Gyerekkorom egyik legfontosabb Disney-meséje a Hófehérke. Hetente párszor kötelezően meg kellett nézni otthon, az összes törpe megvolt figuraként, amiket mindenhova cipeltem magammal. A megszállottságom odáig fajult, hogy a szüleimmel és nagyszüleimmel zsarnok rendező módjára játszattam el az 1937-es rajzfilm jeleneteit kockáról kockára. A lakást berendeztük, legóból díszleteket csináltunk, végigvittük a történetet, mindezt videóra vettünk, ha pedig valaki sort tévesztett, az egészet elölről kellett kezdeni.
Ezzel a múlttal a hátam mögött minimum tartoztam annyival a kiskori énemnek, hogy megnézzem a régi címeit futószalagon újrahasznosító Disney új Hófehérke-filmjét, ami már a megjelenése előtt közutálat tárgya volt.
Marc Webb (500 nap nyár, A csodálatos Pókember) filmjét már az előzetese előtt eltemették, a gyűlölethullám főleg a 23 éves főszereplőre, Rachel Zeglerre zúdult. A filmet már jó előre darabokra szedték a színésznő megnyilvánulásai, a kreol bőrszíne, palesztinpárti nézetei miatt, és abból is balhé lett, hogy nem alacsony növésű színészek játsszák a filmben a törpéket. Az első előzetest akkora népharag fogadta, hogy az bekerült a YouTube legtöbb dislike-ot kapó videói közé. A fekete színésznővel újraértelmezett Kis hableányhoz hasonlóan a közönség fő kifogása az volt, hogy Zegler kolumbiai származású, tehát minden, csak nem hófehér. Pedig látva Webb filmjét, pont Zegler az, aki megmenti a produkciót a teljes kudarctól.
Aki beül erre a filmre, az feltehetőleg nem a Grimm fivérek meséjére és nem is a korábbi felemás élőszereplős feldolgozásokra, hanem a közel 90 éves nagy ősműre, a Disney-féle animációs filmre fog gondolni, ettől azonban a film elején eltér az új Hófehérke. Az alapfelállás itt az, hogy a boldogan élő király és királyné nemes emberi értékekre (bátran, tisztán, őszintén, szívből) nevelik kislányukat, Hófehérkét. Ezt az idillt teszi tönkre a (jó) királyné tragikus halála és az új feleségjelölt, a későbbi gonosz királyné (Gal Gadot) megjelenése, aki sötétséget és kárhozatot hoz a birodalomra, népét szegénységbe, nevelt lányát pedig szolgasorba taszítva.
Hamar bekúszik a képbe a herceg és Hófehérke közti szerelmi szál, hogy innen aztán már a jól ismert forgatókönyv következzen (eredetileg úgy volt, hogy a Barbie-t jegyző Greta Gerwig is társírója lesz a projektnek, de később maga nyilatkozott arról, hogy végül csak minimális szerepe volt a szkriptben, pár vicc származik tőle csupán). Itt azt hihetnénk, hogy felülünk a nosztalgiavonatra, de a Hófehérke gyorsan Tesco-gazdaságos Wickeddé változik, és ezt nem az itt-ott túltolt musicales betétek, hanem a pocsék díszlet és a rettenetes ruhák miatt mondom.
A filmben látható uradalom steril, lapos és lelketlen, ezért egészen üdítő elmenekülni Hófehérkével az erdőbe, ahol végre vannak színek, fények és aranyos állatok meg törpék. A film legelőször itt tudja ledobni magáról az uniformizált Netflix-jelmezt, amit aztán rendre visszaerőszakol magára. A Hófehérkében így csak akkor tudunk gyönyörködni, amikor nem igazi dolgokat és helyszíneket látunk a vásznon, a vár – és a város – falai közé visszatérve újraindul a streamingre tervezett alacsony költségvetésű történelmi romkom.
Vigaszt nyújt a hét törpe, Szende, Szundi, Hapci, Morgó, Kuka, Tudor és Vidor megjelenése, akik az eredeti művet megidézve bányában dolgoznak, majd onnan hazafelé tartva éneklik boldogan a hejhót, majd a kunyhójukban rátalálnak az ágyukban pihenő Hófehérkére. Ők végül számítógépesen animált figurák lettek, a Disney látszólag úgy próbálta elsimítani a törpekérdésben kialakult korábbi balhét, hogy kihátráltak, és végül egy alacsony növésű színészt sem szerepeltettek a filmben, helyette inkább a CGI-hoz nyúltak.
A film félresikerült kampányának egyik mélypontja volt az az eset, amikor kiderült, hogy az új remake-ben a hét törpe nem is lesz törpe (a Kristen Stewart-féle 2012-es Hófehérkében sem alacsony növésű színészeket castingoltak), mindössze egyikük lesz alacsony növésű. Új lendületet adott a konfliktusnak, amikor a Trónok harcából ismert Peter Dinklage (aki maga is alacsony növésű) is beszállt a diskurzusba, és amiatt kritizálta a filmet, hogy az „még mindig azt a visszás történetet meséli, hogy hét törpe együtt él egy barlangban”.
A Disney Dinklage kritikája után egyeztetett az alacsony növésű közösséggel, és végül a számítógépes animáció mellett döntöttek. Ennek nem mindenki örült az érintettek közül sem, Katrina Kemp alacsony növésű színésznő szerint igenis lettek volna olyan emberek, akik szívesen vállalták volna ezeket a szerepeket. Azonban a CGI-törpék szereplése és a nem hófehér Hófehérke még így is a legjobb dolog, ami ezzel a filmmel történhetett, minden más csak ósdi próbálkozás, a castinggal az élen.
A törpéket elnézve tagadhatatlanul érezhető némi uncanny valley hatás, de CGI-hoz képest még így is van lelkük, és ők hozzák a film legjobb és legkedvesebb pillanatait. A legkomplexebb, egyben legérzékenyebb figura, Kuka például az eredeti művel ellentétben konkrét mellékszálat kap, és külön jeleneteket szentelnek a kibontakozására. Kár, hogy ő a legrosszabbul animált törpe, úgy néz ki, mint a Mad-magazin címlapján vigyorgó nagyfülű, karikaturisztikus gyerek. A törpék jópofák, a hazafelé tartó vonulásukat például szépen visszahozták az eredetiből, de még így sem kapnak annyi játékidőt, mint a 1937-es animációban. Pedig inkább néztük volna az ő bolondozásukat az erdei kunyhóban, mint a királynővel szembeszegülő nomád lázadók erdei harcát a Hófehérke nyomába eredő seregek ellen.
Van még egy szál, ami elsőre ijesztően erőltetettnek tűnt, a kész filmben viszont szerencsére nem annyira hangsúlyos. Ez Hófehérke mint független, erős nő útja a gonosz királyné legyőzéséig és a béke visszaállításáig. Azt már előre lehetett tudni, hogy Zegler által alakított Hófehérke emancipált női karakter lesz, aki a hercegtől függetlenül valósítja meg önmagát és teljesíti be a sorsát. „Már nem 1937 van… nem a herceg fogja megmenteni, nem az igaz szerelemről álmodik majd. Arról álmodik, hogy vezető lesz, és tudja, hogy képes rá” – jellemezte Hófehérkét Rachel Zegler 2023-ban, aki akkor közellenség lett a megjegyzései miatt. Azt Erin Cressida Wilson forgatókönyvíró is elmondta, hogy az 1937-es klasszikust finoman hozzáigazították a mai közönség igényeihez, Hófehérke így a saját megérzéseiben bízva, a saját álmait követve lesz erős nő, aki végül győzedelmeskedik.
Zegler hitelesen hozza az érzékeny, empatikus lány szerepét (hozzátesz ehhez az eredeti figurát idéző frizurája is), és akkor alakít csak igazán, amikor nincs ott az oldalán a súlytalan szerelme. Merthogy a belengetett feminista-szál ellenére maradt herceg a sztoriban, de mind jól meglettünk volna nélküle. A kis hableányban is játszó Andrew Burnap által megformált Jonatán (eredetileg Jonathan) figuráját egyszerűen lehetetlen komolyan venni. Társai mellett őt sem sikerült rendesen felöltöztetni, úgy néz ki, mint egy, a középkorban élő, de jövőből lepottyant fantasy cosplayer, az általa vezetett lázadók csoportja pedig tényleg inkább hipszterek gyülekezetének tűnik.
Vele egy szinten mozog a gonosz királyné, Gal Gadot, aki gyakorlatilag nem is játszik, leginkább csak úgy van a képernyőn, pedig elvileg el kéne sárgulnia az irigységtől és az őt felemésztő dühtől. Mintha maga sem hinne ebben a szerepben, és képtelen lenne átérezni a sötét uralkodó valóban gyerekes féltékenységét. Egyedül csúnya, elmaszkírozott boszorkányként tud hatásos pillanatokat okozni. Arról nem is beszélve, hogy a királynő és az elnyomott népe közti különbséget azzal az olcsó gesztussal próbálják meg még erősebben aláhúzni a készítők, hogy míg ő a gyertyákkal bevilágított kastélyában kaviárt eszik, addig a jobbágyok lent éheznek a kunyhóikban. Persze a rossz nem tart örökké: a fináléra feléledt Hófehérke népeket egyesítő hőssé emelkedik, amit egy giccses white partyval (már persze nem olyannal) ünnepel meg a tömeg, aminek a tagjai úgy néznek ki, mintha egy kezdő jelmeztervező adott volna rájuk pár göncöt a legközelebbi jelmezboltból. Ennél igénytelenebb befejezést nehéz lett volna elképzelni, de a Hófehérkébe kódolt jellegtelen giccsnek valahol csak felszínre kellett törnie teljes valójában.
Ironikus, hogy Hófehérke és a gonosz királynő közti kibékíthetetlen ellentét a valóságban is kiütközött. Rachel Zegler és Gal Gadot eltérő politikai nézetei már a film készítése alatt is a felszínre törtek, Zegler nyíltan képviseli palesztinbarát álláspontját, míg az izraeli származású Gadot (aki egyébként több mint 15 évvel ezelőtt szolgált az Izraeli Védelmi Erőknél) vállaltan Izrael-párti, ennek pedig hangot is adott korábban a közösségi médiában. Ennek a politikai és közéleti utóhatásait még most is nyögik a színészek, és közvetve a produkció is, aminek biztosan nem jön jól, hogy a premierje előtti egy-két napban is állt a bál körülötte. Gadot a minap kapott csillagot a hollywoodi hírességek sétányánál, a ceremóniát pedig Palesztin- és Izrael-párti demonstrálók zavarták meg. A Disney is inkább csak csöndben, a médiát kizárva tudta le a film vörös szőnyeges eseményét.
A kész filmet látva túlzás a gyűlöletcunami, a Hófehérke bizonyos pillanataiban szerethető és ideális gyerekmozi. Kár, hogy a majdnem kétórás játékidőből másnak is jutott Zegler, a hét törpe, illetve az aranyos sündisznók és őzgidák mellett.
A Hófehérke március 20-tól látható a magyar mozikban.
