Már 14 év telt el azóta, hogy felrántott szemöldökkel és undorral nézhettük végig, ahogy a fiktív brit miniszterelnök egy disznóval közösül. A Black Mirror első, még a brit Channel 4-on futó évadával rárúgta a technológiai újdonságok miatt lelkes 2010-es évekre az ajtót, és az első négy évadában végig elég kemény kritikát fogalmazott meg az emberiség fejlődésének zsákutcáiról és veszélyeiről.
Az ötödik évadtól viszont hullámvölgybe került a sorozat. Mintha az alkotók (főleg a Netflixszel hosszú távra leszerződő Charlie Brooker, aki az összes rész írója vagy társírója) elvesztették volna a kapcsolatot a közönséggel, és közben egyre jobban eltávolodtak a sorozat alapkoncepciójától. Laposabbak lettek az epizódok alapötletei, a disztópikus sci-fitől több rész a fura horror felé lépett el, és megjelent az önismétlés. Egyáltalán emlékszik még valaki arra, hogy mi történt az ötödik vagy a hatodik évadban?
2025-re eljutottunk oda, hogy az új Black Mirror-évad elég csendesen érkezett meg, de ez az elmúlt évadok csalódásait elnézve nem is meglepő. Az új évad első része után azonban arra gondoltam, hogy végre valami történt a sorozattal, végre valami olyat láttam, amit fájdalmas nézni, és ami visszahozta a Black Mirror lényegét. Azért az egész évadot elnézve már árnyaltabb a helyzet, de az örömteli, hogy minden résznek újra a technológia áll a középpontjában, és még a mélypontok is elviselhetőbbek voltak a korábbi évadokhoz képest. Mintha a sorozat kikecmergett volna a mélyből a felszínre és vett volna egy nagy levegőt. A hetedik évadban a legrosszabb részek is inkább csak erőtlenek, nem bántóan rosszak, és az új epizódokban végre megint vannak emlékezetes színészi alakítások. Mivel azonban a hat rész minősége eléggé hullámzó, ezért inkább külön-külön érdemes értékelni őket.
Common People
A Common People visszatérés a klasszikus Black Mirror-recepthez. A főszereplője egy átlagos házaspár, Amanda (Rashida Jones) és Mike (Chris O’Dowd). Amanda egy nap összeesik és kómába kerül, kiderül, hogy súlyos agydaganata van, műteni sem lehet. Ezen a ponton libben be a pár életébe a Rivermind cég ügynöke, aki egy forradalmian új eljárást kínál. A tumorral érintett részről és Amanda tudatáról másolatot készítenek, és a nő tudatát gyakorlatilag visszastreamelik, aki így újra teljes életet élhet, csak egy kicsit többet fog aludni.
A Black Mirror világában ez egy olyan idilli kezdés, ami után garantált a nyomasztás, és az epizód nem is okoz csalódást. A Rivermindról egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a Netflix és a többi streamingcég legkapzsibb verziója, folyamatosan árat emelnek, régióhoz kötöttek a szolgáltatásaik, és reklámos, reklámmentes meg mindenféle exkluzív csomaggal próbálnak egyre több pénzt lehúzni a felhasználóikról. A történet kifutása azért nagyon kiszámítható, de ezzel a résszel nagyon könnyű azonosulni, a Rivermind levakarhatatlan ügynökét alakító Tracee Ellis Rosstól pedig még sokáig kiver a víz.
Bête noire
A Bête noire főszereplője Maria (Siena Kelly), egy édességgyártó cég sikeres termékfejlesztője, akinek a munkahelyén felbukkan korábbi iskolatársa, Verity (Rosy McEwen). Utóbbiról hamar kiderül, hogy Maria és a barátnői zaklatták, és súlyos pletykát terjesztettek róla. Verity megjelenésével egyre furcsább dolgok történnek Mariával, aki körül mintha szépen lassan átíródna a valóság, és csak ő emlékezne olyan dolgokra, amire körülötte senki.
Az epizód azért elég kiszámítható konfrontáció felé vezet, de ettől még a rész technológiai szála érdekes, ahogy egy ember számára tényleg szinte szó szerint elhajlítják valóságot. Még azon is lehet a rész után rágódni, hogy milyen hatással vagyunk mások életére tiniként, és ennek milyen következményei lehetnek az életünkre. De akit ez a szál érdekel, az inkább az Oldboyt nézze meg.
Hotel Reverie
A kevés pozitív kicsengésű részek egyike – semmi fenyegető vagy megdöbbentő nincs a Black Mirror univerzumán belül. Az epizód inkább az emberek közötti dinamikára fókuszál, és a technológiai újdonság inkább kedves segítőként jelenik meg.
A Hotel Reverie rész egy haldokló filmstúdióról szól, ami a negyvenes években filmklasszikusokat készített, és egy újításnak köszönhetően új sztárokkal forgathatja újra a régi filmeket. Mindezt úgy, hogy csak a kortárs színésznek kell újrajátszania a jeleneteket, őt illesztik bele a régi filmbe. A jelen színésznője, Brandy (Issa Rae) azonban egy technikai hiba miatt a régi film valóságában ragad, ahol egymásba szeretnek a korabeli színésznővel, Dorothyval (Emma Corrin).
A sztori papíron izgalmasnak hangzik, minden építőelem a helyén van, de a rész súlytalan marad, talán azért is, mert egy fiktív film megmentésének nincs tétje. Ha egy létező korabeli klasszikusról lett volna szó, talán a néző is jobban bevonódna a történetbe. Emma Corrin korabeli színésznőként a hátán viszi a részt, mellette viszont feltűnően rossz Issa Rae. Ha direkt az volt a cél, hogy Rae teljesítménye eleve kizökkentse a nézőt, és éles kontrasztban álljon Corrinnal, akkor ez sikerült.
Plaything
A legjobb dolgokat nem kell túlmagyarázni, ilyen a Plaything is: rövid, kompakt és benne van minden, ami egy Black Mirror-epizódba kell. A történet visszautalás a Bandersnatchre, a Black Mirror korábbi, interaktív filmjére, aminek az új rész az egyik mellékszálát viszi tovább.
Az epizód főszereplője Cameron Walker (akit a jelenben Peter Capaldi, a múltban Lewis Gribben alakít), egy évek óta gyilkosság miatt körözött személy, aki a rendőrségi kihallgatásán elmesél egy történetet a kilencvenes évekből. Walker akkor videójáték-kritikusként dolgozott, és ellopott egy játékot a Bandersnatchben már bemutatott Colin Ritmantől.
Ritman a kilencvenes években létrehozott egy részben a tamagocsikra emlékeztető digitális életformát, az így létrehozott lényeket azonban nem elég ápolni, valahogy meg kell érteni a különleges nyelvüket, hogy kiderüljön, mit is szeretnének. Az epizód a kihallgatás és a beszámoló idősíkja között ugrál, és végig lebegteti, hogy a narrátor mennyire igaz sztorit ad elő a kihallgatáson. A sztori lezárása az évad egyik legerősebb pillanata. Ha meg valaki esetleg ennek a sztorinak az aranyos verziójára érzi magát kalibrálva, annak tudom ajánlani ezt a részt a Love, Death + Robotsból.
Eulogy
Ez a legkevésbé Black Mirror-os rész az évadban, a Eulogy inkább egy megható kamaradráma az emlékezésről, és arról, hogyan számolhatunk el az olyan múltbéli tetteinkkel, amikkel nehéz újra szembesülnünk.
A technológia sem fenyegető ebben a részben, sőt inkább segítséget jelent a Paul Giamatti által játszott főszereplő, Phillip számára, akit egy temetkezési cég keres meg azzal, hogy emlékeket gyűjtenének be tőle egy korábbi szerelméről. A cég egy emlékgyűjtő MI-asszisztenst küld Philliphez, aki olyan részleteket is előhoz a korábbi kapcsolatból, amiket nem idéz fel szívesen. Phillip lassan rájön, mikor nem figyelt oda a másikra, vagy mikor nem vett észre fontos jeleket. Paul Giamatti zseniális az epizódban, ehhez a sztorihoz abszolút ilyen kaliberű színész kellett.
USS Callister: Into Infinity
A félig-meddig folytatásként felfogható Plaything mellett ez a rész már nyílt és egyértelmű folytatása egy korábbi epizódnak. A USS Callister a negyedik évad évadnyitója volt még 2017-ben, amit egy egész estés film hosszúságú epizódban folytattak.
Annyira organikus folytatásról van szó, hogy az előzmény ismerete nélkül szerintem nem igazán élvezhető. Az első rész abszolút közönségkedvencnek számított, kerek lezárást kapott, a második rész azonban inkább mintha csak tovább magyarázná ugyanazt a sztorit rendes folytatás helyett.
A USS Callister előhúzása inkább csak a közönséget kiszolgáló, marveles húzásként értelmezhető, már csak azért is, mert ezt a részt könnyű A Galaxis Őrzőivel párhuzamba állítani. Persze ennek a résznek olyan a vége, hogy résnyire nyitva maradt a történet, de nagyon jó lenne, ha 8 év múlva már nem folytatnák ezt a sztorit.
