A magyar gazdasági fordulat titkos fegyvere: a jól működő versenypolitika

A Nemzeti Együttműködés Rendszere, a NER a Tisza-kormány megalakulásával formálisan véget ért. Az új kezdet azonban nem olyan egyszerű, hiszen a gazdaság újraindításától kezdve a jogállamiság helyreállításán és az uniós források megszerzésén át az oktatási és egészségügyi rendszer reformjáig egymásra halmozódó feladatok állnak Magyar Péter kormánya előtt. Versenyközgazdászként úgy gondoljuk, hogy a piaci verseny fontossága Magyarországon fájdalmasan alulértékelt, és ennek orvoslása lenne a legkézenfekvőbb kiindulási pont a gazdaság újraszervezése során. Ebben a cikkben ezt a gondolatot járjuk körül.

Piaci verseny a NER időszakában

Számunkra Magyarország 2010 és 2026 közötti gazdaságtörténete nem a rossz makrogazdasági politikáról szól, hanem elsősorban a piaci verseny szándékos és szisztematikus tönkretételéről, és az ebből következő termelékenységi katasztrófáról. Minden más – a klientúraépítés, a fiskális sodródás, az agyelszívás, az intézmények kiüresedése – vagy ennek a központi kudarcnak az oka vagy a következménye.

Magyarország 2010-ben egy meglehetősen átlagos átmeneti gazdaság volt. Nem kiemelkedő, de a konvergencia útján haladt. A közvetlen külföldi befektetések, az Európai Unió (EU) egységes piacához való hozzáférés és a kohéziós alapok úgy működtek, ahogyan azt elvárták tőlük. Aztán történt valami, amire sokan, sokféle jelzőt aggattak már, de a történet lényege mindig ugyanaz volt: a gazdasági haszon fokozatos átadása egy kis, politikailag kapcsolódó üzletemberekből álló körnek.

Első ránézésre Magyarország makrogazdasági adatai 2010 és 2020 között talán nem tűntek különösebben riasztónak. A nominális növekedési ráta stabil és pozitív volt, a munkanélküliség csökkent. Úgy tűnhetett, hogy a nem ortodox megoldások beváltak.

De a felszín alatt a kép jóval árnyaltabb volt. A GDP-adatok ugyan pozitívak voltak, de a növekedést nem a termelékenység javulása, hanem az uniós források elköltése, a munkaerő egyre növekvő mennyiségű felhasználása, a fogyasztásvezérelt költségvetési transzferek és az alacsony költségű összeszerelési export hajtotta. Egyszerűbben fogalmazva, Magyarország lényegében kölcsönzött és/vagy más országoktól kapott pénzeket költött, miközben intézményi tőkéjét felélve autókat szerelt össze.

A teljes tényezőtermelékenység – az a mutató, amely azt méri, hogy egy gazdaság mennyire hatékonyan használja fel a rendelkezésére álló erőforrásokat – a periódus nagy részében stagnált vagy alig növekedett, és 2023-ban lényegében ugyanannyi volt, mint 2006-ban. Úgy is mondhatnánk, hogy Magyarország a gazdasági modellje ellenére növekedett, nem pedig annak köszönhetően. A NER nem teremtett jólétet, hanem újraosztotta a meglévő javakat a politikai kapcsolatokkal rendelkezők felé, miközben a gazdaság alapvető termelési kapacitása csendesen elsorvadt. Amikor az uniós források csökkenni kezdtek és a külső környezet kedvezőtlenebbé vált a Covid19-járvány és az energiaáremelkedés miatt, nem volt semmi, ami megtámasztotta volna a növekedést, ami segített volna a sokkok enyhítésében.

A NER egyik néma ellensége: a piaci verseny

Orbán Viktor retorikájának középpontjában mindig is egy képzeletbeli ellenség állt: Soros György, a migránsok, Brüsszel vagy éppen Ukrajna. Az üres retorika mögött azonban volt egy dolog, ami ténylegesen a NER sikerének útjában állt, valami, ami a közvagyon fokozatos kisajátításának szempontjából sokkal veszélyesebb volt, mint egy képzeletbeli szalmabáb: a piaci verseny. A piaci versenyt vissza kellett szorítani, és valóban vissza is szorították. A rövidség kedvéért hadd emeljünk ki három példát, amelyek a legjobban szemléltetik, hogyan történt ez.

Az első maga a közbeszerzési gépezet volt. Egy, a 2005 és 2021 közötti több mint 250 000 közbeszerzési szerződés elemzése alapján készült tanulmány megállapította, hogy 2021-re az összes szerződés 34,6 százalékát (és a kizárólag a magyar költségvetésből finanszírozottak több mint 40 százalékát) verseny nélkül ítélték oda. Eközben pedig a NER-hez kapcsolódó magánszemélyek és cégek részesedése az időszak során folyamatosan nőtt.

Másodszor, a külföldi (főként nyugat-európai) vállalatok szisztematikus gyengítése volt tapasztalható. Az egyes ágazatokra kivetett különadókat és egyéb pénzügyi terheket rendszeresen úgy alakították ki, hogy a külföldi tulajdonú szereplőket jobban sújtsák, mint a hazaiakat. Ezáltal a meggyengített külföldi vállalatok egy része kivonult a hazai piacról, sokszor meglehetősen kedvező áron eladva a hazai üzletrészüket az államhoz közel álló befektetőknek. Ezzel az a fő probléma, hogy a külföldi tulajdonú vállalatok, elsősorban a fejlett országokból érkezők, termelékenysége sokkal magasabb, mint a hazai tulajdonúaké, tehát az állam éppen a gazdaság termelékeny részét támadta és űzte el.

Harmadszor, a kormány „nemzetstratégiai jelentőségű”-nek nyilváníthatott egy összefonódást, ami azt jelentette, hogy a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) nem vizsgálhatta az adott fúziót. De ezen túlmenően is, a versenyhatóság megtanulta, hogy inkább segítőkésznek kell lennie, mintsem függetlennek, és a hozzá kerülő NER-kötődésű fúziók esetén érdemi kifogást sosem emelt. Ilyen nemzetstratégiai jelentőségű fúzióból csak 2019 és 2023 között 18 darab volt; a teljes NER-időszak legismertebbjei pedig a magyar nyelvű média jelentős részének összevonása a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványba (KESMA), a Digi és a Vodafone 4iG általi felvásárlása és a Magyar Bankholding létrehozása voltak.

Mindezek mögött a demokratikus intézmények fokozatos kiüresedése állt. Az ügyészség következetesen elutasította a kormányhoz kapcsolódó személyeket érintő ügyek kivizsgálását. Az Állami Számvevőszék, a versenyhatóság és a médiafelügyelet – számos független megfigyelő szerint – a törvényes feladataik helyett a kormányt szolgálták. Semmi sem maradt, ami megmenthette volna a piaci versenyt. Nem is mentette meg semmi.

A termelékenység növelése csak a verseny erősítésével képzelhető el

A verseny szisztematikus gyengítése azért problematikus, mert csak a verseny képes növelni a vállalatok, és ezen keresztül az országok termelékenységét, a nemzeti jövedelem (GNI) pedig erősen összefügg a termelékenység növekedésével. Tehát gyenge termékpiaci verseny alacsony nemzeti jövedelemhez vezet.

A verseny több csatornán keresztül is képes hozzájárulni a termelékenység és ezen keresztül a nemzeti jövedelem növekedéséhez.

Verseny és innováció. Egy normálisan működő piacon a vállalatok folyamatos nyomás alatt vannak, hogy kompetitív előnyre tegyenek szert, és ezáltal növekedjenek és nyereségesebbé váljanak. Ez a nyomás kellemetlen, de eredményes: ösztönzi a kutatás-fejlesztésbe, a technológiai korszerűsítésbe és a folyamatok javításába történő beruházásokat. Az innovatív vállalatok piaci részesedést nyernek; azok pedig, amelyek nem, elveszítik azt. Idővel ez a gazdaság termelési szerkezetét a magasabb hozzáadott értékű tevékenységek felé tereli. Mindez nem történik meg automatikusan vagy súrlódások nélkül, de a verseny az a mechanizmus, amely ezt lehetővé teszi. Ha eltávolítjuk a nyomást, eltávolítjuk az ösztönzőt is. Miért fektetne be az innovációba egy vállalat, ha piaci pozícióját politikai döntések vagy szabályozási korlátok biztosítják?

Verseny és erőforrás-elosztás. A piacok úgy osztják el az erőforrásokat (például a tőkét, a munkaerőt vagy a földet), hogy azokat a legtermékenyebb felhasználási területek felé irányítják. A nyereséges, növekvő vállalatok vonzzák a befektetéseket, és új munkaerőt vesznek fel; míg a veszteséges, zsugorodó vállalatok leépítenek és kivonulnak a piacról. Ezt a folyamatot Schumpeter nyomán néha „kreatív rombolásnak” nevezik: a régi, kevésbé hatékony vállalatokat és technológiákat az új, termelékenyebbek váltják fel, és az erőforrások ennek megfelelően áramlanak. Ez nem fájdalommentes (a rombolás része valós), de a nettó hatás egy folyamatosan bővülő gazdaság. Amikor ez a folyamat leáll, mint Magyarországon történt, akkor az erőforrások megrekednek. Olyan vállalatokhoz áramlik a tőke, a munkaerő és minden egyéb erőforrás, amelyek politikai kapcsolatokkal rendelkeznek, semmint termelékenységi hatékonysággal, és ezen erőforrások ott is maradnak. Az erőforrások rossz elosztása idővel egyre súlyosabbá válik.

Verseny és költséghatékonyság. A versenynyomás alatt álló vállalatoknak erős ösztönzőjük van a költségek csökkentésére, a folyamatok javítására és a pazarlás kiküszöbölésére. A szabályozási korlátok, kizárólagos engedélyek vagy garantált (köz-)beszerzési bevételek révén a versenytől elszigetelt vállalatoknak nincsenek ilyen ösztönzőik. Ez a legnyilvánvalóbb csatorna, amelyen keresztül a NER üzleti modellje károsította a termelékenységet: a versennyel járó fegyelem hiányában a hatékonyságra való ösztönzés egyszerűen gyengült.

Összességében ez a három tényező – az innováció, az erőforrás-elosztás és a költséghatékonyság – magyarázza, miért tekintik a közgazdászok a versenyt nem csupán kívánatos jelenségnek, hanem a termelékenység növekedéséhez alapvetően szükséges feltételnek. Megjegyezzük, hogy a 2025-ös közgazdasági Nobel-emlékdíjat éppen annak a ma már közgazdasági közhelynek számító elméletnek az elismeréseként ítélték oda, amely megmutatta, hogy a verseny nemcsak hatékonyságot teremt, hanem innovációra is ösztönzi a vállalatokat: a cégek azért fejlesztenek, hogy megelőzzék riválisaikat, ami hosszú távon a gazdasági növekedés motorja. Talán nem véletlen, hogy az EU-n belül az egyik legkevésbé versenyképes piaccal rendelkező magyar gazdaság termelékenységi teljesítménye is a leggyengébbek közé tartozik a régióban. Az egyik következménye a másiknak.

Nehéz megmondani, hogy a termelékenység alacsony szintje a nem ortodox gazdaságpolitika szándékos eleme volt-e, vagy csupán nem kívánt következménye. De végül is ez nem igazán számít. A kár már megtörtént. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) 2024-es IV. cikk szerinti konzultációja egyértelműen rögzítette is ezt: Magyarországot „egymást erősítő kihívások gátolják a termelékenység növekedésében, ideértve az állami tulajdonú vállalkozások erős jelenlétét egyes kulcsfontosságú ágazatokban, a lehetőségek egyenlőtlenségét és a digitalizáció elmaradását”.

Az endogén növekedés, vagyis az a folyamat, amelynek során a gazdaságok új vállalkozások folyamatos belépése és a régiek kihullása révén korszerűsítik termelési struktúrájukat, a piaci szereplőket védő politikai korlátok miatt megakadt Magyarországon.

A folyamat egyik különösen káros mellékhatása pedig az agyelszívás egy sajátos visszacsatolási hurka lett. Azok az emberek, akik kivándoroltak – fiatalok, képzettek, mobilisak –, pontosan azok, akik innovatív vállalkozásokat indíthattak volna, új technológiákat sajátíthattak volna el, és szakmai hálózatukon keresztül terjeszthették volna a tudást. Távozásuk nem csupán a képzett szakmákban csökkentette a munkaerő-kínálatot, hanem a felsőoktatásba és a kutatásba történő hazai befektetések hozamát is mérsékelte, ami visszavetette ezeket a befektetéseket, és felgyorsította a következő generáció kivándorlását.

A versenypolitika, mint a legkézenfekvőbb megoldás

A magyar gazdaság fellendítése nehéz feladat lesz. Az igazságszolgáltatás függetlenségének helyreállítása évekbe telik. Az agyelszívás visszafordítása egy egész generációt igényel. Az autóipartól függő ipari bázis átállítása magasabb hozzáadott értékű tevékenységekre ki tudja, mennyi időt vesz igénybe. Bárki, aki gyors megoldást kínál ilyen strukturális problémákra, azt óriási fenntartásokkal kell kezelni.

A versenypolitika azonban más. Nem gyors megoldás – valójában semmi sem az –, de a rendelkezésre álló lehetőségek közül ez áll hozzá a legközelebb. És szerintünk sokkal több figyelmet érdemel, mint amennyit általában kap a Magyarország fellendüléséről szóló beszélgetésekben.

Ha ugyanis a gazdasági növekedés kulcsa a termelékenység növekedése, a termelékenység növekedését pedig az erős piaci verseny segíti elő, akkor a piaci verseny élénkítése a gazdasági növekedést elősegítő egyik legjobb eszköz.

Ráadásul a versenypolitika fő eszköze, a versenyjog érvényesítése, viszonylag olcsó, gyorsan aktiválható, és a piacon keresztül működik, nem pedig ellene. A hatékony versenyfelügyelet és versenypártolás nem a gazdasági tevékenység irányítására törekszik, hanem azoknak a torzulásoknak a megszüntetésére, amelyek megakadályozzák a piacokat abban, hogy elvégezzék a feladatukat.

Magyarország esetében a torzulások mindenütt jelen vannak és jelentős mértékűek. Ez egyrészt rossz hír, másrészt viszont azt jelenti, hogy a versenyfeltételek helyreállításából származó nyereség jelentős lehet. Azok a piacok, amelyek tizenöt éve a politikai protekció köré épültek, rengeteg kiaknázatlan potenciállal rendelkeznek. A versenytől védett vállalatok inkább a szabályozási kiváltságokra, mint a termelékenységükre támaszkodtak. Ha megnyitják ezeket a piacokat, és a szabályokat következetesen, politikai kedvezmények nélkül alkalmazzák, az erőforrások a termelékenyebb felhasználási területek felé fognak áramlani. Ez nem egy jóslat, hanem észszerű elvárás, ha figyelembe vesszük, hogy a versenypolitika más kontextusokban mit ért el.

Hogyan nézne ki mindez a gyakorlatban?

Közbeszerzési reform és hatékony fellépés a kartellezőkkel szemben. Az egyajánlatos közbeszerzések arányának csökkentése önmagában is jelentős erőforrásokat csatornázna át a hatékonyabb vállalatok felé, és gyengítené a NER üzleti hálózatának pénzügyi alapjait. Ha több ajánlattevő van, akkor pedig a közöttük lévő összejátszást a versenyszabályok is tiltják, tehát ezeket minél hatékonyabban érvényre kell juttatni. Ehhez nincs szükség új jogszabályokra, a szabályok nagyrészt már léteznek. Szükség van viszont olyan közbeszerzési és versenyfelügyeleti szervekre, amelyek ténylegesen alkalmazzák ezeket.

Hatékony fúzióellenőrzés. A fúziós szabályozás sok esetben megkerülésre került (nemzetstratégiai jelentőségű fúziók), máskor csupán pecsétnyomóként működött a politikailag támogatott összeolvadások esetében. Ezt az ügyintézési határidők folyamatos csökkentésével próbálta meg elpalástolni a GVH, ez azonban egy kontraproduktív mutatószám, hiszen egy idő után a minőségi munka és versenyfelügyelet kárára megy a határidők folyamatos lefaragásának kívánalma. A valós és erélyes fúziókontroll érdemben képes visszafogni a piacok koncentráltságának további növekedését, ezáltal elősegíteni a versenyt.

Szektoriális vizsgálatok a koncentrált piacokon. Egy hiteles versenyhatóság nem pusztán a panaszokra vár, keresi is a problematikus piacokat. A NER által leginkább érintett szektorokban – építőipar, média, bankszektor, energia-kiskereskedelem, telekommunikáció – végzett piaci vizsgálatok elősegítenék a problémák azonosítását, és alapot teremtenének a célzott végrehajtáshoz, emellett pedig egyértelmű jelzést küldenének a piacoknak, hogy a jogszabályok mindenkire vonatkoznak. E jelzések szignálozó hatása szinte ugyanolyan fontos, mint maguk az eljárások.

Viselkedési korrekciós intézkedések a piaci erőfölényben lévő vállalatok számára. Ahol a piaci erőfölény meggyökeresedett, és a strukturális korrekciós intézkedések rövid távon kivitelezhetetlenek, a viselkedési feltételek, a hozzáférési kötelezettségek, az árképzési átláthatósági követelmények és a kizáró jellegű szerződéskötés tilalma visszaállíthatja a verseny nyomását, amíg a hosszabb távú strukturális változások hatályba lépnek.

Mindez nem költségmentes, és nem is könnyű megvalósítani olyan környezetben, ahol a végrehajtó intézményeket tizenhat éve folyamatosan leépítik. Ahhoz, hogy mindezeknek értelme legyen, a GVH-t újra kell építeni, mind kapacitás, mind valódi függetlenség tekintetében. Ez egy politikai előfeltétel.

De fontos ismételten kiemelni, hogy a versenypolitikai reform hitelesebb, mint sok más strukturális reform, mert hatása viszonylag gyors és látható. A vállalatok gyorsabban reagálnak a versenypolitikai jelzésekre, mint az oktatáspolitikai változásokra vagy az infrastrukturális tervekre. A befektetők észreveszik, amikor a piacok versenyzőivé válnak. A helyreállított verseny termelékenységnövekedése nem vár egy generációt, hanem azonnal megkezdődik, amint a vállalatok valódi versenynyomással szembesülnek, és ennek megfelelően kezdenek el viselkedni.

Ezt értjük „legkézenfekvőbb megoldás” alatt. Nem állítjuk azt, hogy könnyű lenne, mert a jelenlegi intézményi környezetben semmi nem az. De a többi, Magyarország számára megoldandó feladathoz képest a versenypolitika gyors, olcsó és nagy hatással bír. Érdemes nagyobb figyelmet szentelni rá.