Néha lehetetlen dolgokat kért a stábtól, több projektje is az összeomlás szélén volt, a közönség pedig egyszer azt üvöltözte a filmje vetítésén, hogy zárják börtönbe. Kora egyik legnagyobb művésze, David Lynch azonban többször is felállt a kudarcai után, és nem engedett a vízióiból. A színészei imádták, sokan nekik köszönhetik a karrierjüket. A 78 éves korában meghalt rendező karrierjének fontos pillanatait szedtük össze, főleg a magyarul Aminek álmodom (Room to Dream) címmel megjelent életrajzi könyv alapján.
David Lynch középiskolai és egyetemi éveiben egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy melyik művészeti ágban találja meg magát, és rohadtul nem érdekelte a tanulás. Egy ponton felmerült, hogy Salzburgban tanul majd, de inkább a haverjával, a később látványtervezőként befutó Jack Fiskkel két hét alatt elverték az összes pénzüket a kontinenst beutazva. „A mozifilmek egyáltalán nem izgattak tizenéves koromban. Csak olyankor mentem moziba, amikor autósmoziba mentünk, oda is csak azért, hogy csókolózzak a lányokkal. Párszor voltam rendes moziban is, de minek ment volna oda az ember? Odabent hűvös volt meg sötét, és közben odakint eltelt a nap. Annyi minden lehetett volna csinálni helyette.”
Később Lynch a philadelphiai Művészeti Akadémiát is simán otthagyta, búcsúlevelében azt írta, majd lehet még beugrik még pár Coca-Colára, de ebben a levélben azért már ott szerepelt az a mondat is, hogy komolyan belevág a filmkészítésbe.
Lynch 1970-től a Los Angeles-i Amerikai Filmintézetnél aztán már minden idejét a filmkészítésnek szentelte, itt vágott bele a Radírfej forgatásába is. A Radírfej barkácsmódszerekkel készült, az intézmény nem használt tereiben. Az alkotók szerint a rendezőt kifejezetten inspirálta, hogy folyamatosan kreatívan kellett megoldania problémákat, profi effektezőket is simán felhívott, ha valamivel elakadt. A Radírfej készítése alatt kezdett meditálni, ettől a vele dolgozók szerint eltűnt belőle a korábban jellemző komorság. (Később, 2005-ben alapítványt is létrehozott a meditáció terjesztésére.)
A film mindenesének, Doreen Smallnak sem volt egyszerű dolga a stábban. „David akart egy kutyát, amely éppen egy alom kiskutyát szoptat, úgyhogy állatorvosokat hívogattam, hogy kiderítsem, kinek van olyan kutyája, amelyik frissen kölykedzett, aztán telefonáltam nekik, hogy kölcsönadnák-e a kutyáikat. Köldökzsínort úgy szereztem, hogy azt hazudtam a kórházban, hogy csak a háttérben fognak szerepelni, egy befőttesüvegben az egyik jelenetnél. Azok igazi köldökzsinórok a filmben, és ötöt vagy hatot is használtunk.”
A Radírfej nagyon nehezen talált közönséget eleinte, Lynch a kezdeti rossz visszajelzések miatt újravágta a filmet. A Radírfej végül később, éjféli vetítéseken lett sikeres. Lynch barátja, Jack Fisk is egy ilyen vetítésen látta először. „Az emberek kívülről tudták a párbeszédeket. Úristen, gondoltam magamban, ez az ember közönséget talált ehhez a cucchoz!”
Lynchnek nagy áttörést hozott az 1980-ban bemutatott Az elefántember, a filmet több Oscarra is jelölték, pedig utólag visszanézve teljesen szürreális, hogy rábízták ennek a filmnek a rendezését. A film egyik színésze, Anthony Hopkins nem is nézte jó szemmel, hogy egy fiatal amerikai csodabogár dirigál neki. Nem próbálta meg kirúgatni rendezőt, de panaszkodott rá, a beszámolók szerint nem volt nyíltan ellenséges vele, de ridegen viselkedett a forgatáson. Egy jelenetben konfrontálódtak igazán, akkor Lynch engedett Hopkinsnak.
„Tony Hopkinsnak igaza volt, nem volt jogom hozzá, hogy én rendezzem Az elefántembert. A montanai Missoulából származom, ez pedig egy viktoriánus filmdráma, benne óriási sztárokkal, miközben én mindössze egyetlen aprócska filmet csináltam, amelyet tízen néztek meg. Az egész őrület volt, de mégis ott voltam. Az a film volt a tűzkeresztség” – mondta erről Lynch később.
Azok után, hogy Lynch elismert rendező lett, a nagyszabásúnak szánt, évekig készülő Dűne lett az első nagy buktája. Eredetileg három filmre szerződtették le, de annyira lehúzta mindenki a filmet, hogy nem készült hozzá folytatás. Lynch nem is igazán tartja a sajátjának a Dűnét, annyi mindent átvariáltak, kivágtak a saját tervéhez képest. Felmerült, hogy sorozat formájában még egyszer nekifut a leforgatott felvételek alapján Frank Herbert regényének, de a projektre rálátók szerint jó, hogy ebből sem lett semmi. Ez az élmény is szerepet játszhatott abban, hogy George Lucas felkérése ellenére Lynch később nemet mondott A Jedi visszatér megrendezésére.
Mégis volt pozitív hatása Lynchre ennek a balul elsülő kalandnak. „Az a film sokat kivett belőlem, de az hogy megismerkedtem Dinóval (Dino de Laurentiis, olasz filmmágnás) és a családjával, megérte azt a rémálmot, amit a Dűne, forgatása jelentett. És ez vezetett a Kék bársonyhoz.”
A Kék bársony ma már kultfilmnek számít, rengeteg szakdolgozat próbálta megfejteni, de a bemutatásakor egyáltalán nem volt biztos, hogy sikeres lesz. A film egyik szereplője, Laura Dern ott volt a film amerikai premierjén, a Telluride Filmfesztiválon, ahol az emberek nem tudták a vetítésen, hogy nevessenek-e vagy meneküljenek. „David olyan bátran választotta meg a film hangnemét, hogy ilyet még senki se látott azelőtt. David előtt senki sem csinált olyat, ami egyszerre volt vicces, és szomorú vagy szexis, a Kék bársony tele van ilyesmikkel. Azok a bevezető képsorok egyszerűen észbontóak, annak a vetítésnek a közönsége nem állt készen erre” – mesélte Dern.
Lynch későbbi partnere, a filmben szereplő Isabella Rossellini a rendező stílusáról azt mondta, hogy Lynch egyszer rávezette, mire törekszik a filmjeivel. „Az életben az ember nem tud mindent. Belépsz egy szobába, emberek ülnek odabent, és van valamilyen atmoszféra. Rögtön tudod, vigyáznod kell-e, mit mondasz, hangoskodnod kell-e, vagy hallgatnod, vagy esetleg meg kell-e hunyászkodnod. Azt viszont nem tudod, hogy mi fog történni ezután. Az életben nem tudjuk, hogy merre tart egy történet, de még azt sem, hogy egy perc múlva hová fog kifutni egy beszélgetés” – jellemezte saját műveit Rossellininek a rendező.
A világsikert meghozó Twin Peaks sorozatot Lynchcsel azonosítjuk, de ahhoz, hogy ez a projekt tévében lemehessen, nagyon kellett a fő alkotótárs, Mark Frost. Frost ismerte a tévés közeget, jobban elnavigált ebben a világban, és jó ellenpontja volt Lynchnek. Közösen írták a Twin Peaks pilotját, Lynch Frost irodájában egy sezlonyon fekve beszélt, amíg társa gépelt. „Csak úgy bedobtuk a dolgokat, aztán ide-oda ütögettük, egymásnak, mintha pingpongoznánk” – emlékezett vissza Frost. A struktúrát Frost felügyelte, Lynch inkább az atmoszférában, a karakterek felépítésében volt jobb.
De így is nagyon nehézkesen jutott el a tévés premierig a pilot, egy év telt el a forgatás és az ABC-s debütálás között, de addigra már híre ment a sorozatnak, Frost szerint az elővetítéseket imádták, ezért is nyitott kimagasló nézettséggel az első epizód. Később azonban a produkcióról már nem volt olyan jó véleménnyel Lynch, és magára is hagyta a projektet, Frosttal is eltávolodtak egymástól.
„A két évadból csak a pilot valójában a Twin Peaks. A többi színpadi cucc, és úgy lett megcsinálva, ahogy az a tévében szokás. Kezdetben a Twin Peaks óriási volt, de az ABC-nek sosem volt a szíve csücske a sorozat, és amikor kezdtek érkezni hozzájuk a levelek, arról, hogy mikor derül már ki, hogy ki ölte meg Laura Palmert, akkor rákényszerítettek bennünket, hogy közöljük a választ, és onnantól már senki nem nézte tovább az adást” – mondta erről Lynch.
A rendező a második évad utolsó epizódjára visszatért a produkcióhoz, és a híres Vörös szoba-jelenettel kicsit megmentette magának is a projektet. Saját bevallása szerint ez volt a kulcs ahhoz, hogy később film és aztán még egy későbbi évad is készüljön a Twin Peaks világában.
David Lynch a Twin Peaks mellett párhuzamosan a Veszett a világon dolgozott, ami aztán Cannes-ban Arany Pálmát nyert, pedig még az első vetítés előtt is dolgoztak rajta az utolsó percekig. Később a film amerikai forgalmazója, a Samuel Goldwyn próbavetítésein viszont felmerült egy kis probléma. Volt egy olyan jelenet a filmben, aminél tömegesen hagyták el a termet a nézők. Ebben a jelenetben a Harry Dean Stanton által játszott karaktert főbe lövik, az agya pedig a falra csöppen, aztán a két gyilkosa elkezd röhögni a csonkolt nyak fölött, beledugják a fejüket, majd vadul csókolózni kezdenek. Lynchék kikönyörögtek még egy próbavetítést, ahol az ilyen filmekre vevő közönséget kértek, de ennél a jelenetnél akkor is száznál többen mentek ki a teremből.
A film vágója, Duwayne Dunham szerint a közönségből azt kiabálták, hogy börtönbe kéne zárni, aki ezt csinálta, hogy soha többé ne készíthessen filmet. A forgalmazó a film végével sem volt elégedett, úgyhogy Lynch végül ebben is engedményt tett: „Megadom nekik a kibaszott happy endet!”
Rengeteg színész hálás azért Lynchnek, mert felfedezte őket, vagy esélyt adott nekik, és ezzel beindította a karrierjüket. Az eredetileg tévés projektként induló, majdnem félbemaradt, aztán végül mozifilmként befejezett Mulholland Drive például Naomi Watts számára volt rendkívül fontos pillanat. A színésznőt a film előtt rengeteg helyről utasították vissza, az önértékelése már a béka segge alatt volt, amikor elhívták egy castingra, ami után Lynch végül bizalmat szavazott neki. Watts csak később ismerte meg a forgatókönyvet, amiből számára is kiderült, hogy egy olyan színésznőt alakít, akinek a sorsa sok szempontból hasonlít a sajátjára.
„David érzésből dolgozik, csupa intuíció, mindenkiből ki tud húzni egy alakítást. Néha odaszól valakihez a stábból, hogy »vedd fel ezt a jelmezt«, és az illető a következő pillanatban arra eszmél, hogy többoldalnyi szövege van” – mondta Lynch munkamódszereiről a színésznő.
Lynch kísérleti filmje, a 2006-os Inland Empire egy Laura Dernnel rögzített próbafelvételből indult, menetközben derült csak ki, hogy a többi stábtag számára elég homályos tervből Lynch filmet akar csinálni. A film finanszírozása is rejtélyesen jött össze, Jay Aeseng, az egyik producer szerint Lynch ennél a projektnél már végképp nem akarta, hogy bárki megszabja, hogyan készítse ezt a filmet. Aeseng úgy emlékszik, hogy a film másik producere, Jeremy Alter volt a kulcs, aki a rendező minden ötletére rávágta, hogy „klassz, megcsináljuk!”
Alter tényleg mindent megtett a vízióért. „Az egyik forgatási nap David azt mondta: »Jeremy, fogjál papírt ceruzát, és ezt írd le: Szükség lesz hat fekete táncosra, közülük egy énekelni is tudjon, egy szőke európai nőre, a vállán majommal, egy favágóra, aki fűrészel, Nastassja Kinskire, egy tetovált fazonra, Penny Bellre, Dominicra, aki korábban a francia idegenlégióban szolgált, Laura Harringre abban a ruhában, amiben a Mullholland Drive-ban szerepelt és egy gyönyörű féllábú lányra«” – Alter mindent beszerzett.
A film bemutatása után csinálta meg Lynch azt a híres akcióját, amikor Laura Dernt ajánlotta az Oscar-szavazók figyelmébe azzal, hogy egy élő tehénnel kiült egy székre egy Dernt reklámozó molinóval. Amikor megkérdezték, hogy miért van vele egy tehén, Lynch azt mondta: „Az Inland Empire elkészítése során rengeteg sajtot ettem.”
David Lynch számára minden egyes filmnél kiemelten fontos volt a zene, az 1997-es Lost Highway idejére a rendező már egy csomó ismert zenésszel összehaverkodott. Trent Reznort a stúdiójában látogatta meg Lynch, amikor a Nine Inch Nails frontembere Marilyn Mansonnal vett fel lemezt. „Trent pokoli jó zenész, ördögi dobos, és nagyszerű dobtémákat talált ki a Lost Highway-hez. Szerepel az is a filmben, ahogy Lou Reed előadja a This Magic Momentet, ez ennek a dalnak a valaha volt legjobb változata. David Bowie I’m Deranged című dala pedig tökéletes volt a nyitó képsorokhoz, nagyon jól illik a filmhez a szöveg” – mesélte a rendező. Bowie-val többször is dolgozott Lynch, az előadó játszott például a Twin Peaks – Tűz, jöjj velem!-ben is. Párszor találkoztak utána is, Lynch szerint egyszer elmentek Portishead koncertre, hátul álltak, cigiztek Bowie-val, de annyira rosszul volt hangosítva a terem, hogy teljesen kásás volt a zene.
Lynch szólóelőadóként és különböző projektjeivel több lemezt és dalt is kiadott, de utált fellépni. Saját bevallása szerint kísérletezni szeretett, nem tudott két dolgot ugyanúgy eljátszani egymás után. Volt egy próbálkozása koncerttel, de az totál kudarc lett. A BlueBOB nevű, John Neffel közös projektjét elhívták Párizsba, az egyik menő koncerthelyszínre, az Olympiába. Beth Gibbons, a Portishead énekesnője lépett még fel aznap, Lynchék mondták, hogy inkább ők legyenek az előzenekar, de a szervezők ragaszkodtak ahhoz, hogy Gibbons után jöjjenek. A koncert katasztrofálisan sült el, a BlueBOB négy számot játszott el, aztán levonult a színpadról nagy értetlenkedés közepette.
A rendező pályájának végéhez közeledve a Twin Peaks harmadik, visszatérő évada Lynch számára megadta a lehetőséget, hogy méltó módon folytassa és zárja le azt a történetet, aminek helyszíneit és karaktereit a tévés kavarások ellenére továbbra is imádta. Mark Frosttal közösen kezdtek el dolgozni a forgatókönyvön, majd a Showtime-nál próbálkoztak be először a terv eladásával. A Showtime ráharapott a dologra, de a projekt majdnem elhasalt, mert a Showtime a tévés iparági szabályoknak megfelelően epizódokra lebontott költségvetést követelt, Lynch azonban nem így gondolkodott, az ő fejében az egész egy hosszú, részekre bontott mozifilm volt. Azt sem tudta előre, ezt a víziót hány részben lehet elmesélni.
A tárgyalások akadoztak, és Lynch megunta a huzavonát, majd bejelentette, hogy otthagyja a projektet. Végül a színészek nyilván Lynchet követelték vissza, a Showtime pedig engedett a rendezőnek, aki így példátlan módon a teljes projektre kapott büdzsét.
„Ez a műsor nagyon más, mint a korábban sugárzott Twin Peaks, de ezzel együtt is minden ízében Twin Peakshez tartozik (...) Végeredményben az egészből egy rendkívül gyönyörű világ kerekedik, amelynek a maga ösztönös módján megvan a saját logikája is – mondta Lynch a nagyon jól fogadott évadról, ami megint felforgatta a tévésorozatok szabályrendszerét.
„David spirituális élete mindig is része volt a műveinek, és ahogy ez fokozatosan elmélyült, az a műveiben is tükröződött” – mondta Lynch munkásságáról barátja, és kedvelt színésze, Kyle MacLachlan. Szerinte a Twin Peaks sok embert összezavart, „de David művész, és a művének nem kell könnyen befogadhatónak lennie”.
Laura Dern szerint a történet lezárása is remek lett: „Imádom, ahogy David befejezte a sorozatot. Az ember eldobja az agyát, ha megpróbálja megérteni. David bámulatosan kapcsolódik rá a tudatalattira, és azt hiszem, mindannyian észrevehettük, hogy a műveit a közönség egy évtizeddel az elkészültük után emészti meg.”
