A Squid Game új és egyben utolsó évadáról gyakorlatilag lehetetlen a két nagy spoiler egyikének említése nélkül írni. Ez a történés ugyanis hatásos morális iránytűje az utolsó részeknek, és gyakorlatilag minden szereplőt eszerint lehet bekategorizálni jóvá vagy rosszá. Ráadásul ez az egy elem mentette meg a legendás sorozat végső évadát attól, hogy csak ismételje önmagát, és még így sem sikerült olyan befejezést adni a történetnek, hogy az méltó legyen az előző két évadhoz.
Az eddigi sztori ugyanis egyszerre volt izgalmas thriller és kegyetlen társadalmi kommentár, ami a nézőben végig kettős érzést keltett: egyrészt kellemetlen volt szembenézni a játék közben előbújó emberi gonoszsággal és tragédiával, másrészt azért újra és újra kíváncsiak voltunk, hogy az aréna hogyan fogja legközelebb próbára tenni a játékosokat. Bár a harmadik évadban mindkettőből akad bőven, és látszik, hogy a készítők szerettek volna még mélyebbre ásni az emberi és társadalmi pszichében, az arányok valahogy eltolódtak, és ettől a sorozat kicsit kifulladt.
A harmadik évad a főszereplő, Gihun elbaltázott lázadása után kezdődik, a hangulat értelemszerűen valahol a kalmár feneke alatt van. Gihunt a gyász és a bűntudat teljesen megtöri, de a többiek még így is nagyobb arányban folytatni akarják a játékot. A korábbi évad comic relief karakterei is eltűntek az új évadra, minden sötétebb, kétségbeesettebb, kilátástalanabb, mint eddig. Úgy tűnik, Gihunnak innentől már csak egy célja van: levadászni Dehót, aki a felkelés során bepánikolt, és nem juttatott el elég töltényt az azóta megboldogult játékostársainak. A többiek tovább navigálnak a korábbi évadok dilemmái között: ki kivel van, hogyan játsszák a játékot, mennyi pénz az elég pénz.
Az előző évad, annak ellenére, hogy számomra a legjobb volt az eddigiek közül, kicsit olyan volt, mint egy jól megkomponált, izgalmas trailer a harmadik szezonhoz, amiben viszont elmaradt az áttörés, és így nem is tudta beváltani az ígéreteit. A lezáró évad visszanyúl a sorozat korábban jól bevált trükkjeihez, amik mostanra már kicsit laposak, kiszámíthatók, és bár a sorozat folyamatosan fokozza a brutalitást, és egyre szörnyűbb döntésekre kényszeríti a szereplőit, ezt is láttuk már a korábbi évadokban, és pontosan tudjuk, mi következik, nincs meglepetés.
Csalódáskeltő a befejezésben, hogy a játék hátteréről és a játékmester motivációiról sem tudunk meg sokkal többet, mint amennyit eddig csöpögtettek nekünk a készítők. A korábbi évad kimondatlan ígérete az volt, hogy az utolsó részekben lerántják a leplet a Squid Game mozgatórugóiról, arról, hogyan indult a játék, miért pont ilyen, hová tart. Na, ezek közül nagyjából semmi nem derült ki, ez a háttérszál kifulladt annyiban, hogy a rendőr Dzsunho továbbra is végtelenül bénán kutatja a szigetet, ahol a játékokat játsszák.
Dzsunho karaktere ráadásul annyira vérszegényre sikeredett, hogy az ember lassan nem neki, hanem ellene szurkol – ha Dél-Koreában minden rendőr ilyen dörzsölt, mint ő, kérdés, miért nem zuhan anarchiába az egész társadalom. Nem veszi észre azt sem, ami az orra előtt van, az értetlenkedésével sorra viszi vásárra a kollégái bőrét, és amíg az előző évadban végig izgulunk, hogy találja meg az aréna helyszínét, most inkább csak kellemetlen háttérszálként bukkan fel, és pontosan lehet tudni, hogy éppen a legvégén ér majd oda az akció helyszínére a teszetoszasága miatt.
Az előző évad egyik központi karakterét, O Il-namot, a játékmestert gyakorlatilag kiveszik az egyenletből, visszakerül abba a pozícióba, amiben az első évadban láthattuk: néha megjelenik a maszkjában, egyszer beszélget Gihunnal is, de ahhoz képest, hogy az előző részeket az ő dinamikájukra építették fel, fájóan kevés szerephez jut. És ez érződik is a történeten, hiányzik belőle ez az erős karakter, ráadásul az ő motivációiról is vajmi keveset tudunk meg ahhoz képest, ami az előző évadban kiderült.
A szezon mélypontja viszont mindenképpen az, hogy lényegesen több teret kaptak a történetben a VIP vendégek – az hagyján, hogy inkább úgy tűnik, mintha időkitöltésre használnák őket, ami teljesen megakasztja a sorozat ritmusát, de annyira silány színészeket sikerült találni a szerepekre, hogy olyan, mintha a ChatGPT elevenedett volna meg a személyükben. Fura döntés, hogy a Squid Game ismertsége ellenére Hvang Donghjok rendező nem keresett fel ismertebb, angolul beszélő színészeket a szerepekre. Ezek a gagyi karakterek már-már karikatúraként (és nem a jó értelemben) mutatják be, hogy milyen gonoszak a szupergazdagok, és mennyire nem érdekli őket még egy csecsemő élete sem.
És akkor itt érkeztünk el az igazán spoileres részhez: Dzsunhi az egyik játékban megszüli a gyerekét, mi pedig a baba személyében kapunk egy morális iránytűt, ettől a ponttól kezdve hozzá viszonyítva tudjuk belőni, hogy ki az igazán gonosz, és kiben maradt még legalább egy fikarcnyi emberség. Dzsunhi ugyanis a szülés után nem sokkal meghal (azon is vitatkozhatnánk, hogy mennyire feleslegesen – eltörik a bokája, és mivel úgy gondolja, fél lábon nem tud végigvinni egy extrém ugrálóköteles játékot, inkább leugrik magától a mélybe, magára hagyva a gyerekét), a halála után a baba lesz a 222-es játékos, a többiek pedig az értékrendjüknek megfelelően vagy megmenteni, vagy megölni akarják.
Gihun karakterének viszont nem tesz jót a gyerek: Dzsunhi halála előtt megkéri őt, hogy vigyázzon a gyerekére, ő pedig ezután teljesen ennek a küldetésnek szenteli magát. Így viszont eltűnik az embersége, a morális sokszínűsége, a kaotikus jóból törvényes jóvá válik, amivel teljesen ellaposodik a karaktere az utolsó részekre.
A történet végül beigazolja Gihun korábbi sejtését, azt a szomorú igazságot, amit már az előző évadban megtapasztalt. Éppen elegendő kapzsiságtól, a függőségtől, önzéstől és a kétségbeeséstől eltorzított ember van a a játékban ahhoz, hogy ennek a halálosan kizsákmányoló játéknak a megállítása borzasztóan nehéz legyen. Ez önmagában még nem lenne probléma, hiszen a sorozat görbe tükröt tart a társadalomnak, a gond inkább a kivitelezéssel van: minden kiszámítható, és sokszor inkább frusztrálja az embert a szereplők lassúsága, értetlensége. Az új évad ahelyett, hogy tovább mélyítené azt a kapitalista szatírát, ami kezdetben annyira népszerűvé tette a sorozatot, ezúttal inkább már az egész emberiséget próbálja kritizálni, ebben viszont sekélyes és kiszámítható.
Ettől még a lezáró évad nem rossz, vagy nézhetetlen. Vannak benne kifejezetten jó részek, megkapjuk például az egész sorozat talán egyik legjobb játékát is, egy egyszerűnek tűnő bújócskát, ami a két csapatra osztott játékosokat brutálisan egymás ellen fordítja. A piros csapat tagjainak le kell vadásznia a kék csapat játékosait, és ha mindezt nem teszik meg, kiesnek a játékból. Itt azért számítani lehet arra, hogy ki kerül a véletlen sorsolás alapján külön csapatba (az anya-fiú páros például egyértelműen nem kerülhet össze, de a terhes Dzsunhi és a baby daddy Mjonggi sem), és az is egyértelmű, hogy a közönségkedvencek és a gyűlölt karakterek közül is kihullanak páran. Itt is a kiszámíthatóság rontja el az élményt, annak ellenére, hogy maga a játék képes fenntartani az izgalmat.
Pozitívum még, hogy a rajongók megkapják a jól ismert és szeretett játékos betéteket, a látványvilág egyre sötétebb, jól illeszkedik a történethez, és vannak azért olyan fordulatok, amiket a néző nem tud előre kitalálni. Ahogy arra számítani is lehetett, megint nagy közönségkedvencektől kell elbúcsúzni, de ez valószínűleg senkit nem lep a játék sajátosságai miatt. A sorozat konkrét lezárása is ütős lett, tökéletesen zárja le Gihun és az egész játék történetét, de a teljes évad pont annyit vesz el a nézőtől, hogy a tökéletes befejezés ne nyomjon annyit a latban, amennyit kellene.
Míg az előző két évad alapvetően a társadalmi igazságtalanságot akarta kidomborítani, többek között azzal, hogy a játékok között olyanok is voltak, amiben simán balszerencse alapján hátrányba kerülhetett egy versenyző (például azzal, hogy bonyolultabb formát kapott a törökmézes feladatnál), a fő fókusz most inkább azon van, hogy mennyire borzasztóak az emberek. Ezt támasztja alá a VIP-ek béna kommentárja is, akik úgy nézik az öldökléseket, mintha a hétvégi matiné előtt ülnének, és az is, hogy a megmaradt játékosok meglepően nagy százaléka képes lenne ledobni egy babát a mélybe, ha azzal több pénzt nyernek. A versenyzők olyan helyzetbe is kerülnek, ami kidomborítja az önzőségüket: a bújócskánál például csak összedolgozva tudnak kijutni a felépített labirintusból, így aki nem kooperál, az nagyobb valószínűséggel fog meghalni.
Ez a görbe tükör azonban ezúttal nem üt akkorát, mint a korábbiak, a Squid Game nem tudott megújulni, és az utolsó évad nem is hozta az előző kettő feszült tempóját. Nem tudtunk meg lényegesen többet sem a játékról, sem annak kialakulásáról, sem a pirosba öltözött dolgozókról, sem a játékmesterről. Az előző évad szépen felépítette a várakozásokat, ami nagy finálét vetített előre, ami lerántja a leplet az egész rendszerről. Ehelyett egy kifulladt játékot láthattunk, ami a harmadik évadra elveszítette az erejét. Kár érte, hiszen nincs tovább, nincs remény, hogy ennél jobban a kulisszák mögé lássunk, így a harmadik évad még annál is nagyobb hiányérzetet hagy maga után, mint az előző, ami gyakorlatilag csak felvezette a befejezést.
A Squid Game harmadik évada a Netflixen elérhető.
