Gene Hackman hollywoodi színészt és feleségét, Betsy Arakawa zongoraművészt szerdán holtan találták új-mexikói otthonukban. A Santa Fé-i seriff helyettesei helyi idő szerda délután találták meg a 95 éves, kétszeres Oscar-díjas színész, 63 éves felesége, illetve közös kutyájuk holttestét – azt, hogy lakossági bejelentére érkeztek-e ki, egyelőre nem lehet tudni. A halál okát egyelőre nem közölték, azt írják, idegenkezűség gyanúja nem áll fenn, ugyanakkor továbbra is nyomozás folyik az ügyben.
Gene Hackmant egyszer úgy jellemezték, hogy „olyan az arca, mint egy kamionsofőré”, ennek ellenére (vagy pont a hétköznapisága miatt) mégis Hollywood egyik legnagyobb sztárja lett. Hackman is szívesen viccelődött az antisztár-kinézetével, magát például sima bányamunkásként jellemezte, de a méltatói szerint az alakításainak egyik kulcsa volt, hogy már fiatalabb korában is középkorúnak tűnt. Jeremy McCarter 2010-ben a Newsweekben például azt emelte ki, hogy Hackman azokat a középkorú karaktereket különös érzékenységgel hozta, akik az életükben már megtapasztalták a a bukást és a veszteséget, de még nem éltek annyit, hogy ezeken az életeseményeket könnyen túltegyék magukat. A New York Times nekrológja azt is felidézi, hogy Hackmant úgy jellemezték, mint aki megéli és nem eljátssza a szerepeit.
Gene Hackman karrierje a hatvanas évek végén indult be igazán az 1967-ben bemutatott Bonnie és Clyde-dal, majd ezt követően szinte folyamatosan dolgozott, és olyan klasszikusokban szerepelt, mint a Francia kapcsolat, a Lángoló Mississippi vagy a Superman.
Hackman gyerekkora közel sem volt idilli, szülei elváltak, és különböző rokonoknál nevelkedett, míg végül anyai nagyanyjánál, az illinois-i Danville-ben telepedett le. Apja elhagyta a családot, amikor Hackman még tinédzser volt, édesanyja pedig tragikus módon meghalt 1962-ben, miután ittasan felgyújtotta a matracát egy cigarettával. Hackman 16 évesen hazudott a saját koráról, így lépett be a haditengerészethez, ahol öt évig szolgált, Kínában is állomásozott, ahol rádiósként dolgozott és DJ-ként is kipróbálta magát. A haditengerészetet saját bevallása szerint nem viselte túl jól, nem szerette ha irányítják, gondjai voltak a tekintéllyel, elmondása szerint kifejezetten rossz tengerész volt.
A színészet felé vezető útja sem volt könnyebb. A kaliforniai Pasadena Playhouse-ban tanult, ahol Dustin Hoffmannal együtt őt is úgy jellemezték, mint aki „valószínűleg nem lesz sikeres”. Ennek ellenére Hackman nem adta fel, New Yorkba költözött, ahol Hoffmannal és Robert Duvall-lal közösen bérelt lakást. Kezdetben kisebb színházi szerepeket vállalt, miközben különféle alkalmi munkákból tartotta el magát. Egyik legmegalázóbb élménye az volt, amikor egy New York-i hotel előtt dolgozott portásként, és egy volt kiképző őrmestere felismerte, majd gúnyosan megjegyezte, hogy már akkor tudta, hogy sosem fogja semmire vinni.
Hackman végül vitte valamire, és a Francia kapcsolat főszerepe hozta meg számára az első Oscar-díjat. Az ezt követő években több ikonikus szerepet alakított, például A magánbeszélgetésben, a Mississippi szellemeiben vagy a Nincs bocsánatban, utóbbiban egy szadista seriffként, amiért második Oscarját nyerte. Bár leginkább karizmatikus, kemény, kifejezetten erőszakos karaktereiről volt ismert, vígjátékokban is remekelt, például Az ifjú Frankensteinben és Wes Anderson filmjében, a Tenenbaum, a háziátokban.
A 2000-es évek elején is keresett színész maradt, végül 2004-ben visszavonult, hogy regényeket írjon és dokumentumfilmeket narráljon. Hackman életműve jól összefoglalható a tíz legjobb és legismertebb szerepével, ezeket gyűjtöttük össze.
Bonnie és Clyde (1967)
Gene Hackman Buck Barrow szerepében Warren Beatty karakterének testvérét alakítja. A figurája a főszereplőkhöz képest kevésbé kötődik a bűn világához, és Hackman nagyszerűen játssza el a karaktert, aki próbálja tartani a lépést a környezetével, de végül túl nagy árat fizet érte. Alakítása természetes, egyszerre szerethető és tragikus, amiért első Oscar-jelölését is megkapta.
Francia kapcsolat (1971)
Popeye Doyle nyomozó szerepében Hackman kőkemény, megszállott zsarut játszik, aki mindenáron el akarja kapni a bűnözőket, de maga sem éppen egy színtiszta példakép.
Hackman nagyon emlékezetesen hozta ebben a szerepében a nyers, morális szürkezónában mozgó karaktert, aki ugyan hatékony, de módszerei igencsak megkérdőjelezhetők. Az üldözési jelenetek és a karakter keménysége miatt Hackman alakítása legendássá vált, és megérdemelten nyerte el érte első Oscar-díját.
Magánbeszélgetés (1974)
Francis Ford Coppola paranoiathrillerében Hackman Harry Caulként, egy zárkózott, magányos lehallgatási szakértőként játszik nagyot. Az egész film az ő belső vívódására épül: hogyan kezdi el megkérdőjelezni saját szakmáját és annak következményeit. Hackman játékában minden apró gesztus, minden szorongó pillantás rengeteget elmond a karakter belső világáról, pályája talán egyik legösszetettebb és legérzékenyebb alakítását nyújtja ebben a filmben.
Hackman halálhíre után Francis Ford Coppola is hamar reagált, a rendező azt írta, hogy egy nagy művész elvesztése mindig fájdalmas és ünnepi pillanat egyszerre. „Gyászolom az elvesztését, és ünneplem az életét és művészetét” – írta Coppola.
Az ifjú Frankenstein (1974)
Mel Brooks horrorparódiájában Hackman egy olyan vak remetét alakít, aki véletlenül magához veszi Frankenstein szörnyetegét. Hackmannek csak egy rövid jelenete van a filmben, de az nagyon emlékezetes: a színész véletlenül leforrázza, majd felgyújtja a szörnyet.
Superman (1978)
Lex Luthor szerepében Hackman az intelligens, gátlástalan, de egyben szórakoztató főgonoszt testesíti meg. A karaktere egyáltalán nem félelmetes a klasszikus értelemben, inkább egyfajta ravasz, szarkasztikus figurát hoz, aki tökéletes ellenpontja Christopher Reeve idealista Supermanjének.
Lángoló Mississippi (1988)
Ebben a politikai thrillerben Hackman egy tapasztalt FBI-ügynököt, Rupert Andersont játssza, aki fiatalabb, idealistább kollégájával (Willem Dafoe) együtt próbálja felderíteni fekete polgárjogi aktivisták meggyilkolásának ügyét. Hackman egyszerre határozott, néha brutális, de itt is egyértelműen az igazság oldalán áll. A filmben nyújtott játékáért Oscar-jelölést is kapott.
Nincs bocsánat (1992)
Hackman Bill Daggett seriff szerepében egy rideg, kegyetlen, de saját elvei alapján igazságos bűnüldözőt alakít a filmben. Ebben a filmben sem tipikus gonosztevőt, hanem inkább egy olyan embert formál meg, aki valóban hisz abban, hogy rendet tart a városban, még ha ehhez brutális eszközöket is alkalmaz.
Hackman alakítása feszültséggel teli, a néző egyszerre érezhet ellenszenvet és tiszteletet a karaktere iránt. Ezért a szerepért megérdemelten nyerte el a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat.
Az utolsó esély (1995)
A tengeralattjárós thrillerben Hackman a keménykezű, régi vágású Ramsey kapitányt alakítja, aki konfliktusba kerül a fiatalabb és óvatosabb tisztjével, Denzel Washington karakterével.
A film alapvetően a hatalom és felelősség kérdéseit feszegeti, és Hackman hajthatatlan, parancsokat vakon követő vezetőt játszik. Karakterének határozottsága és elhivatottsága egyszerre teszi félelmetessé és tragikussá, a Washingtonnal közös jeleneteik pedig különösen feszültek.
A cég (1993)
Hackman Avery Tolar szerepében egy idősebb, tapasztalt ügyvédet alakít, aki a főhős, Tom Cruise karakterének mentora lesz – majd lassan kiderül róla, hogy maga is mélyen benne van a cég sötét ügyleteiben.
Hackman játéka ebben a filmben azért is érdekes, mert a figurája nem egyértelműen gonosz, inkább csak egy kiégett ember, aki rossz döntéseket hozott, de már túl mélyen van ahhoz, hogy szabadulhasson az ördögi körből.
Tenenbaum, a háziátok (2001)
Hackman a komikus oldalát mutatta meg Royal Tenenbaumként, az excentrikus és önző családfőként, aki megpróbálja visszaszerezni családja szeretetét. Wes Anderson sajátos világába tökéletesen illeszkedett Hackman karizmatikus, kicsit szélhámos figurája, akinek minden hibája ellenére különös bája van.
A filmbeli alakítása egyszerre humoros és megható, és megmutatta, hogy Hackman arra is képes, hogy érzékeny módon ábrázoljon egy különc, de szerethető karaktert.
