1993. április 6-án egy párizsi rendőrkapitányságon egy rendőr közvetlen közelről fejbe lőtt egy cigarettalopás miatt bevitt, zairei származású 17 éves kamasz fiút. A gyilkosság miatt kirobbant párizsi tüntetéseken ott volt egy fiatal francia filmes, Mathieu Kassovitz is, aki még aznap este felhívta a producerét, és közölte vele, hogy a tervbe vett következő filmjét félrerakja, és belevág egy új projektbe.
Ez lett A gyűlölet (La Haine), minden idők egyik leghíresebb francia filmje, amit harminc évvel ezelőtt, 1995. május 31-én kezdtek el vetíteni a francia mozik.
A pillanatokon belül kultfilmstátuszba kerülő filmmel Kassovitz elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat a cannes-i filmfesztiválon, majd A gyűlölet heteken át vezette a francia mozik jegyeladási listáját, és a legjobb filmnek választották a francia Oscar-díjként emlegetett César-díj-átadón. A Franciaországban politikai vihart kavaró filmet a miniszterelnök kötelezővé tette a kormánytagoknak, az elnök köszönőlevelet írt érte Kassovitznak, és egyszerre lett a lakótelepek és művészvilág kedvence.
A rendőri erőszak ellen felszólaló, és a francia filmekben egészen addig elhanyagolt külvárosok világát csodálatosan fényképezett fekete-fehérben bemutató film egyszerre vígjáték és tragédia, akciófilm, thriller és társadalomkritikába oltott roadmovie, egy szürreális elemekkel tarkított realista alkotás, de mindenekelőtt az amerikai és európai kultúrákat egyesítő hiphopfilm, amit pontosan ugyanúgy értenek és értékelnek Belgrádban, Budapesten vagy Bronxban. Mestermű, ami még harminc évvel később is friss maradt, a filmben feszegetett társadalmi problémák pedig máig jelen vannak.
Hogyan ölhet meg egy rendőr véletlenül egy kamaszt?
Franciaországban, különösen Párizsban rendszeresnek számítanak a külvárosi, jellemzően második és harmadik generációs fiatalok ellen elkövetett rendőri erőszak miatt kitört zavargások. Legutóbb 2023-ban robbantak fel a külvárosok, miután egy rendőr agyonlőtt egy 17 éves algériai származású fiút Párizs Nanterre nevű külvárosában. Hiába mozgósítottak több mint 45 ezer rendőrt, a napokig tartó zavargások alatt több ezer embert tartóztattak le, akik boltokat fosztogattak, valamint több mint tízezer autót, és több mint kétszáz épületet gyújtottak fel
Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő politológus akkor a Telexnek a külvárosi fiatalokról elmondta: „Ezekben a bizonyos értelemben gettósodott városokban nagyon magas a jellemzően migrációs hátterű fiatalok munkanélkülisége, magas a szegénység, jellemző a kilátástalanság. Ezek a fiatalok úgy élik meg, hogy az ígéret, amit a köztársaság tesz, rájuk nem vonatkozik. Felmerülnek integrációs kérdések, hogy valóban teljes értékű franciának számítanak-e ezek a külvárosi fiatalok, vagy csak papíron állampolgárok.”
A probléma harminc évvel korábban is fennállt. 1993-ban Párizsban és más városokban azután törtek ki zavargások, hogy egy szintén 17 éves, zairei származású kamasz halt meg a 18. kerületi rendőrkapitányságon. Makome M’Bowole-t és két barátját azért vették őrizetbe, mert a gyanúsítás szerint cigarettát loptak. Bár az ügyészség elrendelte a szabadon engedését, mert még nem volt nagykorú, de egy nyomozó folytatta a kihallgatását.
A később nyolc évig tartó börtönbüntetésre ítélt rendőr azt állította, hogy csak rá akart ijeszteni a fiatalra, amikor fegyvert nyomott a fejéhez, és az elsült és megölte M’Bowole-t. Négy napon belül ez már a harmadik eset volt, amikor rendőrök fegyvertelen fiatalokat öltek meg, és ez tüntetésekhez és zavargásokhoz vezetett.
„Az autómban ültem, nem messze (a rendőrkapitányságtól), amikor a rádióban hallottam, hogy mi történt, leparkoltam, és csatlakoztam a tüntetéshez. Annyira dühös voltam az egész helyzet miatt” – mondta Kassovitz 2020-ban a Guardiannek. A gyűlölet forgatókönyvét három-négy hónap alatt írta.
„Könnyen ment, mert tudtam a végét, mindent arra alapoztam” – mondta a Sight and Sound című filmes szaklapnak. Kassovitz arra akart magyarázatot találni, hogyan történhet meg, hogy egy fiatal így hal meg egy rendőrkapitányságon, mi vezet egy ilyen balesethez, és az volt a célja, hogy megismertesse a középosztálybeli franciákat a külvárosokban élő fiatalokkal, hogy ne csak statisztikák legyenek a hírekben. Mert akkoriban az emberek semmit sem tudtak róluk – mondta 2020-ban a France24-nek. Míg a zavargásokat a híradós kamerák a rendőrök mögül mutatták, Kassovitz áttette a nézőpontot a másik oldalra, hogy a dühös fiatalok szemszögéből lehessen látni ugyanazt.
A film egy meg nem nevezett párizsi külvárosban élő három barát, a dühös, keménykedő, bosszúra vágyó zsidó Vincent (Vincent Cassel), a bölcs nyugalmat sugárzó fekete Hubert (Hubert Koundé) és a társaság bohóca, az arab Saïd (Saïd Taghmaoui) életének 24 óráját mutatja be, egy nappal azután, hogy zavargások törtek ki, miután barátjukat, Abdelt félholtra verték rendőrök, és életveszélyes állapotban került kórházba. A történet elkerülhetetlenül halad a tragikus vég felé, miután kiderül, hogy Vincent megtalált és magához vett egy fegyvert, amit egy rendőr a zavargások alatt veszített el, és fogadkozik, hogy meg fog ölni egy zsarut, ha a barátjuk meghalna.
A szereplők különböző származása Kassovitz jellemzése szerint egy trükk volt arra, hogy a történet minél univerzálisabb legyen, bárhol a világon játszódhasson és minél több nézőhöz eljusson. A színészek kiválasztásánál pedig az volt a fő szempontja, hogy olyan emberekkel dolgozzon, akiket jól ismer, és könnyebben megy a forgatás.
Hubert Koundé a rendező első filmjének egyik főszereplője és alkotótársa volt, Vincent Casselt régóta ismerte, Saïd Taghmaouit pedig Cassel mutatta be neki. Koundé és Taghmaoui külvárosiak voltak, míg Cassel és Kassovitz Koundé jellemzése szerint „a párizsi burzsoázia gyerekei”, akiknek azonban sok külvárosi barátjuk volt, mert mindketten aktívak voltak a hiphopközösségben, ami – ahogy New Yorkban összekötötte a bronxi gettóban élő DJ-ket a manhattani art-punk közösséggel – összehozta a belvárosi művészgyerekeket (Cassel apja híres francia színész, Kassovitz anyja vágó, apja pedig filmrendező és színész) a külvárosi rapperekkel.
A külvárosban játszódó jeleneteket a Párizstól nyugatra található, csak „Yvelines megyei Chicagóként” emlegetett Chateloup-les-Vignes kisváros rossz hírű, La Noé nevű lakótelepén vették fel, ahova Kassovitz, a három főszereplő és a stáb pár tagja a forgatás előtt két hónappal beköltözött egy lakásba, hogy megismertessék magukat a helyiekkel. A települést azért választották, mert az volt az egyetlen, aminek a polgármestere engedélyezte a forgatást. „Elfogadtak minket, mindig ott voltak körülöttünk és mindenki szívesen látott minket és támogató volt. Amikor arra kértük őket, hogy maradjanak csöndben a felvételre, tényleg csendben voltak. Az egyik legjobb forgatás volt, amit valaha csináltam” – mondta a film operatőre, Pierre Aim.
Kis pénz, nagy film
Míg a lakótelepen teljes stábbal, steadycammal, darukkal és távirányítású helikopterrel dolgozva vették fel jeleneteket, a széles látószögű kamerával szinte már főszereplővé téve a helyszínt, a Párizs belvárosában készült részeket a szűkös költségvetés miatt már gerillamódszerekkel készítették. A stáb az összes eszközével befért egy furgonba, még lámpákat sem használtak a felvételekhez, amiket nagyrészt távolról, teleobjektívet használva vettek fel, erősítve a három külvárosi fiatal elveszettségét a csak részleteiben látható, és az Eiffel-tornyot leszámítva híres látnivalóitól megfosztott nagyvárosban.
Azt, hogy a film fekete-fehér lett, részben szintén a szükség hozta, színesben ugyanis jóval több pénzbe került volna elérni, hogy tisztességesen nézzen ki. „Színesben szörnyen néz ki” – mondta Kassovitz, aki emellett azért is döntött a színek elhagyása mellett, mert „a fekete-fehér költőiséget visz a realizmusba”, valamint dokumentumfilm jellegűvé tette A gyűlöletet, ami így vizuálisan egyedi, sokkal hatásosabb és egyben időtállóbb is lett.
Mindent vitt
A filmes művészvilág végül imádta a filmet. Cannes-ban Kassovitz megkapta a legjobb rendezőnek járó díjat, a César-díj-átadón pedig 11 kategóriában jelölték, és három díjat, köztük a legjobb filmnek járó elismerést nyerte el. Olyan rajongói lettek, mint Jodie Foster, aki saját cégén keresztül juttatta el a filmet az amerikai mozikba, és úgy jellemezte, mint „a film, amire a legbüszkébb vagyok, pedig semmi közöm ahhoz, hogy milyen csodálatos”, vagy Cillian Murphy, aki Christopher Nolannek zengett ódákat róla.
Azonnal klasszikus lett, de mellette sikerült elérnie azt a ritka teljesítményt, hogy nem csak a francia mozikban lett sikerfilm, amire kétmillió jegyet váltottak, hanem világszerte kultuszfilm lett. Olyan, amiből ugyanúgy idéz párbeszédeket és szállóigévé vált mondatokat – „Ne ülj a jointon Saïd”, „OCB-ből sodrod? Na ja, hát nem ismersz?” vagy a „Viteti magát a rendszerrel, az ilyenek szavaznak Le Penre” – a Művész Mozi közönsége és a Havanna-lakótelep utcagyereke, és ugyanazt jelentette a belgrádi lakótelepeken sínylődő kamaszoknak, mint a párizsi külvárosokban rekedt szegényeknek.
Hiphopvígjáték
Különösen nagy sikere volt a filmnek a hiphopközösségben, főleg Európában. A gyűlöletben nincsen filmzene, csak az, amit a rádióban, vagy az autóban lehet hallani, és nem rappel benne senki, a kultúra három másik alapeleme azonban, a graffiti, a break, valamint a DJ-zés és scratch már jelentős szerepet kap.
Az utóbbi a film talán legismertebb jelenetében, amikor a Cypress Hill- pólót viselő DJ Cut Killer kiteszi a hangfalat a játszótérre néző ablakba, és egymásra scratcheli az amerikai KRS One rendőrellenes slágerét, a Sound of Da Police-t két rivális francia rapcsapat számaival (Assassin – Je-Glisse és Suprême NTM – Police), valamint Edith Piaf Non, je ne regrette rien című dalával. A két párizsi csapat összehozása az Assisin tagjaival lógó Kassovitz ötlete volt, csakúgy, mint Piaf beemelése a mixbe. Utóbbit elmondása szerint azért javasolta, hogy elkápráztassák „a buta burzsoá filmkritikusokat”. A filmhez kiadott filmzenealbum, amit az Assasin csapata – ennek egyik tagja Vincent Cassel testvére volt – készített, pedig a francia hiphop krémjét hozta össze.
„A gyűlölet hiphopfilm” – mondta Kassovitz, akinek életében nagyon fontos szerepet játszott a New Yorkból indult kultúra, és olyan, társadalomkritikus politikai témákkal foglalkozó rapperek határozták meg világlátását, mint KRS-One és a Public Enemy, akik nemcsak szórakoztatni akarták a bulizni vágyó közönséget, hanem tanítani is. „Csak úgy lehet tanulni, ha közben jót szórakozol” – mondta Kassovitz.
A gyűlölet alatt pedig ezt meg is kapja a néző. Nemcsak szociológiai tanulmányút a veszélyes külvárosi lakótelepekre, hanem közben őrülten szórakoztató is. Teli van olyan emlékezetes jelenetek sorával, mint Vinz szürreális tánca, és a Taxisofőrt megidéző „hozzám beszélsz?” jelenete, a lakótelepen megjelenő tehén, a Milka-papírba csomagolt hasis, Hubert „viteti magát a rendszerrel” mozgólépcsős bölcsessége, a három srác elbaltázott csajozási kísérlete a párizsi galériában, a játszótéri gyerek sehova nem vezető története egy tévéműsorról, a zavargókat kereső híradósok elkergetése vagy a párizsi vécében a nyugodt szarás fontosságáról beszélő öregember, és az Eiffel-torony elsötétülése.
„Amikor ezekkel a srácokkal lógok a lakótelepeken, vagy Párizsban, minden a poénkodásról szól” – mondta Kassovitz, aki szerint a filmje azért is lett sikeres, mert az valójában komédia: „A gyűlölet vígjáték. Leszámítva persze az utolsó húsz másodpercet.”
