Társasjáték a végzeted
Fotó: Nádori Gergely / Telex

Volt egy időszak pár évtizeddel ezelőtt, amikor mindent jobban el lehetett adni, ha elé írták, hogy „számítógépes”. Így volt számítógépes szemvizsgálat, gumicentrírozás és színkeverés. Ma már talán megkopott a szó varázsa, de a digitális még mindig annak a szinonimája, hogy valami jobb. De vajon igaz-e ez a társasjátékokra is, amiknek az utóbbi időben megfigyelhető virágzása éppen a digitális kultúra ellenében jött létre? A nyolcvanas években sokan temették a társasokat, mondván, a számítógépes játékok komplexebb és sokfélébb élményt tudnak nyújtani. Hasonló volt a vélekedés a szerepjátékokról is, és egy pillanatra talán úgy tűnhetett, hogy a World of Warcraft és társai helyettesíthetik a klasszikus kockadobálós szerepjátékokat. Aztán jöttek a modern társasok, a szerepjátékos podcastok, végül a Stranger Things és a karantén, és mára a társasok és szerepjátékok népszerűbbek, mint valaha. Na de van-e értelme olyan társasjátékot csinálni, amihez számítógép is kell, és ami valamennyire a szerepjáték-hangulatot próbálja felidézni? A Végzetek alapján úgy tűnik, hogy lehet.

A dobozt kinyitva elsőként egy hatalmas, skorpiófarkú halálördög tűnik szembe – vélhetően ez lesz majd a főellenség –, és mellette sok apróbb figura. Ez a dömping jellemzően a Kickstarteren befutott játékok sajátja, a sok figura az, amivel az ötlet jól eladható, erre lehet sok támogatót szerezni, gyakran nincs is nagyon más szerepük a játékban, viszont az árat kellően megdobják. A Végzetekben szerencsére nem ez a helyzet, a sok figura segít abban, hogy a játék leugorjon a képernyőről, több legyen, mint egy program. Nehéz megmagyarázni, hogy miért, de a háromdimenziós, megfogható komponensekkel egészen más viszonya alakul ki a játékosnak, mint azzal, amit a képernyőn lát. A moduláris tábla, a figurák, az egyszerű szabályrendszer és az applikáció együtt olyasmit hoznak össze, ami egyszerre táblás játék, számítógépes játék, szerepjáték, lapozgatós könyv, de valahogy egyik sem. Az összhatás egyedi, és nagyon élvezetes.

Fotó: Nádori Gergely / Telex
Fotó: Nádori Gergely / Telex

Egy, két vagy három játékos vághat neki az öt kaland valamelyikének. Ezek közül az első egyfajta bevezető, a másik négy pedig egy összefüggő történetet ad ki. Az induláshoz fel kell raknunk a térképlapokat, rájuk a meglátogatható helyszíneket vagy a fontos szereplőket jelképező figurákat, és persze ki kell választanunk a hőst is, akivel játszani fogunk. Minden hősnek három statisztikája van: erő, ügyesség és intelligencia, ezek értékét egy sávon lerakott jelölőkkel adjuk meg. A játék során, amikor valamilyen képességet használunk, két kockával kell dobnunk és meg kell nézünk, hány jelölő van az adott érték alatt – ennyi sikert értünk el. Ha fejlődik egy képességünk, akkor a jelölőket lejjebb tesszük, így könnyebb lesz sikereket elérni velük; ha romlik, akkor a jelölők feljebb kerülnek a skálán. Vannak bónusz kockák is, amiket felhasználhatunk dobásokhoz, de ezek csak lassan töltődnek vissza.

A saját körünkben léphetünk, és meglátogathatunk egy helyszínt. Ha olyan helyre megyünk, ahol még nem volt senki, az alkalmazás utasít, hogy milyen jelölőket, új figurákat rakjunk le a felfordított térképlapra. A helyszínen választhatunk, hogy mit akarunk csinálni, ami gyakran valamilyen képességünket teszi próbára és az eredmény a sikerek számától függ. Fontos, hogy minden esemény publikus, tehát fel kell olvasnunk a többeknek, amit az alkalmazás kiír nekünk. Gyakran fordul elő, hogy a cselekedeteinkkel tárgyakat gyűjtünk be, ezeket kártyákon kapjuk meg. A tárgyakat bizonyos helyzetekben fel is tudjuk használni, ebben a rajtuk levő QR-kód segít, felmutatjuk az alkalmazásnak a kártyát, és megtudjuk, mi lett a használat eredménye.

Fotó: Nádori Gergely / TelexFotó: Nádori Gergely / Telex
Fotó: Nádori Gergely / Telex

A cselekedeteink gyakran a térképre is hatással vannak, van, hogy egy megvizsgálható helyszín eltűnik (mert például begyűjtöttük az ott található tárgyat), de olyan is lehet, hogy egyes szereplők új helyszínre mozognak a térképen. A célunk a játék során, hogy megoldjuk a problémát a magunk módján, azaz beteljesítsük a végzetünket. A megoldásra minden karakternek kétféle útja van, eleinte az ember nyitva hagyja a lehetőségeket, de azután, nem függetlenül attól, mit csinál a többi játékos, hamar elköteleződünk valamelyik mellett. Ha valakinek sikerül beteljesítenie a végzetét, azaz a maga módján megoldania a problémát, megnyerte a játékot.

A játék klasszikus fantasy klisékből építkezik és ezt jól is teszi, a kicsit sablonos karaktereket könnyű megérteni, akár azonosulni velük. A történetek izgalmasak, nem követhetetlenül csavarosak, de érdekesek. Egy-egy játék nem több másfél-két óránál és biztosan mindenkinek kedve lesz ahhoz, hogy kipróbálja a következő kalandot is, vagy esetleg ugyanazt, csak egy másik karakterrel.

A magam részéről kifejezetten szkeptikusan álltam egy ilyen appvezérelt pszeudo-szerepjátékhoz, de nagyon pozitívan kellett csalódnom. Azt láttam, hogy a játék, bármilyen irányból közelítjük is, ad valami olyan pluszt, ami miatt megéri pénzt és időt szánni rá. A számítógépes játékosoknak a taktilis élményt (amihez sokat hozzáad, hogy a pénzek, jelölők legalább háromszor olyan vastag kartonból vannak, mint a megszokott) és azt a szociális hatást, amit az együttlét jelent. A járványhelyzet vége felé talán nem kell magyarázni, mennyire más dolog tényleg együtt lenni és együtt csinálni valamit, mint a képernyőn át. A társasjátékosoknak az elegáns rendszer mellett a számítógépes alkalmazás által adott lehetőségek lehetnek érdekesek.

Fotó: Nádori Gergely / Telex
Fotó: Nádori Gergely / Telex

Más történetvezérelt játékok (mint például a korábban bemutatott Azután) egy nagy könyvvel oldják meg a történetmesélést, ami gyakran korlátozza a lehetőségek számát, a szöveg mennyiségét, az elágazások sokféleségét. Egy program ezekből korlátlan mennyiséget tud kezelni, ami meg is látszik. A szerepjátékok felől érkezők számára kihívás lehet, hogy itt nem közösen kell megoldani egy feladatot, a játékosok között alig van interakció, legfeljebb abban versengenek, hogy ki szerez meg a másik orra elől valamilyen tárgyat. Mivel azonban az is fontos információkat rejthet, ami a többiekkel történik, érdemes végig figyelni, nem csak a saját körünkben. Ha nem is teljes szerepjátékos élmény, de mégis valami ahhoz közeli, és szemben a Dungeons & Dragons háromszáz oldalas szabálykönyvével, ezt tíz perc alatt meg lehet tanítani bárkinek.

Összességében a Végzetek egy nagyon sikeres öszvér, olyan, aminek sikerül a táblás, számítógépes és szerepjátékok előnyös vonásait vegyítenie. Az öt kaland bőséges lehetőségeket kínál a játékra, és remélhetőleg hamarosan továbbiak is megjelennek majd hozzá (az alkalmazásban már ott vannak).

A játékot a Gémklubtól kaptuk kölcsön kipróbálásra.

Kedvenceink
Csatlakozz a csoportunkhoz!