideális, vagy tökéletes legyen, ezen kívül pedig nagyon szeretek belógatni az előtérbe tárgyakat is. Azt mondanám, hogy igyekszem tágabb, levegősebb kompozíciókat keresni, amikben van lehetőség elmélyedni.
Mi volt a te áttörésed?
Egy HVG-s portréhoz fényképeztem Havas Ágnest, a Filmalap akkori igazgatóját. Készítettem róla egy portrét, amit nagyon szeretett, és kapcsolatban maradtam a stábjával. Nekik köszönhetően kezdhettem el forgatásokon dolgozni still fotósként. Először egy SZFE-s vizsgafilmet fotóztam, egészen pontosan Hartung Attiláét, aztán pedig a Proton Cinemánál volt lehetőségem komolyabb produkciókban is részt venni.
Mit csinál pontosan egy forgatáson a still fotós? Miben különbözik az úgynevezett werkfotózástól?
Az a különbség, hogy a stand fotós vagy still fotós kizárólag a jeleneteket fotózza, általában a kamera közeléből, arra törekedve, hogy majdnem ugyanazt a képet készítse el, mint amit a filmkamera rögzít, csak fotós minőségben, marketing- vagy dokumentációs céllal. Ezzel szemben a werkfotós nemcsak a jeleneteket, hanem a teljes forgatási folyamatot dokumentálja: a stáb munkáját, a díszletépítést, a technikai előkészületeket is. Magyarországon sokszor mindkettőre a werkfotós gyűjtőnevet használják.
Az én helyzetem speciális volt A brutalista forgatásán, mivel VistaVision kamerát használtak Leica objektívekkel, majdnem ugyanolyan objektíveket, amikkel én is dolgozom. A kamera és az én fotóim vizuálisan szinte megkülönböztethetetlenek voltak, ezért nem volt szükség arra, hogy ugyanazokat a beállításokat ismételjem meg. Ez kreatív szabadságot adott nekem, alternatív szögekből dolgozhattam, lehetővé téve, hogy úgy működjek, mint egy fiktív B vagy C kamera a jeleneteken belül.
Hogyan kerültél A brutalista közelébe?
Nekem a jellemem vagy lényegében a szakmai megközelítésem része, hogy nagyon sokat dolgozom 35 milliméteres analóg filmre. A brutalista rendezője, Brady Corbet, olyan still fotóst keresett, aki inkább filmre dolgozik és ebből Magyarországon nem sok van. Megmutatták neki a portfóliómat és ezután keresett meg a gyártócég.
Egy angol nyelvű interjúban azt mondtad, hogy az eredeti elképzelés az volt, hogy a stillek fele-fele arányban fognak filmre és digitálisan készülni. Végül minden fotó filmre készült, a te döntésed volt ez? Hogy sikerült meggyőzni a gyártót?
Az eredeti megközelítés az volt, hogy napi egy-két tekercs jelenetfotót készítsek el filmre, és a többit pedig digitálisan. Az első napom elején felvetettem nekik, hogy a forgatás alatt keletkező maradék nyersanyagot – mivel filmre forgatták A brutalistát – fölösleges volna kidobni. Egy ilyen produkcióban sok, már el nem forgatható maradék nyersanyag keletkezik, amit a tekercsek rövidsége miatt nem tudnak felhasználni: mozgóképes szempontból ezek ugyanis értelmezhetetlen mennyiségnek számítanak.
Egy 20 méteres mozifilmdarabból, ami ott mondhatni sorja mennyiségű szemét, én 12 tekercs teljes értékű fotós filmet tudok csinálni. Ezért felvetettem, hogy mi lenne, ha a fennmaradó filmekből fényképezőbe betehető filmet csinálnék, hogy csak arra fotózhassak. Mindemellett vállaltam azt is, hogy megfelelő minőségben elintézem a labort és annak költségeit. Nagyon pozitívan fogadták az ötletem, örültek neki és bele is mentek, röviden így történt az, hogy csak filmre fotóztam a forgatáson.
Az elmúlt években kezdetét vette egy analóg reneszánsz, egyre többen fotóznak filmre, használnak régi kamerákat. Szerinted miért épp most van ennek a felfutása?
Ezt sok irányból meg lehet közelíteni. Egyfelől generációs kérdésként: elkezdett kiöregedni az a generáció, amely filmen nőtt fel, filmre dolgozott, filmen szocializálódott. Mi egy új generáció vagyunk, mi már a digitális világban nőttünk fel, emlékszem kiskoromból arra, hogy a családi fényképek még filmre készültek, de aztán arra is emlékszem, hogy ’96–97 körül már volt digitális fényképezője a családnak. Mi a digitális kor gyermekei vagyunk, nekünk a film egy élmény, egy teljesen más médium, más vizuális megjelenés, épp ezért teljesen más minőséget is képvisel.
Másfelől a mai médiakörnyezetben az online tartalomfogyasztás olyan irányba ment el, ahol már rendkívül rövid időintervallumban gondolkodunk. Az emberek figyelmi ideje – az úgynevezett attention span – alig két-három másodperc körül mozog, és ehhez igazodnak a tartalmak is: gyors, rövid, azonnali élményt nyújtó formában jelennek meg. Ezzel szemben áll például az analóg fotózás, ami gyökeresen más megközelítést igényel. Van egy tekercs filmed, amin összesen 36 kocka van, és minden egyes kép pénzbe kerül. Megfontolást, tudatos döntést igényel minden exponálás, hiszen nem lehet azonnal visszanézni az eredményt, meg kell várni az előhívást.
Ez egyfajta ellensúly a jelenlegi, gyorsfogyasztásra épülő médiahasználattal szemben, és éppen ezért jelent sok mindenkinek vonzó alternatívát. Hasonló jelenség figyelhető meg a zenehallgatásnál. Ma már szinte bárki hozzáférhet a zenei tartalmakhoz digitális platformokon, mégis hatalmas reneszánszát éli a vinyl. Ennek az élménynek is megvannak a sajátos fizikai korlátai. Egy műanyag korongon húsz perc zene található oldalanként, épp ezért a zenehallgatás aktusa is sokkal tudatosabb annál, mint amikor a háttérben szól valami lejátszási lista.
Van egy harmadik megközelítés is – idetartozom én is –, e szerint rengetegen egyszerűen szeretik a filmnek a minőségét, és azt, hogy hogyan képesek reprezentálni a valóságot. Nagyon élvezetes kipróbálni, sokkal karakteresebbek a fotók. Olyan ez, mint összevetni egy szintetizátort és egy versenyzongorát, az egyik egy digitális hangszer, ami egy felvett hangot játszik vissza, a másik pedig előállítja a hangot. Filmre fotózni ráadásul izgalmas is, mert sokszor előre megjósolhatatlan módon adja vissza az emlékeket, vagy amit dokumentálni szeretnél.
Azok, akik régen fotóztak, amikor megtudják, hogy mennyibe kerül ma egy tekercs film és annak az előhívása, azon hüledeznek, hogy nagyon drága lett a filmes fotózás. Miért lett ilyen költséges filmre fotózni?
A film árának emelkedése alapvetően a digitális technológia térnyerésével magyarázható. A digitális térnyerése óta a hagyományos filmes gyártás volumene drasztikusan visszaesett. A filmgyártás lényegében egy szűk réteg igényévé vált, és a kisebb mennyiség miatt az előállítási költségek megnőttek. A gyártóknak így egyszerűen drágábban kell előállítaniuk a filmet. Jó példa erre a Kodak esete, ami a világ legnagyobb filmgyártója volt, az elmúlt tíz évben viszont több alkalommal kértek csődeljárást.
Ez jól mutatja, hogy még egy ilyen iparági óriásnak is nehézséget okoz életben maradnia a megváltozott körülmények között. Fontos azt is megemlíteni, hogy a filmgyártáshoz szükséges vegyszerek ára nem csökken, sőt, ezek beszerzése továbbra is drága, és az ipari gépek üzemeltetésének is megvan a maga költsége. Ráadásul a gyártásnak vannak technikai küszöbjei: például mozifilmet nem is éri meg előhívni bizonyos mennyiség alatt – mozgóképes filmlaborban 1200 méter alatt nem gazdaságos az előhívás. Így ha kevesen vásárolnak filmet, annak az ára szükségszerűen emelkedni fog. Jelenleg viszont hatalmas a kereslet, ami talán képes ellensúlyozni az áremelkedést, legalábbis egy ideig.
Ezek az árak nem riasztják el a fogyasztókat? Nem tartják vissza azokat, akik újonnan vágnának bele ebbe a hobbiba?
Nem gondolom, hogy a kereslet csökkenni fog. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg, mint a vinyl esetében. Ott is kialakult egy stabil, elkötelezett vásárlói közösség. Az analóg technológiák reneszánszukat élik, és ez alól a filmes fotózás sem kivétel. Az elmúlt egy évben legalább két-három új fejlesztésű analóg kamerát is bejelentettek, amelyek már kaphatók a piacon. Ezek között van olyan, amely egy régi modell modernizált változata, de vannak teljesen új fejlesztések is. Például a Pentax egy teljesen új kamerát dobott piacra, ami ráadásul half-frame rendszerű – ez azt jelenti, hogy a hagyományosan 36 képkockás tekercsre 72 kép is ráfér. Ez egy kisebb nyaralás dokumentálásához is elég lehet, ha valaki nem akar minden pillanatot megörökíteni.
Ez az egész jelenség körül kialakult „hype” egyáltalán nem tűnik mesterségesnek vagy mulandónak. Nem hiszem, hogy amiatt, hogy tovább drágulna a film, csökkenne az érdeklődés, mert egyszerűen nincs mivel kiváltani ezt az élményt. Az, hogy megjelenik egy újabb digitális kamera, ami, mondjuk, 100 helyett 200 megapixeles, önmagában nem ad új karaktert vagy stílust, csupán egy újabb technikai mutató, ami a legtöbb felhasználó számára nem izgalmas.
Az is érdekes, hogy világszerte egyre többen próbálkoznak új filmek kifejlesztésével. Az elmúlt öt évben legalább öt-hat teljesen új film jelent meg a piacon. Itt nem arról van szó, hogy egy meglévő Kodak film módosítását vagy újracsomagolását látjuk, ami az elmúlt években gyakori volt, hanem valóban új filmekről beszélünk, ahol a gyártók újra kémiai megoldásokkal kísérleteznek.
Mit gondolsz, kik vannak jobb helyzetben, azok, akik 10 éve kezdtek fotózni vagy azok, akik most? Gondolok itt szolgáltatások, filmek hozzáférhetőségére vagy akár a közösségre.
Egyfelől nagyon szerencsések azok, akik most kezdték, már csak annál az egyszerű oknál fogva is, hogy vannak filmek és nincs belőlük durva hiány. A szolgáltatások oldaláról nézve is jó a helyzet, mert van egy új generáció, aminek a tagjai lelkesen próbálnak mindent megtenni azért, hogy a legjobb szolgáltatást nyújtsák az emberek számára. Másfelől viszont nincs annyira könnyű dolguk azoknak, akik mostanában kezdték, mert mindennek nagyon magas az ára. A belépési küszöb nagyon máshol van, mint korábban. Egy olyan kamera, amit megvettél 2010-ben, mondjuk, 50 ezerért vagy 100 ezerért, az most 1 millió forintba kerül, mert akkora lett a hype körülötte.
Régen mindenki azt gondolta, hogy az egész filmes fotózás leáldozóban van, senki nem hitt benne, ezért senki nem is fejlesztett benne, igaz, most meg pont ennek az ellenkezője igaz.
Közben azt azért látni kell, hogy hatalmasat változott a világ, jó példa erre a Főfotó, ami az állami fotóvállalat volt, napi rotációban több tízezer tekercset hívtak elő. A 2010-es évek elejére ez szinte teljesen eltűnt, egy-két labor, meg lelkes rajongók tartották életben a filmes fotózást, most viszont újra több helyen elérhetővé vált a technológia.
Aki ma elkezd filmre fotózni, több lehetősége is van már, hogy előhívathassa a fényképeit, de az elmúlt tíz évben nem mindig volt ez így. Ennek a piacnak te is a szereplője vagy a Budachrome nevű üzlettel, amelyben a labor mellett saját filmeket is árultok. Mi inspirált arra, hogy elindítsd ezt a projektet?
Tíz év alatt elfotóztam ezernél is több tekercsnyi filmet, ha bárki eljön hozzám, megtekintheti azt az elég tetemes légköbmétert betöltő negatívhalmazt, amit felhalmoztam. Nekem ez nemcsak hobbi, ahogy korábban is említettem, hanem a munkám is, komoly minőségi elvárások vannak velem szemben. Európában és szerte a világban több laborban is jártam és sokszor hatalmas különbségeket tapasztaltam a nemzetközi és a hazai filmes fotólaborok minősége között.
Azért vágtam bele, hogy megmutassam: lehet jobban csinálni annál, mint amit sokan megszoktak, és büszke vagyok rá, hogy a Budachrome-nak ekkora és lelkes vásárlóközössége van már most. Európában például a spanyol Carmencita egyfajta etalonnak számít a laborok között, egy hasonló, úgynevezett benchmark labort szeretnék itthon létrehozni. Az itthon elérhető lehetőségek gyakran technikailag elavultak, a hívások és szkennelések minősége pedig sokszor annyira gyenge, hogy az emberek emiatt fordulnak el az analóg fotózástól.
Mivel én magam is ügyfélként kezdtem, első kézből tapasztaltam meg, mennyire könnyű elvenni valakinek a kedvét, ha rossz hívást vagy szkennelést kap vissza. Mivel sokan nem értenek a technikai részletekhez, a laborok gyakorlatilag bármit eladhatnak „jónak”, és ezt alkalmanként ki is használják. Ahogy elkezdtem saját magam végezni bizonyos folyamatokat – például a filmfűzést vagy a szkennelést –, fokozatosan világossá vált, hogy sokszor nem is a technikai komplexitás, hanem inkább a hanyagság vagy a tudáshiány áll a rossz végeredmény mögött. Ez a tízéves vásárlói tapasztalat, és számos külföldön, fiatalok által alapított labor sikere megerősített abban, hogy szükség van egy olyan hazai laborra, ahol valódi minőséget és átláthatóságot tudunk biztosítani. Ez lett a kiindulópontja Budachrome-nak.
A közösségi média is nagy szerepet játszott abban, hogy a mainstreamben is újra népszerű lett az analóg fotózás. Kylie Jenner és Kendall Jenner is kicsi, kompakt point and shoot filmkamerával fotózik. Mit gondolsz, ez milyen hatással van a hobbira?
Egyértelműen nagy hatással volt rá, rengetegen elkezdték felfedezni maguknak az analóg világot. Nemzetközi szinten is látni, hogy celebek, influenszerek mutatják a vintage fényképezőiket a nyaraláson. Ez egyrészt jó dolog, mert újra menő lett az analóg fotózás, sokkal többen érdeklődnek iránta. Ugyanakkor rossz is, mert emiatt az árak kilőttek, egyes gépek értéke egyik napról a másikra a tízszeresére nőtt. Jó példa erre a Contax T2, ami egy remek kis fényképezőgép, de ma már elképesztő, hogy mennyi pénzt kérnek érte.
Az sem zavar, hogy sokan divatkiegészítőként tekintenek a fényképezőgépekre, nem, mondjuk, alkotóeszközként?
Egyáltalán nem. Szerintem mindenki úgy kapcsolódjon ehhez a világhoz, ahogy neki jólesik. Ha valaki azért használ Contax fényképezőt, mert Robert Capa is azt használta, az is teljesen rendben van, meg az is, ha valaki azért vesz ilyen kamerát, mert Kylie Jenner használta. A lényeg, hogy örömet szerezzen. A kedvenc példám, a zene is ilyen, nem? Nincs jó vagy rossz motiváció.
Te mindenképp maradsz az analógnál? Nem szeretnél technikát vagy akár formátumot váltani?
Nem, és ez teljesen tudatos. Semmi nem vonz a váltásban. Nagyon jól érzem magam ebben a közegben, és azt is sikerült elérnem, hogy kizárólag filmre dolgozhatok – fotósként és gyakran operatőrként is. Ezt a pozíciót szeretném tartani. De azért ne felejtsük el, hogy a munka az munka, és igenis vannak projektjeim, főként mozgóképpel kapcsolatosak, ahol digitálisra forgunk, és ez így van rendjén. Nem szabad ebből vallási kérdést csinálni, de ha választhatok, akkor inkább az analóg felé fordulok.
A jövődet hol képzeled el?
Nagy valószínűséggel külföldön. Szeretnék nemzetközi produkciókban dolgozni, rangosabb projektekben részt venni. Itthon mostanában vagy kis költségvetésű, kamaradráma jellegű, független filmek vannak, vagy szolgáltató jellegű, ipari produkciók, ahol nem alkotót, hanem szakembert keresnek. Engem viszont inkább a kreatív rész érdekel.
Sok mindent csinálsz egyszerre, van valami vezérelv, amit követsz minden projektben?
Csak olyan cégeim vagy projektjeim vannak, amik nagyon érdekelnek és segítik az alkotói munkámat. Mindig az a célom, hogy befogadó közösségeket hozzak létre, olyan helyeket, ahol senkit nem néznek le azért, mert kezdő, vagy nem tud minden szakmai titkot.
Túl kéne már lendülniük bizonyos közösségeknek azon, hogy állandóan szakmai vitákat folytatnak olyan technikai dolgokról, hogy melyik vegyszer a jobb, vagy milyen papírra nagyítsunk, mindezt ráadásul úgy, hogy sokszor laikusokat és hobbistákat aláznak az okoskodó kommentjeikkel. Szerintem már csak ezért se vegyük el a kezdők kedvét az egésztől, mert valamikor mi is kezdők voltunk, én sem úgy születtem, hogy minden tudtam a fotózásról vagy az operatőrségről.