Jól megrángatott bennünket a történelem ebben a szerencsétlen kis országban, ezt kár is tagadni. Részben mindenképp ez az oka a politikafóbiánknak, mindannyian hallottuk már családi ebédeken, baráti összejöveteleken, munkahelyen a nagyvonalú, békítő mondatot: „ne politizáljunk”. Nem szeretjük a nagy ideológiákat, gyakran nem is értjük őket, de azt megtanultuk: a légmentesen záró világmagyarázatok általában katasztrófákhoz vezetnek.
A legtöbb magyar különösen fél a szélsőbaloldalinak nevezett ideológiáktól, gyakran még a ténylegesen szélsőbaloldali gondolkodású emberek is visszautasítják, hogy kommunistának vagy marxistának nevezzék őket. Persze érthető a dolog, 40 évig ültek a nyakunkon a szovjetek a kommunista ideológia nevében, és bár a XX. század második felében Magyarországon a segítségükkel felépített politikai-gazdasági rendszernek általában véve nem sok köze volt a marxizmushoz, a magyarok jelentős része azóta Karl Marx nevére is babonás félelemmel tekint.
Szítja persze ezt a babonás félelmet az országot 15 éve kormányzó Fidesz és holdudvara is. A miniszterelnök és párttársai beszédeikben rendre valamiféle veszélyes fantasztaként hivatkoznak Marxra, Vidnyányszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója pedig évek óta készül A tőke színpadra vitelére, és a darab leírása alapján szegény Marxnak ott is rendesen el lesz látva a baja.
Az igazság azonban az, hogy nem kell marxistának lenni ahhoz, hogy valaki Marx munkáival ismerkedjen, és nem is kell mindennel egyetérteni, amit ez a nagyszakállú német több mint 140 éve papírra vetett – még ő sem mindig értett mindenben egyet saját magával. Viszont tény, hogy a ma is fennálló gazdasági-politikai-társadalmi rendszer bizonyos folyamatainak megértéséhez – és ne adja isten: baloldali kritikájához – még mindig Karl Marx munkássága jelenti talán a legjobb alapot.
Nyugat-európai és amerikai művészek rendszeresen készítenek is olyan, a globális kapitalizmussal szemben kritikus alkotásokat, amik teljes megértéséhez elengedhetetlen lenne legalább beszélni azok marxista vonatkozásairól, ez azonban általában nemhogy Magyarországon, de sokszor még a nyugati fősodorban sem történik meg. Ennek oka, hogy a rendszer egyáltalán nem szereti a marxista vonatkozásokat. Ezek a műalkotások sokszor csak addig érdekesek, amíg termékként eladhatók, de hogy mit jelentenek, az a producerek szempontjából már nem olyan fontos.
Ebbe a gödörbe esik épp bele az Apple TV leghíresebb sorozata, a Severance, azaz a Különválás is, ami mintha konkrétan Karl Marx 1844-es kéziratának, Az elidegenült munkának tévéváltozata lenne. Sokan még úgy sem hajlandók elhinni, hogy a sorozatnak bármi köze lenne Marxhoz, hogy a főszereplőt Mark S.-nek hívják.
A Különválás alapötlete, hogy egy Lumon nevű világcég egy különválasztásnak nevezett eljárás segítségével képes szétválasztani a munkavállalói munkahelyi és munkán kívüli énjét. Ha a munkavállaló belemegy a különválasztásba, lesz egy énje a munkában, és lesz egy azon kívül, a kettő az égvilágon semmit nem fog tudni egymásról. A munkán kívüli énnek egyáltalán nem kell a munkával foglalkoznia, sőt még rágondolnia sem, hiszen nem is tudja, mivel foglalkozik, a munkahelyi énnek viszont teljes létezése a munkahelyre korlátozódik.
Az elidegenült munka című Marx-kézirat vulgáris értelmezése általában az, hogy Marx szerint a munkás elidegenedik a munkája tárgyától, hiszen nem azt nem magának készíti. De a kézirat valójában nem csupán arról szól, hogy a munkás az általa előállított terméktől idegenedik el, hanem hogy magától a munkától is. „De az elidegenülés nemcsak a termelés eredményében, hanem a termelés aktusában, magán a termelő tevékenységen belül megmutatkozik” – írja.
Marx szerint ugyanis munka közben a munkás nem szabad, azaz nem csinálhatja azt, amit akar, akkor, amikor akarja, úgy, ahogy akarja. Egyszerűbben fogalmazva: munka közben az életünk nem a sajátunk, vagyis: „… a munkás csak a munkán kívül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kívül levőnek”.
És ezzel el is érkeztünk a sorozat alapötletéig.
A munkaalapú gazdaság hazugsága ugyanis az, hogy a munka elvállalásakor a munkás szabadon dönt úgy, hogy az életéből feláldoz néhány órát pénzért cserébe, azaz szabadon áldozza fel időlegesen a szabadságát, tehát végső soron: szabad. A Különválás készítői is éppen ezt a cselekedetet hangsúlyozzák azzal, hogy a különválasztáson átesett dolgozók szabadon dönthettek arról, alávetik-e magukat a különválasztásnak, vagy nem.
A sorozat azért működik, mert ez egy nagyon is átélhető dilemma, amiben a morál szembekerül a haszonelvű, kényelmi szempontokkal. Mert a különválasztás morálisan nyilvánvalóan rossz, hiszen létrehozunk vele a saját testünkben egy rabszolgát, azaz a munkahelyi ént; haszonelvű, kényelmi szempontok alapján viszont megfontolandó a dolog, mert a munkahelyen kívüli énünknek egyáltalán nem kellene többé munkával foglalkoznia, viszont lenne pénze, hiszen dolgozik.
De a lényeg éppen az, hogy még ebben a felfogásban is csak a munkán kívül vagyunk szabadok. Azt még a legelvetemültebb kapitalisták sem tudják elbábozni, hogy munka közben is szabadok lennénk. Ha a főnök kér valamit, akkor azt meg kell csinálni, ha pedig nincs főnök, akkor magunkat kell rávenni arra, hogy melózzunk egy kicsit, különben éhen fogunk halni.
Az éhenhalás lehetősége pedig felveti a következő fontos kérdést: valóban szabadok vagyunk-e akkor, amikor elvállaljuk a munkát? Marx szerint nem, hiszen a legtöbbünknek, akik nem tőkejövedelemből élünk, muszáj dolgoznunk, ha fenn akarjuk tartani magunkat. A munkás „(m)unkája ennélfogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz a rajta kívül levő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem exisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől.” És hát Marxnak itt is igaza van, ki ne fantáziált volna arról, hogy megnyeri a lottó ötöst, és nem megy be többé dolgozni? Vagy ha be is megy, csak akkor, amikor ő akar.
Nem véletlen, hogy amikor a sorozatban Marknak különösen hiányzik halottnak hitt felesége, Gemma, dobozban tárolt kézműveskellékeit nézegetve emlékezik rá. Előkerül például egy béna karácsonyi gyertya, ami persze nem túl szép, de az ember munkán kívüli alkotótevékenységét jelképezi (már azt a keveset, ami még megmaradt), azt, amiről a szeretteink esetleg emlékezni fognak ránk. Marx nagyjából ezt, a fizetett munkán kívüli, önként és szívesen végzett alkotótevékenységet nevezi „élettevékenységnek”, szerinte az különböztet meg bennünket az állatoktól, hogy mi ezt az élettevékenységet tudatosan végezzük. Éppen ez a baj az elidegenült munkával, hogy megfordítja a viszonyt a létezésünk és az élettevékenységünk között: az élettevékenységünk, azaz a szabad alkotás a létünk lényege helyett, kifacsart formában az üres létezésünk eszközévé válik: dolgozunk, hogy létezhessünk.
Ez szükségszerű ellentétet hoz létre a munkás, mint ember és az elidegenült munkája által épített világ között, ahogy egyébként a sorozat második évadában is szükségszerű érdekellentét bontakozik ki Mark munkahelyi és munkán kívüli énjei között. „Minél inkább kidolgozza magát a munkás, annál hatalmasabb lesz az idegen, tárgyi világ, amelyet magával szemben létrehoz, annál szegényebb lesz ő maga, az ő belső világa, annál kevesebb lesz az ő sajátja” – írja Marx.
Ez az ellentét a valóságban is kézzelfogható. Az emberek túlnyomó többsége kénytelen nap mint nap bejárni a munkahelyére, és ott az elidegenült munkájával hozzájárulni egy olyan gazdasági világrendszer építéséhez, amit ugyanaz az ember morálisan elítél. A munkahelyi énünk egy nagy világcégnek segít szemetet termelni, szén-dioxidot kibocsátani, kihasználni és kizsákmányolni más embereket, esetleg átverni és félrevezetni a fogyasztókat, kikerülni az állami ellenőrzéseket, módszereket találni az adóelkerüléshez, gazdagabbá tenni a gazdagokat, a munkahelyen kívüli énünk közben tisztában van a klímaváltozás borzasztó hatásaival, tudja, hogy nagyon gyorsan tenni kellene valamit a szén-dioxid-kibocsátás drasztikus csökkentéséért, kiáll az elesettekért, felháborodik, ha egy másik világcég őt veri át fogyasztóként.
Nem csak szorosan véve a munkával kapcsolatban, de általában a teljes kapitalista világrendszerrel kapcsolatban is hajlamosak vagyunk ugyanígy, szinte kettéosztott énekkel gondolkodni. Senki sem akarja például, hogy egy akkumulátorgyár szennyezze a környezetet a háza mellett, de mindenki szereti, ha jól működik az akkumulátor a mobiljában, és az minél olcsóbb. Senki nem szeretné, ha a száj- és körömfájás miatt leölt állatok tetemeit az ő otthona közelében földelnék el, de a nagyipari állattartótelepek és vágóhidak által előállított olcsó húst szívesen fogyasztjuk, és szeretjük. De az akkumulátor általában úgy tud olcsóbb lenni, ha valahol engedik környezetet szennyezni a gyárat, ahol készül, a hús pedig akkor olcsó, ha minél több állatot sikerül összezsúfolni egy-egy telepen, és minél hatékonyabban levágni őket.
Ez az egész persze nem a mi hibánk. A rendszer lényegéből fakad, hogy csak így, kettéosztott énnel lehet megmaradni benne.
És ez hirtelen már nem is az Apple TV sorozata, hanem a világ, amiben élünk.
