David Szalay: Test (részlet)

A tizenöt éves félénk és esetlen István édesanyjával él egy csendes magyarországi lakótelepen. Új fiú a városban, aki hamarosan elszigetelődik az osztálytársaitól, és olyan eseményekbe sodródik, amelyek örökre idegenné teszik önmaga számára. Egyedüli társasága a szomszédban élő, férjezett nő, aki nagyjából egyidős az édesanyjával. Kapcsolatuk titkos viszonnyá alakul, amelynek igazi jelentőségét István maga sem fogja fel teljesen, és végül az élete kisiklik az irányítása alól. David Szalay 2025-ben Booker-díjjal kitüntetett kötete olyan kérdéseket boncolgat, mint például, hogy mi mozgatja az életünket, mi ad neki értelmet és mi az, ami végül tönkre teheti. A regény éleslátással, kérlelhetetlen pátosszal és megdöbbentő emberséggel követi nyomon, hogy változó, bizonytalan, egyre erőszakosabb világunkban milyen kitörölhetetlen hatásai vannak a feldolgozatlan traumáknak. Innentől egy részlet következik a könyvből.
Velük szemben, a másik lakásban él egy nő. Nem sokkal azután, hogy Istvánék beköltöztek, megkérdezte István anyjától, lehet-e, hogy a fiú néha segítsen neki a bevásárlásban.
– Mit kéne csinálnom? – kérdezte István, amikor az anyja előhozta a dolgot.
– Azt kéri, hogy menj le vele a boltba, és segítsd felcipelni az emeletre, amit vásárolt.
– Nem akarom.
– Ő is sokat segített nekünk – mondta István anyja.
– Nem csinálom.
– Már mondtam neki, hogy jó.
– Ezt mondtad neki?
– Igen.
– De miért?
– Ő is sokat segített nekünk – ismétli meg az anyja. – A férjének meg valamilyen szívbaja van. Nem fogok itt leállni vitatkozni veled.
Attól fogva István hetente egyszer-kétszer elmegy a nővel a boltba, és segít neki hazavinni, amit vásárolt.
Mikor hazaér az iskolából, ledobja a hátizsákját a padlóra, megint kimegy a lakásból, és bekopog a szemben lévőbe.
A nő nyit ajtót, és kéri, hogy várjon egy percet. István vár, a fején kapucni, fejhallgató, lebámul a lépcsősorra és a lépcsőfordulóra, ahol egy sor cserepes növény áll az ablak előtt. Furán illesztették be az ablakot, az alja leér az emelet szintje alá.
– Mehetünk – mondja a nő, és bezárja a lakást.
Kalap, kabát van rajta, együtt indulnak el lefelé a betonlépcsőn.
– Hideg van odakint? – kérdezi lefelé menet.
Istvánnak le kell vennie a fejhallgatóját, hogy hallja.
– Hideg van odakint? – kérdezi másodszor is.
– Aha – mondja István.
Kerülgetik a tócsákat az egyenetlen járdán, és várakoznak a közlekedési lámpánál.
A bolt vakítóan világosnak tűnik a téli utca sötétje után.
A nő kiszabadítja a haját a kalapból, és meglazítja a sálját.
István megy utána a bevásárlókocsival, a nő belerakosgatja az árut.
Nem beszélgetnek.
Utána visszamennek a házukhoz, és föl a lépcsőn. Lift nélküli ház, és a negyediken laknak.
– Nagyon erős vagy – mondja a nő, míg István leteszi a nehéz holmit a konyhaasztalra.
Nem tudja, mit válaszoljon erre.
Csak bólint, mire a nő megkérdezi, nem kér-e egy kis somlói galuskát. Mikor hazaérnek, néha megkínálja ennivalóval, általában édességgel, mondjuk somlóival.
– Aha, jó lesz – mondja István.
– Akkor ülj le.
István leül az asztalhoz.
A nő kiveszi a somlóit a hűtőből, és jó nagy adagot szed Istvánnak egy üvegtálkába, aztán leteszi elé egy kanál kíséretében.
– Kösz – mondja István.
Amíg eszik, a nő elpakolja, amit vásároltak.
István lassan rájön, hogy a nő mintha vonzódna hozzá, vagy mi. Amitől zavarba jön, de valamennyire tetszik is neki a dolog, noha ő nem érez semmiféle vonzalmat.
Semmit sem érez iránta.
Csak egy ilyen öreg nő, talán még az anyjánál is idősebb.
Mintha nem is létezne.
– Milyen? – kérdezi a nő, miközben rakodik.
– Finom – mondja István.
Gyorsan megeszi, részben mert ízlik neki, részben mert szeretne olyan hamar kiszabadulni innen, amilyen hamar csak lehet.
Mikor befejezi, feláll, a szék lába hangosan csikorog a padlón.
– Ez is megvan – mondja.
– Megcsókolhatlak? – kérdi a nő.
Ott áll Istvánnal szemben.
A kérdés annyira meglepi, hogy István azt se tudja, mit mondjon.
Illetve még azt sem érti, mire gondol a nő.
Mikor nem szólal meg, a nő szájon csókolja. Semmi az egész – a száját egy pillanatig épp hogy odaérinti az övéhez.
– Bocsáss meg – mondja Istvánnak rögtön utána.
Ő csak áll egy helyben.
– Szerintem most már indulj.
István továbbra se mukkan meg, csak kimegy, át a lépcsőfordulón, és belép az anyja lakásába.
––––
Az osztályban ég a villany, neoncsövek a plafonon, átlátszó, szögletes műanyag búrában. A búrák alján jó sok döglött légy – apró, elmosódó pöttyök, néha ezeket bámulja, míg a tanár beszél. Csak néhányan hajlandók úgy tenni, mintha figyelnének a tanárra, aki egy könyvből olvas fel. „Bár a rátermett kifejezés alatt a köznyelvben gyakran olyan minőséget értenek, mely az egyed túlélését segíti – erre utal a »rátermettebb túlélése« kifejezés –, a modern evolúciós elméletben a rátermettség fogalma az egyed szaporodási sikerességére összpontosít. Ha egy egyed csak feleannyi ideig él, mint fajának többi egyede, de kétszer annyi felnőttkort elérő utódot hoz létre, mint társai, akkor génjei a következő nemzedék felnőtt populációjában gyakoribbak lesznek.” Aznap ez az utolsó órájuk.
Azután gyalog hazamegy.
Kettesével veszi a lépcsőfokokat. Egyszer csak ott áll előtte a nő, a kezében kicsi, műanyag locsolókanna. A növényeket öntözi a két emelet közti lépcsőfordulóban. Azóta nem találkozott vele, hogy utoljára elmentek bevásárolni, és utána csókolóztak.
– Helló, István – köszön a nő, de nem hagyja abba az öntözést.
– Helló.
Csak áll, pár lépcsőfokkal lejjebb, mint a nő, egy kicsit még liheg. Az újbóli találkozás miatt még furcsábbnak érzi, hogy tényleg megcsókolta.
A nő megkérdezi, el tudja-e kísérni a boltba.
– Oké – feleli István.
Mint mindig, bevásárlás közben most sem beszélgetnek egymással.
Csak amikor már visszaérnek a lakásba, akkor szólal meg a nő:
– Ne haragudj a múltkoriért.
Istvánt meglepi, hogy ilyet hall tőle. Úgy hangzik, mintha a nő csinált volna valamit vele, pedig benne úgy él az egész, hogy közösen csinálták.
– Semmi baj.
– Tényleg? – kérdi a nő.
István nem tudja, mit is kellene mondania.
Hallgat.
– Elmondtad valakinek? – kérdi a nő.
– Nem.
Nem mondta el senkinek. Nincs is senki, akinek elmondhatná. De ha mégis, akkor is mit mondhatna? Hogy megcsókolt valakit, aki olyan ronda és öreg, mint ez a nő?
––––
Legközelebb, mikor visszaérnek a boltból, és a nő megkérdezi, kér-e egy kis somlóit, István habozik, majd azt feleli:
– Aha, kérek.
A nő szól, hogy üljön le, és elé tesz egy tálat, kiskanalat meg egy összehajtogatott papírszalvétát.
– Köszönöm.
Amíg eszik, a nő elpakolja, amit vásárolt.
István épp csak feláll az asztaltól, és megtörli a száját a papírszalvétával, mikor megszólal a nő:
– Szabad?
Nyilvánvaló, mire gondol.
– Oké – felel István pár másodperc múltán. Nem tudja, miért mondja. Úgy látszik, valamelyik része mégis akarja.
A nő ajka egy pillanatra az övéhez ér, ugyanúgy, mint először.
– Köszönöm – mondja a nő, de nem néz Istvánra.
– Oké.
A nő továbbra sem néz rá, csak várja, hogy menjen már.
Mikor István felfogja, mire vár a nő, kimegy, át a lépcsőfordulón, és belép az anyja lakásába.
Ezután minden alkalommal csókot váltanak. Részévé válik a közös bevásárlásoknak. A nő megkínálja ennivalóval, utána egy pillanatra hozzáérinti az ajkát Istvánéhoz, majd István távozik.
––––
Egyszer a nő azt ajánlja, üljenek át a kanapéra.
István még nem járt a nappalijában. Nemigen fogja fel, mi van benne, csak annyit lát, hogy a helyiség túlsó végén van egy erkély, ugyanúgy, ahogy náluk, az anyja lakásában, zöld színű, fémszálas üvegtáblákkal.
Leülnek a kanapéra.
– Csókolóztál már igazából? – kérdezi a nő.
István zavarban érzi magát, hogy még nem, ezért inkább úgy tesz, mintha nem értené a kérdést. Mindenesetre hallgat.
– Akarsz velem igazán csókolózni?
– Jó.
A szíve váratlanul elkezd kalapálni.
– Biztos?
István csak bólint.
Hallja az óraketyegést.
A nő odaérinti az ajkát az ajkához, ahogy már a konyhában is jó párszor, csak most nem veszi el, hanem ott tartja, és erősebben szorítja oda Istvánéhoz.
Valahogy kényelmetlen szögben sikerült egymás felé fordulniuk, egy kicsit változtatnak a pozíciójukon.
A nő megint István ajkára teszi a magáét, és ezúttal ki is nyitja a száját, István megérzi a nő nyelvét a saját ajkán, majd ő is szétnyitja a száját, a nő nyelve pedig belecsúszik.
István behunyja a szemét, hogy ne kelljen látnia a nőt, hogy csak az ajkát érezze, meg a nyelvét a saját szájában.
– Jólesett? – kérdi a nő.
István bólint.
– Akarod még egyszer?
– Oké.
Megint csinálják, s amíg a csók tart, a nő keze végigsimít István merevedésén, ami böki a nadrágját.
Maga is alig vette észre, hogy erekciója támadt, míg a nő keze véletlenül végig nem simított rajta.
A következő pillanatban érzi, hogy a nő teste megfeszül.
Zavarában elhúzódik tőle.
– Mi az? – kérdi a nő, és próbálja megfogni István kezét.
István ekkorra már talpra állt.
– Mi az? – kérdezi még egyszer. – Nincs semmi baj.
De van, gondolja István, míg lenéz a nőre.
Undorítja ez a nő. Szó nélkül otthagyja.
Lemegy a lépcsőn, ki a házból, és csaknem egy óra hosszat járkál, anélkül hogy tudná, tulajdonképpen hol is van, vagy hová megy.
Mikor visszaér, a nő a lépcsőfordulóban várja.
– Valami bajod van? – kérdi.
– Nincs – mondja István.
David Szalay: Test
Fordította: Barabás András
Libri, 2026, 5999 Ft