Évek óta lejtmenetben van a Marvel, amire a leglátványosabb példa az, hogy amíg egy időben évi 3-4 mozifilmet és ennyi tévésorozatot jelentettek meg, addig tavaly már csak az egy szem – de nagyon sikeres – Deadpool és Rozsomák került a mozikba, illetve a rém gyenge Echo és a valamivel jobb Agatha, ha a nagy történeteken kívül eső What If?!… sorozat harmadik évadát nem számoljuk, mert az nem teljesen része a kánonnak. A Marvel is érzi, hogy rettenetesen túltolták magukat, ráadásul a kiadott filmek és sorozatok nagy részének a minősége is csapnivaló volt, ezért szükségük van olyan sikersztorikra, mint a tavalyi Deadpool volt. Azonban az Amerika Kapitány: Szép új világ megint csak arra képes, hogy két óráig nagyjából lekösse az ember figyelmét, aztán már meg se várja a stáblista utáni jelenetet, annyira nem érdekli a folytatás.
Kétség sem férhet hozzá, hogy a Marvel sikertörténetének egyik kulcsa az első Bosszúállók volt. Szinte tökéletesnek bizonyult a casting, ami főleg az olyan karaktereknél volt kardinális, mint Amerika Kapitány. Chris Evans telitalálat volt Steve Rogers karakterére, azonban a Bosszúállók: Végjáték után elbúcsúzott a szereptől, és a Végjáték, de legkésőbb a fájóan ötlettelen Falcon and the Winter Soldier sorozat után már egyértelmű lett, hogy a helyét Sólyom, vagyis Sam Wilson, vagyis Anthony Mackie veszi majd át. Mackie pedig azért is tűnt papíron egy izgalmas választásnak, mert fekete, ami érdekes politikai töltetet adhat a történetnek.
A képregényekben ezt nagyon ügyesen és okosan ki is dolgozták annak idején, és hiába tartom személy szerint Sam Wilsont egy végtelenül súlytalan karakternek, Nick Spencer képregényíró (aki maga is politikus volt korábban) remek érzékkel járta körül azt a nagyon amerikai problémát, hogy mi történik akkor, amikor az Egyesült Államok szőke, kék szemű, tökéletes katonája, a nemzet erejének és lelki ismeretének szimbóluma egyszer csak egy afroamerikai férfi lesz.
Donald Trump második elnökségének idején különösen aktuális ismét a nacionalizmus és a faji ellentétek közti kapcsolat feldolgozása, illetve ennek a politikai vetülete, de amíg a képregényekben ezt bátran bevállalta a Marvel, addig streamingen és moziban a fekete Amerika Kapitány koncepciónak még csak a felületét sem kapargatták meg rendesen.
Nyilván fel lehetne hozni a Szép új világ mentségére, hogy már az is kész csoda, hogy ez a film egyáltalán elkészült. Már 2022-ben bejelentették a rendezőt, és azt, hogy New World Order, vagyis Új világrend lesz a film alcíme, azonban a Disney berezelt, hogy a kifejezésről könnyen lehet antiszemitizmusra és konteókra asszociálni, ezért lecserélték. Később abból is balhé lett, hogy bejelentették, hogy szerepel majd Sabra, a Marvel izraeli szuperhőse, aki gyakorlatilag egy moszados, ami miatt pedig a palesztin értelmiség lázadt fel. Ráadásul a film eredetileg tavaly májusban jelent volna meg, de annyi újraforgatást rendeltek el, hogy közel egy évvel eltolták a bemutatót.
A hírek szerint a film kifejezetten rosszul teljesített a tesztközönségnél, és szignifikánsan átírták és újraforgatták a filmet az eredeti elképzelésekhez képest. A hírek szerint tavaly januártól egészen nyár elejéig csak az utóforgatásokon dolgoztak, ami alapján nem nehéz arra következtetni, hogy drasztikusan más lett a végeredmény, mint amit elképzeltek.
A hírek szerint Giancarlo Esposito is utólag került a produkcióba, és részben emiatt volt szükség annyi új akciójelenet forgatására, sőt, még tavaly novemberben is pótforgatásokon szerepelt egy egyébként marginális, a képregényekben is főleg bokszzsáknak számító karakterrel. Egyszerűen minden jel arra utalt, hogy a Marvel nem tanult az évek óta tartó botladozásból, és megint addig csűrte-csavarta a végterméket, amíg megint ki nem jött belőle valami színtelen-szagtalan limonádéfilm. Pedig a Szép új világban igenis ott volt a potenciál, hogy valami egészen különleges legyen, de az Echo, a Titkos invázió vagy a már említett Falcon and the Winter Soldier után lassan ki kéne jelenteni, hogy a Disney egyszerűen nem tud thrillereket csinálni, vagy olyan akciófilmeket, ahol nem lövöldözik mindenki lila lézernyalábot a kezeiből: ez utoljára az Amerika kapitány és a Tél katonájában sikerült, 2014-ben.
A Szép új világ egyébként már a címében sem árul zsákbamacskát: az Egyesült Államok új elnöke Thaddeus Ross lett, akire a 17 évvel ezelőtti Hihetetlen Hulkból és a 9 évvel ezelőtti Bosszúállók: Ultron korából kéne emlékeznünk – de egyrészről azt a karaktert akkor nem Harrison Ford, hanem az azóta elhunyt William Hurt alakította, másrészről a kutya nem tudja már, pontosan mi is volt a szerepe azokban a filmekben. A Szép új világ történetéből aztán kiderül, hogy Ross karrierje majdnem kerékbe tört, amiért Hulk és a Förtelem csatájára a katonaság vezetőjeként rosszul reagált, de később kijött a gödörből, és most már ez az ellenszenves, háborúmániás, kissé autokrata beütésű figura vezeti a világ vezető hatalmát. Itt akár érezhetnénk némi áthallást a jelenlegi amerikai kormánnyal, de a készítők mindent megtettek, hogy ez ne legyen így.
Sam Wilson Amerika Kapitányként direkt a kormánynak dolgozik, miközben kapott mellé egy korábban már megismert segédet (Joaquin Torrest, akit Danny Ramirez alakít). Aztán az egyébként is törékeny kapcsolat Amerika Kapitány és az amerikai elnök között hamar megromlik, és elkezdődik egy politikai thrillernek látszó láncreakció, ami aztán kissé súlytalan, és közel sem annyira látványos csihipuhiban csúcsosodik ki.
A Szép új világgal az a legnagyobb probléma, hogy tényleg érezni rajta a készítők eredeti vízióját, csak még egy balatoni vendéglátósnál is jobban felvizezték a végterméket. A politikai thriller része, hogy miként lett egy ilyen ember amerikai elnök, milyen geopolitikai hatása van a történéseknek, és hogy kapcsolódik ehhez Amerika Kapitány, aki egyszerre a nép és a nemzet védelmezője is, alapvetően izgalmas, érdekes, és a film első fél órája kifejezetten kellemes csalódást okozott. Senki sem az, aminek látszik, és bárhol bárki felrúghatja a szabályokat.
Aztán végül mégiscsak egy bődületesen lineáris dologgá silányul a sztori, és a szokásos Marvel-receptet kapjuk:
két-három közepesen látványos akciójelenetet, és szánalmasan vicceskedő egysorosokat.
Kezdjük ott, hogy Anthony Mackie botrányosan rossz színész. Ez kiderült már az Altered Carbon második évadából, és az összes többi Marvel-produkcióból is, amelyben feltűnt. Nincs karizmája, nincs karaktere, és – mondjuk ki – tök idióta feje van egy olyan komoly feladathoz, mint Amerika Kapitány megtestesítése. Egyszerűen meg sem tudja közelíteni Chris Evans határozott, vezérszerű kisugárzását, ami nem lenne gond, ha az írók erre direkt rájátszottak volna. Erre a szerepre olyan kaliberű vagy kisugárzású férfira lett volna szükség, mint mondjuk Idris Elba, O'Shea Jackson Jr. vagy David Washington, vagyis egy kifejezetten férfias, határozott és maszkulin aurával rendelkező színész, nem egy bambán vigyorgó pojáca.
De a filmben Wilson szuperképességek nélkül is egy tökéletes katona, gyakorlatilag nem tud hibázni, mégis azt kell nézni, hogy a nagy gülü szemeivel bámul maga elé, mintha nekünk el kéne hinni, hogy ő nem méltó erre a feladatra, mert. Mert miért is? Ez sosem derül ki azon túl, hogy biztos van egy kis önbizalomhiánya. A kényszeres vicceskedését meg hagyjuk is, mert hiába kapott maga mellé egy szárnysegédet, a kettőjük közti humorizálás még a szánalmasan óvatos Disney-hez képest is érdektelen, fantáziátlan, egyáltalán nem szórakoztató.
Erre viszont legalább számítani lehetett. Arra már kevésbé, hogy a többi színész mennyire eltérő színvonalat képvisel majd. Harrison Fordon például látszik, hogy meglepően lelkes lehetett a szerep miatt, de annyira szélsőségesek az érzelemváltásai, hogy rendre azon kaptam magam film közben, hogy bizonyos jeleneteknél már azt néztem, hogy ezt fixen utólag variálhatták meg, annyira eltér egymástól bizonyos részek dinamikája akár egy jeleneten belül. De Ford legalább tényleg karakteres, és jól áll neki egy ennyire nem klasszikus jófiú szerep.
Ezzel szemben Giancarlo Espositóval már megint ugyanazt az egy karaktert játszatják el, mint a Breaking Bad óta mindenhol (Far Cry 6, Mandalorian, The Boys, Gentlemen), mindezt egy Csörgőkígyó nevű ZS-listás karakter szerepében. És akkor nem is beszéltünk a már említett izraeli karakterről, akit Shira Haas alakít. Távol álljon tőlem a testszégyenítés, de amikor egy elit titkosügynököt képzelek el, aki az amerikai elnököt védi, akkor nem egy 150 centis, filigrán embert látok magam előtt, aki a többi színésznek a derekáig sem ér, és annyira tűnik fenyegetőnek, mint egy ideges ötödikes a féléves témazáró előtt. Az egyetlen pozitív csalódás a ténylegesen első fekete Amerika Kapitánynak számító Isaiah Bradley-t alakító Carl Lumbly, aki néha olyan fájdalmas szemekkel tud nézni a kamerába, mint én magam elé, amikor rájövök, hogy a film végén a stáblista utáni jelenet tényleg a stáblista legeslegvégén jött.
Sürgősen össze kéne szednie magát a Marvelnek, mert ennek így egyre kevésbé van értelme. Az örvendetes, hogy a film végre több elvarratlan szálat is érint, mint az Örökkévalók vége, a Bosszúállók 2 következményei vagy az első Hulk-film, mégis folyamatosan ott mocorgott a fejemben, hogy most akkor ezeket direkt így találták ki, vagy utólag szuszakolták bele a filmbe, hogy illeszkedjen a következő évek marketingstratégiájába.
Pedig Samuel Sterns (akit az első Hulkból ismerhettünk meg) és Thaddeus Ross visszatérése egy nagyon jó alapanyag lehetett volna egy valóban izgalmas politikai akcióthrillerhez, de én már azzal is kiegyeztem volna, ha néhol tényleg vannak nevetős poénok, esetleg izgalmas akció. Ezekkel elvétve találkozni a filmben, cserébe ott lóg a levegőben egy rakás izgalmas téma, mint az eltitkolt, fekete Amerika Kapitány története, Sterns karakterének tragikus háttere vagy az, hogy egy nacionalizmus felé hajló Amerikában a nemzet szimbóluma egy afroamerikai férfi. Mindezek helyett csak egy újabb Marvel-limonádét kapunk, ami arra jó, hogy két órára kikapcsolja az agyunkat, de semmi másra.
