Demon Slayer, Jujutsu Kaisen, Dragon Ball, One Piece, Naruto. Csak pár népszerű manga az elmúlt évtizedekből, amelyekből a borítékolható animeadaptáción kívül videójátékot is csináltak. Illetve utóbbi kettő esetében videójátékokat – mind a Naruto, mind a One Piece alapján annyi videójátékot csináltak, hogy összeszedni is nehéz lenne, és az is összeköti őket, hogy a rajtuk alapuló videójátékos franchise-ok nemcsak az aranykoruknak számító kilencvenes években, hanem azóta is rendkívül népszerűek, és az elmúlt években is jöttek ki újabb részeik.
Így volt ez egy darabig a korszak nagy hármasának harmadik tagjával, a Bleachcsel is, ami a kétezres években egy rakás játékot kapott – főleg a Sony és a Nintendo kézikonzoljain, de hagyományos konzolokra is jelentek meg játékok. A 2011-es Soul Ignition / Resurrección óta viszont a Bleach csak mobilos címeket kapott, ami eleve méltatlan volt, úgy meg pláne, hogy 2022-ben az anime is visszatért, és tíz év után úgy zárja le éppen végre a képernyőkön is a sztorit, hogy öröm nézni.
Így már kijárt a Bleachnek, hogy kapjon egy normális videójátékot, a március 21-én megjelent Rebirth of Souls pedig nemcsak megugorja ezt a lécet, hanem sok szempontból jobb is a legtöbb animén alapuló játéknál.
A Rebirth of Soulst tavaly nyáron leplezte le a Bandai Namco, és a fentiek fényében önmagában az is kisebbfajta csoda volt, hogy ez egyáltalán megtörtént. Akkor nem sok minden derült ki a játékról, de az nyilvánvaló volt, hogy ez is egy verekedős játék lesz. Ami várható is volt, hiszen néhány kivételtől eltekintve messze ez a legnépszerűbb műfaj ezeknél a játékoknál – az úgynevezett arena fightereket az olyan játékok tartják életben, mint a Naruto: Ultimate Ninja Storm-széria, vagy a tavaly megjelent DRAGON BALL: Sparking! ZERO.
Arról, hogy ezek tényleg verekedős játékok-e, órákig lehetne vitatkozni a műfaj rajongóival, akik szerint semmi nem verekedős játék, ahol nincsenek valódi kombók, nem külön készség még az is, hogy hogyan kell mozogni egy karakterrel, mint a Tekkenben vagy a Street Fighterben. Ebbe most inkább ne is menjünk bele, többek közt azért sem, mert a Rebirth of Souls valójában egy olyan átmenet a generikus, inkább rajongóknak szóló arena fighterek és a valódi verekedős játékok között, mint amilyen a JoJo's Bizarre Adventure: All-Star Battle R is volt.
Igen, itt is egy arénában vagyunk, és a grafika is az ilyen játékoknál megszokott háromdés, cel-shadinggel rajzfilmesített megoldás, de ennyi. Statikusabb a mozgás, nem kell folyton a speciális támadásaink ellövéséhez használt erőforrásunkat töltögetni ordítva és a játékmenet sem annyi, hogy amint elfogy a kitérésünk, egy végtelen kombóban találjuk magunkat. Ja, és olyan kazuárgyilkos karakterek sincsenek, mint a madarakat hajigáló Deidara az Ultimate Ninja Stormban. A Rebirth of Souls annyira talán nem összetett, mint a már említett All-Star Battle R, de
itt is bőven vannak lehetőségek a kombózásra azon túl is, amit a játék a fejünkbe ver a kő-papír-ollós harcrendszerről és a különleges mozdulatok ellövésére használható, feltöltődő sávokról.
Ha valaki bele akarja magát ásni, van rá lehetőség, mert a Rebirth of Soulsban az alapokon túl minden karakter érezhetően máshogy működik, és sokkal többet lehet kihozni a belepakolt rengeteg rendszerből annál, amit a játék az elején megtanít nekünk. Emiatt eleve sokkal szórakoztatóbb lehet hosszú távon is, mint egy rakás versenytársa, de a benne rejlő komplexitás ellenére bárkit le lehet ültetni elé, három meccs alatt tutira érteni fogja az alapokat. És ami a legfontosabb, az alapmechanikák miatt ezen a szinten is abszolút élvezhető marad.
Ebben persze nagy szerepe van annak, hogy ha valaki szereti a Bleach-et, akkor azzal is órákat fog tölteni, hogy ujjongva nézegeti végig minden karakter különleges mozdulatait és harc közbeni szintlépéseit. Utóbbiak meglepően organikusan épülnek be a játékba: itt harc közben magától töltődik az ehhez szükséges sáv, ahogy adjuk és kapjuk az ütéseket. Ettől az egész néha pont olyan, mint ha az animében lennénk, Kenpachi például akkor veheti le az erejét elzáró szemfedőt, amikor eljut oda, hogy az emberére talált, ez pedig egyedül attól függ, hogy hogy megy neki éppen a harc.
Az evolúciók amellett, hogy állati menőn néznek ki, alapjaiban változtatják meg az Orihime kihagyásától eltekintve tökéletes érzékkel összeválogatott 32 karakter mindegyikét, sokszor elég kreatív módokon. És ehhez jön még hozzá a Thousand Year Blood Wart idéző, nagyon látványos vizuális körítés, meg a szokás szerint tökéletes zenékkel, az összes ikonikus szinkronhanggal és az átvezető videókkal, az egyes karakterek titkos történeteivel és minden egyébbel együtt akár 40 órásra rúgó sztorimód. Így ott tartunk, hogy itt van minden, amit csak akarhatott az ember egy Bleach-játéktól:
a Rebirth of Souls egy szívhez szóló szerelmes levél minden rajongónak, és nagyjából pontosan az a játék, amit a Bleach régóta megérdemelt.
Még úgy is, hogy azért vannak bőven hiányosságai. A sztorimód átvezető videói olyan megúszósak, amennyire csak lehetnek, és a sok jelenetben feltűnő karaktermodellek sem arra lettek kitalálva, hogy beszélgessenek egymással. A sztori ráadásul csak a manga durván kétharmadát adaptálja, vagyis inkább foglalja össze, ami a titkos sztorikkal együtt is kiábrándító – felfrissítésnek elmegy, de sem a mangát, sem az animét nem váltja ki. Az online módból alapvető dolgok hiányoznak, például a crossplay – utóbbi híján én PS5-ön konkrétan egyszer sem találtam meccset –, a pécés verziónak pedig komoly technikai gondjai voltak a megjelenés után.
Ezeket a problémákat viszont mind lehet még orvosolni, a Rebirth of Souls pedig egy olyan alap, amire lehet építkezni, ha a kiadó Bandai Namco és a fejlesztők is akarják. Ha a sztori maradéka is bekerül, még több közönségkedvenc karakter is érkezik – ha hinni lehet az adatbányászoknak, az első négy karakterben senki nem fog csalódni – és új módokat is kapunk, akkor abszolút lehet jövője, és későbbi Bleach-játékoknak is megágyazhat. Persze én már azzal is boldog vagyok, hogy végre nem csak a Brave Souls nevű gachában irányíthatom Ulquiorra végső formáját.
