Mindössze néhány nap alatt több tízezer taggal bővült, jelenleg már százezer fölött jár a DISCO Story nevű csoport a Facebookon. A csoport több mint tíz éve alakult, akkor még zártkörűen, majd 2014-től nyilvánosan. Régebben főleg DJ-k és más szakmabeliek írogattak bele, az elmúlt napokban viszont a hírfolyama kollektív és kaotikus nosztalgiázássá fajult. Egyelőre rejtély, hogy miért pörgött fel ennyire.
A közlékenyebb tagok a legtöbb szöveges és/vagy képi emléküket a kilencvenes évek második felétől a kétezres évek végéig tartó időszakról osztanak meg. Tehát a negyven pluszos korosztály van többségben, de néha akad egy-egy ősrégi figura, aki a nyolcvanas évekről nosztalgiázik, a hazai diszkó őskorából. Azok az igazi kincsek.
Akit érdekel ez a szociokulturális közeg, nem nyelvtannáci és nem zavarja, hogy a legtöbbször teljesen átlagos bulizásról nosztalgiáznak az egykori partiarcok, azok garantáltan élvezni fogják ezt az időutazást. Nekem a kedvenc történeteim azok, amikor a szerző úgy kezd bele a történetmesélésbe, hogy azt várom, milyen durva fordulatokat vesz majd a sztori, de igazából semmi nem történik, de ezt csak a bejegyzés végén tudom meg. Tulajdonképpen az a csattanó, hogy nincs csattanó. Ez adja a báját azoknak a végtelenül izgalmas sztoriknak, amikor például részletesen elmeséli, amikor néhány barátjával úgy döntöttek, hogy elmennek bulizni. Előtte alapoztak, aztán elmentek bulizni, nagyon berúgtak, de végül valahogy hazakeveredtek. És senkinek nem lett baja. Őrület, mi?
„Ahogy ez a sok dagadt, vén geci (pláne a gyerekével a háttérben) ecseteli, hogy hogyan cuccolt, hát esküszöm, beszarok ezen a csoporton. Konkrétan a legjobb hely az egész facebookon!” – írta egy kevésbé jóindulatú kommentelő.
Nehéz vele vitatkozni, mert a csoport tényleg szórakoztató, még ha a legtöbb bejegyzésben az alábbi végkövetkeztetésekre jutnak a szerzők:
- régen minden jobb volt, bezzeg a mai fiatalok már nem tudnak úgy bulizni, ahogy az akkori fiatalok tudtak;
- a legszebb évek nem a mostaniak, hanem azok, amik már rég elmúltak.
- régen nem volt mindenki kezében telefon, nem volt social media. A Techno műfajra nem mondták, hogy rave, mint ma.
És az a döbbenetes, hogy mindez egy olyan kontextusban játszódik, ahol a társadalmi polarizáció jelenkori fenomenológiája a diskurzusok fragmentációjában és az identitáspolitikai hegemónia strukturális feszültségeiben manifesztálódik.
A sztorikat olvasva az a benyomása támad az embernek, hogy az egyének kognitív disszonanciája és a mediális echo chamber-ek amplifikációs hatásai révén az interszubjektív konszenzus esélye radikálisan dezintegrálódik. A különböző narratív paradigmák inkompatibilitása, valamint a pluralitás performatív illúziójának fenntartása a homogenizáció és a differenciálódás dialektikus dinamikáját eredményezi, persze tegyük hozzá: nem mindegyik posztban.
Ezen szocio-politikai entropia hátterében a neoliberális hiperrealitás által determinált fogyasztói identitások és a tribalizmusba visszahúzódó kulturális partikularizmus antagonisztikus viszonyban állnak – a DISCO Story ezt is hűen tükrözi.
Az egymástól diszjunkt diskurzusok premodern, modern és posztmodern ideológiák töredékeiből építkező metanarratívákba szegmentálják a társadalmat, amely a kommunikációs praxisokat tovább atomizálja, és ezt még a technozene emléktöredékekben vissza-visszatérő monoton hangzása sem képes elnyomni.
Ebben az ontológiai krízisben a konszenzuális deliberáció utópiáját felváltja a polarizált identitások hiperbolikus performativitása, miközben az interakciós mezők egyre inkább a mediális spekuláció tereivé transzformálódnak.
A kérdés az, hogy az agonisztikus pluralizmus egy ilyen csoportban képes-e újraépíteni a szolidaritás normatív alapjait egy poszthumanista etikai horizont mentén.
