Továbbra sem lehet tudni, hogy milyen 150 új gyárról beszél a kormány, pedig fontos lenne, mert a terv eredményessége nem a mennyiségen, hanem a minőségen múlik.
Miközben a magyar kormány nagy reményeket fűz ahhoz, hogy a 100-ról egyenesen 150-es célszámra emelt új gyárépítés-ösztönző programja már az év végétől segít meglökni a gazdaság növekedését, az Economist a napokban épp arról közölt átfogó cikket, hogy az ehhez hasonló, egyébként világszerte jellemző törekvések számos illúzióra épülhetnek.
Bár a brit gazdasági lap (egyébként elég szubjektív) írása természetesen nem Magyarországra fókuszál, hanem globális trendeket néz, és érvelése így nem állítható egy az egyben szembe a sok szempontból lokális jelentőségű magyar várakozásokkal, de sorvezető lehet ahhoz a kérdéshez, hogy mennyit nyerhet Magyarország a gyárépítések felturbózásával?
Ahogy a lap írja, a politikusok szeme előtt alapvetően négy megfontolás lebeg világszerte, amiért beleszerettek a gyárépítés ötletébe.
- „Méltányos” munkalehetőségeket szeretnének biztosítani a kevésbé képzett munkaerőnek.
- GDP-növekedést szeretnének generálni.
- Az ország ellenállóképességét szeretnék növelni az olyan kiszámíthatlan események vagy folyamatok esetére, mint a koronavírus-járvány volt, vagy mint amilyen újabban Donald Trump amerikai elnök vámháborúja, sőt a konkrét katonai konfliktusok. Minél inkább házon belül van a termelés, annál kevésbé kitett egy ország a globális fennakadásoknak – hangzik az érvelés.
- A világpiaci termelésben Kína állami támogatásokkal, ösztönzőkkel megy előre, és ha tartani akarja vele bárki a lépést, akkor neki is „patrióta” hazai gazdaságpolitikát kell folytatnia.
A szorgos munkásember mítosza
A méltányos megélhetést biztosító gyári munka egyre gyorsabban válik világszerte egy nosztalgikus, múltban gyökerező illúzióvá. Globálisan nézve csak 2013 és 2018 között 20 millióval (6 százalékkal) csökkent a klasszikus, alacsonyabb hozzáadott értékű gyártási munkahelyek száma. Ugyanezen idő alatt azonban a termelési kibocsátás értéke még nőtt is 5 százalékkal, vagyis jóval kevesebb emberrel állítanak elő a termelőüzemek jóval több értéket. Nem nehéz kitalálni, hogy e trend mögött az automatizáció terjedése áll.
Majdnem mindenhol egyre kevésbé van szükség alacsonyan képzett munkásokra, az Egyesült Államokban például már csak az új ipari állások egyharmadába keresnek olyan munkásokat, akiknek nem kell magasabb képzettséggel (leginkább diplomával) rendelkezniük.
Az alacsony hozzáadott értékű gyári munka ma már nem fizet annyit, amennyiből emberek tömegei jól meg tudnak élni. Ha már fizikai munkáról van szó, akkor például az építőipar jobb kereseteket tud kínálni a klasszikus ipari üzemeknél. Mivel más szektorokban, például a szolgáltatásokban a termelékenység növekedése általában nagyobb, mint a gyárakban, a bérek ott jobban nőhetnek, vagyis az ott dolgozók hosszabb távon még nagyobb jövedelememelkedésre is számíthatnak.
A Telex épp a napokban mutatta be, hogy a 15 legnagyobb magyarországi gyárból 11-ben kevesebben dolgoznak, mint egy éve, és a négy növekedést mutató gyárnál is csak minimális volt a bővülés. Az átlagos létszámcsökkenés 7,8 százalék volt, miközben a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint ugyanezen időszak alatt a feldolgozóipari termelése (országosan, azaz nem csak a 15 legnagyobb gyárban) 5,2 százalékkal esett vissza.
Amellett, hogy a nagy magyar ipari üzemekben a munkáltatók a tapasztalatok szerint kifejezetten hajlamosak jó ideig még akkor is megtartani valahogy a munkaerőt (munkaerő-felhalmozás), ha nincs belőlük hiány (arra tervezve, hogy ha majd megint lesz, akkor házon belül azonnal hadra foghatóak maradnak), a létszámcsökkenés még így is nagyobb a 15 gyárban, mint az általános termeléscsökkenés.
Hogy mennyire lehet méltányos módon megélni ma egy gyári munkás fizetéséből, annak megítélése elég szubjektív, mindenesetre a friss adatok szerint a magyar alkalmazottak (nem csak gyári munkások) fele nettó havi 392 ezer forint alatt keres, az olyan újonnan épülő nagy gyárakba pedig, mint a BMW, a CATL vagy a BYD, sok külföldi vendégmunkás is érkezhet. Az ő alacsonyabb kategóriájú fizetéseik már csak azért is indokoltak lehetnek, mert ezekben az egységekben a betanított dolgozók döntően alacsony hozzáadott értékű feladatokat fognak ellátni.
Épp ez veti fel a fenntarthatóságát a rendszerváltás utáni magyar modellnek, amely az alacsony hozzáadott értékű gyártásra, összeszerelésre épül. Ráadásul ahogy mennek fel a bérek, egyre kevésbé éri meg embert alkalmazni, és egyre jobban robotot. Ezen belül pedig kifejezetten az autógyártás az, ahol a leginkább ambicionálják a robotozációt
– mondja Pogátsa Zoltán közgazdász, a Soproni Egyetem docense.
Mitől lesz több GDP?
A gyárépítések melletti másik fő gazdaságpolitikai érv (globálisan) az, hogy ez jó eszköz lesz a GDP növeléséhez. Magyarországon különösen erős ez a kormányzati narratíva – amennyiben így értelmezzük azokat a sorozatos kijelentéseket, hogy a kormány az említett nagy és új gyárak beindulását kulcsfontosságúnak tartja a gazdasági növekedés beindításához.
Ahogy azonban arra már számos szakértő rámutatott, az uniós csatlakozás óta eltelt bő két évtized egyik tapasztalata pont az, hogy „külföldi multik alacsony hozzáadott értékű feldolgozóipari termelőegységeinek lerakatává válni” ugyan jobb, mint a semmi, de semmiképpen nem a leghatékonyabb fejlődési út.
Az új magyar gyárak (vagy egységek, bővítések?) konkrét listájával a kormány még mindig nem állt elő, pedig Nagy Márton április végén azt ígérte, hogy ez „hamarosan” megtörténik. Cikkünk megjelenéséig a NGM nem válaszolt arra a kérdésünkre, hogy a lista mikorra várható, így addig csak a mennyiségi faktort ismerjük, a minőségit, vagyis azt nem, hogy ezekben az új üzemekben a munkafázisok mennyi hozzáadott értéket képviselnek majd. Márpedig a GDP-t a hozzáadott érték tudná növelni.
A hazai ipari kibocsátás mintegy 10 százalékát adó járműipar klasszikus és sokat emlegetett intő példát mutat: ennek az alaposan megtámogatott ágazatnak a hozzáadott értéken belüli részesedése csak 3,6 százalékos.
Fegyvert gyártani nem ugyanaz, mint autót
A különösen nyitott, kisméretű Magyarország esetében nem nagyon releváns az az érv, hogy az országhatárokon belül ipari szempontból is érdemes minél önellátóbbnak maradni, vagyis az, hogy az iparosítás nemzetbiztonsági érdek lenne. Ezt a világ nagy gazdaságai hangoztatják olykor előszeretettel, de még ezekben az országokban is csak a létfontosságú ágazatokban van tényleges értelme a bezárkózásnak. Jó példa a kínai ritkaföldfémektől való függés, amely újabban meghatározó autóipari kockázat lett, de az ilyen hatások ellen egy hozzánk hasonló méretű és jelentőségű ország aligha tud hazai iparosítással védekezni.
A hadiipart tipikusan érdemes lehet országon belül tartani egy nemzetközi tényezőnek számító államban, de az Economist elemzője például úgy véli, távolról sem következik például az ukrajnai háborúból, hogy békeidőben minden országnak saját dróngyártást kellene kiépítenie. Épp ellenkezőleg, pont azt látjuk, hogy a háborús gazdaság rendkívül gyorsan képes innoválni és felskálázni a termelést.
Kína már nem az, aminek gondoljuk
Kína ugyan sokféleképpen torzítja a piacot, és a század elején a fejlettségi szintjéhez képest nagy volt a részesedése a gyártásban, de ezek az idők elmúltak. Az alacsony hozzáadott értékű gyári munkahelyek aránya Kínában is csökkent 2013 óta, sőt, az arányuk ma már hasonló az amerikaihoz, miközben a termelés fejlettségi szintje is megközelíti az Egyesült Államokra jellemzőt. Kína 29 százalékban részesedik a világ összesített gyártási hozzáadott értékéből, de ez ma már sokkal inkább a méretének, mintsem az állami stratégiának a következménye. Hatalmas belső piac áll a kínai gyártók mögött, és a hazai innováció újabb innovációkat szül.
Kína ma már úgynevezett »márkatulajdonosként« teljes termelési láncokat kontrollál
– mondja Pogátsa Zoltán, ha pedig mi mindig csak alacsonyabb hozzáadott értékű munkafázisok elvégzésére pályázunk, vagy csak azt tudjuk megszerezni, akkor gazdasági értelemben ki vagyunk szolgáltatva neki, épp úgy, mint jó ideje egyébként a német márkatulajdonosoknak is.
A kérdésre tehát, hogy kell-e nekünk még gyorsan 150 gyár, az a helyes válasz, hogy leginkább csak akkor, ha a hozzáadott érték skálán magasabb fokon lévő termelési fázisokat honosítunk meg. És ebből a szempontból még szinte mindegy is, hogy melyik ágazatban tesszük ezt.
A magasabb hozzáadott értékhez tartozik magasabb fizetés (munkások megélhetése), és ez növeli érdemben a GDP-t, amelynek hosszabb távon szerencsésebb esetekben lehet jóléti hatása is.
Kína kutatás-fejlesztést, formatervezést, pénzügyi műveleteket is végez, azaz magas hozzáadott értékű termelési fázisokat is, mi azonban eddig főleg alacsony hozzáadott értékű gyártást és összeszerelést hoztunk ide
– mondja Pogátsa Zoltán.
Ha ez folytatódik, akkor a 150 új gyárral sokkal kevésbé leszünk előrébb.
