Amikor Bob Dylan kiállt a newporti folkfesztivál színpadára 1965-ben, és a rockzenekarával eljátszott jó hangosan három számot, ott kezdődött el igazán a hatvanas évek. Pontosabban az a hatvanas évek, amit a popkultúra ezzel az évtizeddel társít, mert a hippik feltűnése, a pszichedelikus drogok terjedése, a rockzene betörése mind 1965 utáni történet, ekkor még a Beatles is inkább jól fésült szerelmes dalokban utazott. A Bob Dylan korai karrierjét kutató és arról könyvet író Elijah Wald annyira fontos fordulópontnak tartja ezt a newporti koncertet, hogy a könyve alcímében az évtizedet kettéválasztó eseményként hivatkozik erre a fellépésre. Persze csak szimbolikus értelemben, mert az évtizedek alatt több részlet is árnyalódott a botrányos estéről, de a fellépés azóta is a popzene megkerülhetetlen mítosza, így nem meglepő, ha a Dylanről készült életrajzi filmnek is ez a bizonyos fellépés a csúcspontja.
A nyilvánosságtól évtizedek óta elzárkózó, interjút szinte soha nem adó Dylan esetében amúgy is logikus, hogy a pályája kezdeti éveire fókuszáljon a róla szóló film, mert az 1961–1965 közötti időszak a Dylan-legendárium jól dokumentált része. Még korabeli, kínos sajtótájékoztatók is fellelhetők ebből az időszakból, és ott van az a bizonyos newporti este, amióta a Dylan goes electric kifejezés egyet jelent a művészi integritással, a kompromisszumokra és az elvárásokra fittyet hányó előadói attitűddel.
Ez a koncert többet jelentett annál, mint hogy Dylan és a zenekar tagjai akusztikus fellépés helyett bedugták az elektromos gitárjaikat az erősítőikbe, és a folkhoz szokott közönség számára fülsiketítő hangerőn eljátszották például a Like a Rolling a Stone-t. Ez a koncert több szempontból is határsértés volt, és nem azért, mert a közönség egyik felét kiakasztották, másik felét lázba hozták a hallottak. Dylan ezzel a fellépéssel látványosan szakított a ráaggatott prófétaszereppel. A lehető legegyértelműbben közölte a közönségével, hogy inkább a saját feje után megy, és nem érdekli, ha a legelvakultabb folkrajongók árulónak tartják. Dylan azokat a zenésztársakat, fesztiválszervezőket is felbőszítette a fellépéssel, akik a csúcsra juttatták. A newporti koncert emellett azt is világossá tette, hogy Dylan minden zenei és kulturális hatást szivacsként szív magába, így ha úgy tartja kedve, akkor a korszak brit zenekaraitól (a filmben a Kinks nevesítve is van), esetleg a delta bluesból les el valamit, vagy épp egy játék síppal hülyül a felvétel alatt.
A Sehol se otthon (a magyar cím alapja a Like a Rolling Stone Hobo-féle fordítása) forgatókönyve mindent erre a mitikus koncertre tesz fel, végig úgy építi a karaktereit, hogy minden konfliktus a fellépés előtt és alatt törjön a felszínre. Részben érthető ez az alkotói döntés a filmet rendező és Jay Coksszal közösen író James Mangoldtól, hiszen a newporti balhéra jól felhúzható az örök kívülálló, öntörvényű művész sztorija, nem kell a zenész teljes életét elmesélni. Viszont ezzel a döntéssel végtelenül le is egyszerűsítették a filmben Dylan sztoriját.
Az előadót a kultikus this machine kills fascists (ez a gép fasisztákat öl) feliratú gitárjáról is ismert Woody Guthrie rajongójaként ismerjük meg a film elején, akit aztán egy másik élő folklegenda, Pete Seeger karol fel. A Seegert alakító Edward Nortonra hárul így az a szerep, ami a Dűnében Javier Bardemre: ő az, aki a legbiztosabb abban, hogy a Timothée Chalamet által megformált figura a jövő hangja, aki elhozza a régóta várt áttörést a folkzenének.
A Sehol se otthon nem vacakol kezdeti bénázással, Chalamet Dylanje már az első dalra fakadásánál lenyűgözi idoljait, Guthrie-t és Seegert, az első nagyobb fellépésén pedig a hátsó sorokban helyet foglaló befolyásos zeneipari szereplők között azonnal megkezdődik róla a bizalmaskodó suttogás. A film így alapnak veszi, hogy a Minneapolisból New Yorkba költöző Dylan szinte kész előadóként kezdte pályáját a helyi, épp virágzó folkszíntéren, és a fókusz inkább az előadó viharos emberi kapcsolataira kerül.
A The Freewhelin’ Bob Dylan nemrég TikTok-trendet is ihlető lemezborítóján szereplő Suze Rotolo helyett a filmben az előadó külön kérésére Sylvie Russo (Elle Fanning) néven szerepel a zenész korabeli barátnője, akinek elég hamar leesik, hogy Dylan nemcsak a múltjáról titkolózik, de nem is túl megbízható szerelmi partner. A film főleg a kettejük közti párbeszédekbe rejtve próbálja felskiccelni Dylan saját alkotói vízióját, amiben a művész folyamatosan újabb és újabb alakokat vesz fel, akiben rejtőznie kell valami furcsaságnak, defektnek, ami miatt a színpadon nem tudod levenni a szemed róla. Emiatt aztán Fanningnek nem sok teret ad a film, a karakterével is bénán bánik, szinte csak és kizárólag Dylan kedve határozza meg, hogy épp milyennek látjuk őt.
A másik kulcsszereplő Joan Baez (Monica Barbaro), aki nemcsak Dylan karrierjének ad lökést azzal, hogy befutott előadóként a koncertjein játssza az akkor még kevésbé ismert dalszerző számait, de a közös fellépések alatt alkalmi szeretőkké is válnak. Baez a Dylanről készült dokumentumfilmekben (Don’t Look Back; No Direction Home, Rolling Thunder Revue) is az a megszólaló, aki nem hibátlan hősként beszél a zenészről, és a Sehol se otthonban is leginkább az a szerepe, hogy rámutasson Dylan rossz tulajdonságaira.
Főként arra, hogy egy faragatlan seggfej és kamugép.
A két női karakternek köszönhető, hogy a Sehol se otthon azt a hibát legalább nem követi el, hogy a főszereplő szobrát kritika nélkül fényezze. Igaz, a Sehol se otthon ennél nem is merne tovább menni, és egy idő után már nem is érdekelné a készítőket, hogyan teszi tönkre a hozzá közelítő embereket a filmbeli Dylan.
Néhány olyan hibába is belefut a film, amit a futószalagon érkező zenészportrék korszakában, a korábban a Cash-filmet (A nyughatatlan) rendező Mangoldtól nehéz elfogadni. Több jeleneten érezhető például, hogy csak azért került be a filmbe, hogy a rajongók is kapjanak egy simit azért, mert felismernek egy fontos zenészt vagy anekdotát Dylan karrierjéből (Al Kooper felbukkanása Dylan zenekarában például ilyen jelenet). Emellett a befutás után egyre paranoiásabb és elviselhetetlenebb zenész ábrázolásában sem tud igazán újat hozni a Sehol se otthon. A film lezárásához közeledve az előadó és a folkzene kapuőrei közötti konfliktus is egyre kiszámíthatóbbá válik, míg végül egy jelenetben konkrétan egy Dylan és Johnny Cash közötti párbeszédben Chalamet még jól a kamerába is mondja, mi a baja, ha nem lenne addigra teljesen világos, hogy a főszereplő kitörne a folkzene keretei közül.
Két dolog viszont megmenti a Sehol se otthont a teljes felejthetőségtől. Az egyik Edward Norton játéka a mentor szerepében. Norton szinte jelenetről jelenetre válik egyre komorabbá, ahogy a karaktere számára kezd világossá válni, hogy Dylan elárulja a szakmai kapcsolatukat és a barátságukat. A film végére hagyott, a valósághoz képest azért felturbózott newporti jelenet is a két szereplő közötti feszültség, és nem az amúgy tényleg verekedésig fajuló események miatt izgalmas.
A másik emlékezetes alakítás pedig magáé Chalamet-é, aki éveket ölt a szerepbe, még Budapesten, a Dűne forgatásán is Dylan megformálására készült, és ez főleg a film második felében, illetve a dalok előadásakor látszik. Chalamet sokkal jobb, amikor a már befutott, saját sikerével küszködő Dylant kell játszania, ezek azok a jelenetek, amiben képtelenség nem látni a szokatlan, de működő Oscar-kampányt folytató Chalamet-t is a karakterben. A színész a dalokban is túllép Dylan szimpla utánzásán, így nem csodálom, ha végül a hírek szerint a filmben Chalamet élőben, jelenet közben felvett hangját halljuk, annyival karcosabbak, valóságosabbak ezek a jelenetek az előre rögzített hangfelvételekhez képest. Sajnos a filmhez kiadott lemezen a kevésbé izgalmas, előre rögzített dalok szerepelnek, de Chalamet legalább a Saturday Night Live-ban is bizonyította, hogy nagyon is működőképes nagykövete Dylan művészetének. A filmet látva azon sem csodálkozom, hogy a forgatókönyvre és a filmre is áldását adó Dylan is főleg Chalamet teljesítményét emelte ki, amikor mindenkit meglepve, előbújt a barlangjából és a filmet tőle szokatlanul kedves hangnemben dicsérte.
A Sehol se otthon azonban sajnos nem igazán mond semmit Dylanről azon túl, hogy kiállhatatlan volt, és minden emberi kapcsolatát feláldozta egy jó dal érdekében. Ahhoz túl jól fésült és kiszámítható ez a film, hogy több legyen egy könnyed bevezetésnél az előadó szerteágazó életművébe, emiatt igazat adok azoknak, akik szerint a mozaikszerű, hat különböző Dylan-sztorit párhuzamosan mesélő, 2007-es I’m Not There sokkal izgalmasabb kísérlet volt a dalszerző pályájának filmre vitelében. Sokat elmond arról a filmről, és a Dylanhez jobban passzoló zabolátlanságáról, humoráról, hogy abban a filmben a sokat emlegetett newporti koncerten a Cate Blanchett által játszott Dylan egyszer csak fegyvert ránt az őt kipfujoló tömegre. Efféle alkotói szabadság, vagy provokáció a Sehol se otthonban nyomokban sem fedezhető fel.
A Sehol se otthon már elérhető a magyar mozikban.
