Bár allergiás vagyok rájuk, és legrosszabb esetben akár fulladásos halált is halhatnék miattuk, imádom a macskákat. Odáig vagyok a kapibarákért is, egyszer csak azért váltottam jegyet a fővárosi állatkertbe, hogy lefotózzak pár vízidisznót, amik a távolban hűsöltek. A labrador és a siba inu a kedvenc kutyafajtáim között vannak, a gyűrűsfarkú makikért pedig gyerekkoromban bolondultam. Mindez már önmagában jó belépőkártya a tavalyi év egyik legnagyobb szenzációjaként emlegetett Áradás (Flow) című animációs filmhez, ami az imént sorolt állatok összefogását mutatja be egy pusztító árvíz után egy posztapokaliptikus világban, emberi szavak nélkül.
Gints Zilbalodis lettországi filmrendező nagyszabású munkája (ő a film írója, rendezője, animátora, producere, vágója és zeneszerzője is) Cannes-ban debütált, és már ekkor ódákat zengtek róla. Behúzott rangos díjakat több animációsfilm-fesztiválon, januárban pedig két kategóriában (legjobb animációs film és legjobb nemzetközi film) is Oscar-díjra jelölték, és várhatóan nagy esélyekkel indul egy amúgy elég erős mezőnyben, ahol olyan szívhez szóló indulókkal száll versenybe, mint A vad robot, vagy az Egy csiga emlékiratai.
Komoly európai siker ez, mivel egy lett–francia–belga koprodukcióról van szó, aminek a Golden Globe-os győzelme is nagy meglepetésnek számított több nagy amerikai riválissal szemben. A kis fekete cica azóta valóságos sztárrá vált Lettországban, ő hozta el a balti állam első Oscar-jelölését, ezért Rigában egy szobrot is felhúztak a tiszteletére nemrég. Ezt a felhajtást látva talán joggal álltam óriási elvárásokkal a filmhez, ami anélkül, hogy szájbarágóssá válna, számos releváns kérdést vet fel, megdobbantja a szívet, de a végén talán mégsem hatol olyan mélyre.
A Mufasát látva már emlegettem egyfajta videójátékos hatást, ez még hangsúlyosabb és nyersebb az Áradás esetében, ami teljes egészében Blenderrel készült. Ez egy nyílt forráskódú, 3D-s grafikai program, aminek a használatát a gimnázium óta animáló Zilbalodis sok fiatal alkotóhoz hasonlóan a YouTube-ról tanulta meg. Az alkotó nemrég az X-en árulta el, hogy egyedül a főszereplő cicához készült előzetes, papírra vetett konceptrajz, az összes többi állatot egyből a programban tervezték meg 3D-ben.
A forradalmi vizuális megközelítés egyedi ízt és textúrát ad a filmnek, a blenderes körítés viszont egyszerre áldás és átok: olyan, mintha egy másfél órás végigjátszást néznénk egy indie műhely legújabb projektjéről. Végig az motoszkált bennem, hogy a stáblista után le akarom tölteni az Áradás című játékot, és néha emiatt nem is tudtam rá szimpla mozifilmként nézni, pláne hogy a karakterdizájn a PlayStation 2-re készült címek csiszolatlan megjelenését idézi, amikhez mindig nosztalgikus visszatérni.
A Zilbalodisék által teremtett világ lenyűgöző, nagy szakértelemmel és szenvedéllyel felépített rendszer, élő, érző, törékeny univerzum, szinte érezzük a bőrünkön a szobába bevilágító aranysárga fényt, a zöld erdők páráját, és a víz cseppjeit. A meseszép hátterekről viszont néha leesnek a tökéletlenül kirenderelt, külsejükben kevésbé részletgazdag állatok. Nézőpont kérdése, hogy az emlősök külseje és az olykor beakadó kameramozgás kinél vesz el az élményből, a lélegzetállító környezet viszont mindenért kárpótolni tud. Ha a szőrük és a testük nem is tökéletes, az állatok mozgását hibátlanul lemodellezték, lenyűgöző, ahogy a kíváncsi macska fúj, ha veszély leselkedik rá, kétségbeesetten kapálózik a vízben, talpra esik, a pupillája pedig kitágul, ha fél, és a labrador is pont úgy reagál örömében vagy félelmében, mint egy igazi kutya.
Az Áradás szavak és emberi gesztusok nélkül beszél hozzánk, és minden lopott ugatás, nyávogás és mozdulat jelentőségteljes benne. Nagyon izgalmas nézni, ahogy az egymást méregető, szagolgató, eleinte gyanakodva körbetáncoló állatok (amiknek szerencsére még megkülönböztető nevük sincs) egyre közelebb kerülnek egymáshoz, majd eltávolodnak, hogy végül újra közösen találjanak otthonra. A legnagyobb bravúr az, hogy Zilbalodis állatai egy kósza másodpercre sem változnak át olyan emberszerű figurákká, amiket a Disney-mesékben megszokhattunk. A folyamatokat egy kézben tartó rendező kitartott a kezdeti víziója mellett, a ritka narratív stílust következetesen végigvezetve pedig megúszta, hogy öncélú legyen.
Ellenpéldaként felidézném A fiú, a vakond, a róka és a ló című 2022-es animációs rövidfilmet, amit az Apple gyártott. Az Áradáshoz hasonlóan ez is letaglóz a gyönyörű világával és animációjával, de végül pont amiatt veszít az erejéből, hogy a benne szereplő állatok motivációs előadók által pufogtatott idézetekkel akarják átvinni azt az üzenetet, amit az Áradás pusztán a képeivel, légies gesztusaival old meg.
De miért is kellene dialógusokba bonyolódni, ha ez már egy szavakon túli világ. Az állatok túlélték az embereket, ebben a mikroközösségben az ő kommunikációs formájuk a norma. A készítők csak és kizárólag ennek kibontására fókuszálnak, az új rendbe pedig nem piszkít bele emberi kéz, szó, vagy önkény, csak a természet, ami a legnagyobb erő mind közül, ezért az állatok kénytelenek lesznek alkalmazkodni hozzá. Ahogy végül egymáshoz is, mert a történet előrehaladtával megtelik a Noé bárkájára emlékeztető csónak, amiben minden állat más-más személyiségtípust szimbolizál. A macskaszobrokkal teli kis világát hátrahagyó macska mellett adott egy kleptomán, önző lemur (vagy gyűrűsfarkú maki), egy kezdetben kajla, de végső soron hűséges kutya, egy távolságtartó, vívódó madár, és a rezignált kapibara, ami óriási chill guy, és valós állatkerti sztorikat megidézve csendes partnere a macskának.
A film másik fontos – és napról napra egyre aktuálisabb – dilemmája az, hogy mi várhat ránk egy természeti katasztrófa után. Arra csak ügyesen elszórt jelek utalnak, hogy ez már egy emberek utáni, posztapokaliptikus világ, ahol a négylábúaknak újra fel kell találniuk önmagukat. A káosz miértjeiről és előzményeiről nem tudunk semmit, csak sodródunk az eseményekkel és a mindent letaroló vízzel, ami végül mindig utat tör magának. Ez az áramlás eleinte behúz, a kezdeti flow-élmény (amit a finálé előtt egy látványos, de kissé szirupos jelenetben hosszabban is megcsillogtat Zilbalodis) azonban a félidőnél megtört nálam, és időbe telt újra rácsatlakozni az érzelmekre, az utolsó kihívásoknál pedig már képtelen voltam aggódni a macskáért.
A gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló Áradás így is egy szerethető tanmese, ami vizuálisan és narratív szempontból is monumentális vállalás. Ha nem is ad akkora gyomrost, mint vártam, páratlanul mesél az összefogásról, az önös érdekek kukába dobásáról, és a csapatmunka fontosságáról, illetve arra is rámutat, milyen gyönyörű és rémisztő dolgokra képes a természet, ami sosem annyira gonosz, mint a nála jóval alacsonyabb rendű ember.
Ennek az eleve elrendelt körforgásnak sosem lehet vége. A pusztítás új életet szül, ami bizonyos élőlényeknek otthont teremt, másokat viszont a halálba taszít, ez a szomorú tézis az utolsó képsorokban egy megható jelenetben csúcsosodik ki. Az évezredes igazságra elegáns és megható pillanatokkal emlékeztet a rendező, aki nem fél spirituális kitérőket tenni, és a transzcendens felé is kikacsint. Végül az Egy csiga emlékirataihoz hasonlóan a folyamatos haladás és az élet mellett teszi le a garast: bármi van, csak menni kell előre a sodrással, a víz majd teszi a dolgát, és eljuttat oda, ahol lennünk kell.
Az Áradás már elérhető a magyar mozikban.
