Grian Chatten annak a típusú zenésznek tűnik, aki rendesen felidegesíti magát, ha az újságok valahogy megpróbálják lebutítani vagy leegyszerűsíteni a Fontaines D.C. zenéjét. „Láttam valami olyasmi jellemzést, hogy olyanok vagyunk, mintha Yeats-sel állna fel a The Fall, ami a legszörnyűbb dolog, amit valaha hallottam” – szapulta a szerinte túlságosan leegyszerűsítő jellemzéseket a zenekar frontembere pár éve. Mintha egy ideje a Fontaines D.C. amúgy is szándékosan menekülne mindenféle bekategorizálás elől. Mára nagyon messze jutott ez a zenekar onnan, hogy egy mondatban szerepeljenek a nevükkel olyan dolgok, mint a posztpunk, James Joyce, Shane McGowan, Dublin és például igen, Yeats.
Chattenék első önálló és nem fesztiválos magyarországi fellépésén a Barba Negrában is elég nyilvánvaló volt, hogy mennyire sok arca van ennek a zenekarnak, és mintha pont ez a rengeteg hatás, stílus szintetizálása lenne az oka annak, hogy pont a Fontaines D.C.-nek jött össze az igazán nagy áttörés az Idles mellett ebben az évtizedben ebben a műfajban.
Persze a punkos alapok még ma is megvannak a zenekarban, de a második és főleg harmadik lemezétől a Fontaines D.C. nagyon jó időzítéssel, a saját tempója és kedve szerint nyúlt a grunge-hoz, a shoegaze-hez, az altrockhoz, a britpop kiábrándultabb verziójához vagy a nu metalhoz. Csupa olyan dologhoz, amik akkor élték a csúcskorszakukat, amikor a zenekar tagjai nagyjából megszülettek vagy még gyerekek voltak.
Persze nem arról van szó, hogy csak a popzene ciklikusságának és a jó időzítésnek köszönheti a sikerét a Fontaines D.C., mert azért a zenekar is egyre jobb és magabiztosabb lett élőben, mintha megtáltosodtak volna attól, hogy a meghökkentőbb, furább ötleteikre (lásd a hiphopos, agresszív Starburster sorozatfőcímig jutó sikerét) is ugyanúgy vevő a közönségük. Sőt, pont azzal húztak be még több embert, hogy szép lassan minden az írségükhöz, posztpunk-gyökereikhez köthető sztereotípiát levetkőztek (Chatten akcentusán kívül). Szóval egy ponton túl eljutottunk oda, hogy már nem lehetett annyival elintézni a Fontaines D.C.-t, hogy itt vannak ezek a korábban költőknek készülő, művészeti sulis, ír suhancok, akik épp valami divatos zenével lettek sikeresek.
Én ezt a zenekart nem is a lemezeiken, hanem akkor kedveltem meg igazán, amikor először láttam élőben pár éve, röviddel a Covid után. Akkor konkrét eufóriát okozott egy ennyire erőtől duzzadó zenekart látni, aminek az otthontalanságról, kilátástalanságról, szarul kezelt emberi kapcsolatokról szóló dalaira érezhetően sokan rákattantak a lezárások alatt. Azóta is tartom, hogy a Fontaines D.C. az egyik legjobb koncertzenekar jelenleg, és ezúttal, a budapesti koncertjükön sem volt olyan érzésem, hogy már csak csak rutinból, lélektelenül menne le a műsoruk, hogy aztán gyorsan továbbálljanak a következő turnéállomásra.
A mikrofonállványa körül külön táncot járó, a szoknyában, vagy mostanában a korábban lesajnált háromnegyedes nadrágban fellépő Grian Chatten olyan jelenség, amilyenből elég kevés tűnik fel mostanában a rockzenében, még úgy is, hogy nála is visszaköszönnek felismerhető előképek (például Ian Brown csörgőzése, Liam Gallagher flegmasága és közönségszuggerálása).
Lehet, hogy valakit zavar, hogy Chatten a számok között nem igazán kommunikál a közönséggel, a Barba Negrában is csak egy „Free Palestine!” hagyta el a száját, de közben meg olyan, mintha a legtöbb számnak úgy menne neki, mint egy meccsre készülő bokszoló. (Ezúttal nem volt Izrael felelősségét firtató felirat a koncerten, mert a Barba Negrában nincs kivetítő.) A gitárját néha szinte a bokájáig ejtő, a közönséggel néha szintén kommunikáló Carlos O’Connellen kívül a zenekar többi tagja nem a színpadi extrovertságáról híres. De nem is kell erőlködniük ahhoz, hogy látszódjon, itt régi barátok állnak együtt a színpadon, akik a legutolsó lemezükre, a Romance-re külsőségekben és a zenéjükben is ledobtak minden elvárást magukról, és ezt eléggé élvezik.
A budapesti koncert is főleg a Romance-re épült, ami azért is működött jól, mert az a lemez alapból olyan, mintha a zenekar direkt minden dalban más stílusban vállalna rizikót. Élőben még jobban működött például a Desire zajfüggönye (a szintén ír My Bloody Valentine is büszke lett volna), a grunge-os, altrockos Death Kink meg szimplán a koncert egyik csúcspontja volt, a ráadásban meg érkezett a zenekar életművének legcsupaszabb balladája, az In The Modern World.
A Romance borítójáról ismerős, a zenekar mögé felhúzott hatalmas, majd’ szétpukkadó szíven kívül az is jól mutatta, mennyire a lemez világában él még a zenekar, hogy az album deluxe kiadásának két dalát is előadták a koncerten (It’s Amazing To Be Young, Before You I Just Forget). Sokat elmond az is a zenekar népszerűségéről, hogy a közönség ezeknél a frissebb, szinte csak extraként kiadott dalokkal is ugyanúgy együtt élt, mint a zenekar legrégebbi lemezének sikerdalaival (Big, Boys in the Better Land).
Egy dolog viszont eléggé beárnyékolta ezt a koncertet, és erről nem a zenekar és nem is a közönség tehet. A Barba Negra egyszerűen méltatlan hely volt ehhez a koncerthez. A helyszínen úgy tűnt, mintha egyáltalán nem készültek fel volna arra, hogy egy szombat estén érkező tömeg nem félóra vagy még hosszabb idő alatt szeretne italhoz vagy vécéhez jutni, és mondjuk nem asztalokat kerülgetne a nézőtéren. Nem csak az én tapasztalatom, de az iszonyatos sorok sokaknak eléggé keresztbe húzták azt, hogy ezt a koncertet az elejétől fogva rendesen élvezzék. Nagy kár érte, mert ez a koncert ennél sokkal jobb helyszínt érdemelt volna.
