(A kritika a teljes második évadra vonatkozik, de nem spoileres.)
Felesleges nagyzolásnak tűnt elsőre, amikor a The Last of Us sorozat egyik alkotója, Craig Mazin arról beszélt, hogy a második évad olyan lesz a történetben, mint amilyen A Birodalom visszavág volt a Star Wars-trilógiában. Aztán az új évad második epizódjánál leesett, hogy semmilyen túlzás nem volt ebben a kijelentésben, ez az évad sokkal sötétebb és kegyetlenebb az előzőnél – ha úgy tetszik ez a sztori kiábrándítóbb, fájdalmasabb része, ami kell ahhoz, hogy aztán később jöhessen a feloldozás.
Annak, aki ismeri a The Last Of Us 2 játékmenetét, ez nem nagy meglepetés, a rajongók valószínűleg ezt várták a folytatástól, de azt továbbra is jó látni, hogy ennyire hű marad az adaptáció a játék szellemiségéhez. Még úgy is, hogy ebben bízhattunk, hiszen a játékon dolgozó Neil Druckmann továbbra is írója és showrunnere a sorozatnak Mazin mellett.
A játékmenetet már nem ennyire hűen követi a sorozat, itt-ott azért változtattak a sztorin, máshova kerültek hangsúlyok, variáltak az időrenden, amivel nincs is baj, azt hiszem, mostanra senki sem a játék tökéletes mására számított az alkotóktól. A második évadon inkább az érződik, hogy a sorozatadaptáció sem finomkodik, amikor az apokalipszis utáni bosszúszomjas, sértett, traumatizált emberek sorsát kell bemutatni. A második évadra válik még világosabbá, hogy
a zombihadseregnél sokkal nagyobb fenyegetést jelentenek az egymásnak eső emberek.
A sorozat látványvilága továbbra is kimagasló, a tömeg- és horrorjeleneteket pedig még jobban feltekerték az új évadra. Szinte minden részre jut erős akciójelenet elhagyott kórházban, metróállomás aluljárójában vagy téli fagyban, de még az iszonyatosan feszült percek mellett is a csendes részek miatt működik igazán a The Last of Us. Például az olyan pillanatok miatt, mint amikor két főszereplő egy sör mellett dumál látszólag felszabadultan, miközben a háttérben föléjük magasodik a soha nem múló fenyegetettségre utaló őrtorony.
A The Last of Us alkotói arra is odafigyeltek, hogy a sorozat lelkét továbbra is elsősorban a két főszereplő, a Joel és Ellie közötti kapcsolat adja. Pedro Pascal és Bella Ramsey az első évadban is nagyon jól működött együtt, de az új évadban arra is lehetőségük volt, hogy még nagyobb mélységet adjanak a sokszorosan terhelt apa-lánya viszonynak. Olyannyira, hogy az egyik epizód kifejezetten a közös történetükre koncentrál, a végig a kettejük közötti párbeszédekre építő, az Egy nap történetmesélési technikáját idéző epizód az évad egyik csúcspontja.
Az új évad öt évvel az első évadban történtek után veszi fel a fonalat, és azzal az alapkonfliktussal indít, hogy Joel és Ellie között mintha végérvényesen elromlott volna valami. Ellie önállósodna, még nagyobb a kamaszos dac benne, és nemcsak azért, mert felfedezte magának a Nirvanát és kifüggesztett a szobája ajtajára egy Kurt Cobain-posztert. Joel eközben amiatt szenved, mert még mindig túlfélti Ellie-t, és belülről emészti az a hazugsága, amit a lány szemébe mondott az első évad végén arról, hogy mi is történt velük Salt Lake Cityben.
A kettejük közötti feszültség mellett egy külső veszély is fenyegeti a kapcsolatukat, hiszen az első epizód a játékból már ismert Abby karakterének bedobásával indít, aki előtt egyetlen cél lebeg: megtalálni és megölni Joelt. Klasszikus gonosz szereplőnek tűnik elsőre Abby, de az évad előrehaladtával egyre jobban árnyalódik a karaktere, és bár nem aktív szereplő minden részben, az egyértelműen látszik, hogy a már bejelentett harmadik évadban lesz igazán fontos karakter a történetben.
Abby feltűnéséből a játék megjelenésekor nagy balhé lett, a karaktert a játékban alakító Laura Bailey például könnyek között beszélt a rá zúduló online gyűlöletről, és arról, hogy még a fiát is megfenyegették. A The Last of Us videójáték második részének megjelenésekor a gémerek egy része nem volt felkészülve arra, hogy a játék arra kényszerítse őket, hogy egy negatív karakterrel is kelljen játszaniuk, miközben Druckmannéknek pont ez a provokatív megoldás volt a The Last of Us 2 narratívájának egyik lényeges pontja. A sorozatban Abbyt alakító Kaitlyn Devernek remélhetőleg ilyen gyűlölettől nem kell tartania, még úgy sem, hogy a karakterrajzából azért nem fed fel mindent a második évad, sokszor épp a hiánya a hangsúlyosabb eddig a történetben.
Érződik ezen a második évadon az is, hogy amíg a készítők az első évadban elmesélték az első játék teljes sztoriját, addig a második rész szerteágazóbb, több helyszínes világát inkább már több évadra bontották. Druckmann és Mazin azt is egyértelműsítette korábban, hogy nem húzzák a videójáték sztoriján túl a sorozatot, de a teljes történet elmeséléséhez egy harmadik és valószínűleg még egy negyedik évadra is szükségük lesz. Ez akár úgy is hangozhat, mintha feleslegesen nyújtanák a sztori lezárását, és csak a pénzt szeretnék minél hosszabban kiszedni a sorozatból, láttunk már ilyet bőven, de a második évadon egyáltalán nem érződik ilyen szándék. Az epizódok csak akkor lassítanak be, amikor az indokolt, és az új évad hét epizódja is csak akkor kalandozik el a fő sztoritól, ha valamelyik szereplő sorsához hoz be fontos hátteret.
A második évadban ezúttal külön részt nem szentelnek olyan mellékszálnak, mint amilyen a Bill és Frank szerelméről szóló, önálló filmként is működő epizód volt az első évadban, de Joel és Ellie mellé simán felnő több mellékszereplő is. A hegyek között megbúvó kisvárost, Jacksont vezető Tommy (Gabriel Luna) Joel tükörképeként jelenik meg, ő a higgadtabb a két testvér közül, akinek a törékeny közösség mellett már a saját családját is meg kell védenie.
Emellett már a fiatalabb generáció több tagja is fontosabb szerepet kap a történetben. A társas helyzetekben kínosan viselkedő és visszahúzódó Ellie tökéletes ellentéte Dina, a cserfes és szókimondó lány, akit az eddig nem túl izmos produkciókban szerepeltetett Isabela Merced alakít elég meggyőzően. Dina és Ellie barátjaként is fontos szerep jut Jesse-nek (Young Mazino), aki a sok érzelemvezérelt szereplő közötti józan hangot testesíti meg.
Mégsem ők, hanem a játékban nem szereplő, csak a sorozathoz kitalált karakter, a kisváros egyetlen terapeutáját, Gailt játszó Catherine O’Hara a legemlékezetesebb a mellékszereplők közül. A színésznő játékát elnézve nem csodálom, hogy az alkotók eljátszottak azzal a gondolattal is, hogy Gail külön részt kapjon a sorozatban, hiszen a karaktere hozza a szarkazmust és humort az amúgy véresen komoly sztoriba. O’Hara az épp most futó Apple-sorozatban, a The Studióban is remekel félig beszámíthatatlan hollywoodi producerként, az alkoholba menekülő terapeutaként is uralja a jeleneteit a The Last of Usban, mellesleg fontos szerepe van Joel és Ellie kapcsolatának alakulásában is.
Azért az első évadhoz hasonlóan még mindig vannak olyan jelenetek a sorozatban, amik a játékban jól működhettek, de itt már kilógnak. Az új epizódokban például a gitározós jeleneteket használják sokszor dramaturgiai elemként párbeszédek helyett, de egy kivétellel nálam ezek az érzelmes pillanatok nem ütöttek igazán. Talán egy fokkal mélyebben belemehetett volna már ez az évad is a Seattle irányításáért zajló polgárháborúba, mert egyelőre csak homályosan skiccelték fel a két szembenálló fél, a Washington Liberation Force militarista szervezetének és a szektaszerűen működő Scarsnak a konfliktusát, de ezen túl nehéz belekötni ebbe az évadba.
Egyszerűen imponáló, hogy a The Last of Us második évada a kisvárosi miliőben, a seattle-i polgárháborús környezetben és a csendes, erdei jelenetekben is működik. Ez az évad azt is bizonyítja, hogy nemcsak a büdzsé volt nagy, de a készítők is sokkal magabiztosabbak voltak abban, milyen történetet akarnak elmesélni. Ez a második évad ennek az eltökéltségnek köszönhetően sokkal jobban fog fájni az elsőhöz képest, és még nagyobb bevonódásra készteti a nézőjét is. Elnézve ezt az évadot, én simán megadnám a lehetőséget a készítőknek arra, hogy még két évadban építhessék tovább a The Last of Us történetét, a seattle-i konfliktus és Abby karakterének mélyebb kibontásával.
A The Last of Us 2. évadának első része már elérhető a Maxon, az epizódok eztán hetente érkeznek.
