Az ukrán származású, cseh állampolgárságú Draugveil június közepén kiadta első, Cruel World of Dreams and Fears (Álmok és félelmek kegyetlen világa) című, szóló black metal lemezét. Ez alapvetően nem lenne akkora szám, csak a Bandcampen ezres nagyságrendű hasonló lemezt találunk a műfajra rákeresve, és a YouTube-feltöltésért felelős Black Metal Promotion nevű csatorna is napi rendszerességgel pakol fel komplett dalokat, lemezeket.
Draugveil debütje (ami itt és itt meghallgatható) azonban amiatt érdekes, hogy a black metal közösség, és a rétegműfaj buborékján kívül álló zenekedvelők is egy emberként kapták fel a fejüket a megjelenésre, miután a lemez elképesztő hullámokat vert. Ennek okai egyrészt a borítón keresendők, másrészt pedig arra is rávilágítanak, mennyire nem tudják a művészi közegek, így az ilyen műfaji színterek sem, hogy mit kezdjenek a mesterséges intelligenciával.
A magányos lovag balladája
De nézzük először Draugveil lemezét, pontosabban a borítót. A képen minden bizonnyal maga a művész, azaz – az underground metálzenék egyik népszerű gyűjtőhelyéül szolgáló Encyclopedia Metallum szerint – a kijevi születésű Yevhen Konovalov látható lovagi páncélban, a műfajra klasszikusan jellemző arcfestésben, amint kardjával egy rózsamezőn pihen.
Ez sokaknál kiverte a biztosítékot, a borítóban pedig tényleg van valami komikus, nem csoda, hogy Draugveil képe egyből számtalan meme alapanyaga lett. A középkori esztétika viszont nem idegen a black metal műfajától, sőt. A magyar, de nemzetközi színtéren is alapvetésnek számító Tormentor első lemezének, az Anno Domini 1995-ös kiadásának borítóján is egy várkastély tornya látható. De vicces példa az a történet is, amikor Csihar Attilát, a Tormentor énekesét egy másik, szintén a műfaj legmeghatározóbb zenekarai között számon tartott zenekar, a norvég Mayhem meghívta magához, hogy énekeljen az együttesben. Csihar vonattal érkezett Norvégiába, és amikor leszállt a zenekar tagjai páncélingben várták a pályaudvaron.
A black metalban egyébként is kiemelt fontosságúak a lemezborítók, Csihar Mayhembe kerülését például a zenekar egy borítója is elmeséli. A Mayhem korábbi énekese, Dead ugyanis brutális módon vetett véget az életének, miután ereit és torkát is felvágta, fejbe lőtte magát, a többiek pedig lefotózták az énekesük holttestét, ez lett a The Dawn of the Black Hearts című koncertlemez borítója.
Azóta csaknem 35 év telt el, és a black metalban is rengeteg minden változott, új mikrozsánerek nőttek ki, illetve töretlenül népszerűek az olyan produkciók is, amikért egyetlen ember felelős. Természetesen ez sem véletlen, hiszen a műfaj leghírhedtebb, legalapvetőbb előadója, Varg Vikernes, azaz Burzum (aki szintén a Mayhem tagja volt, amíg meg nem ölte a gitárosukat, Euronymust) is egyedül alkotott.
Eddig tehát semmi meglepő nincsen Draugveil lemezének borítójában, pláne, hogy az utóbbi években a műfajban különösen népszerű a misztikus magányos lovag toposza, például ott van Këkht Aräkh néven, szintén szólóban alkotó, és a színtéren is elég nagy hullámokat verő előadó.
A Cruel World of Dreams and Fears borítójának komikus hangvétele valószínűleg teljesen tudatos Draugveil részéről. Egy német nyelvű interjúban így mesél a borító sorsáról: „az internet mindent megemészt, ez a természete. Adsz neki valami sebezhetőt, és aztán nevet rajta, sír, vagy remixeli azt. Nem számítottam semmire, csak azt akartam, hogy a borító olyan legyen, mint egy álom, amit már láttál korábban. Ha az emberek mémeket csinálnak belőle, az talán egy formája annak, hogy kifejezzék, hogy szeretik. Abban a pillanatban, hogy valami kikerül az irányításod alól, életre kel. Ez szerintem gyönyörű.”
A probléma azonban nem csak azzal van, hogy mi szerepel a borítón, hanem azzal is, hogy az hogyan készült. Sokan ugyanis azt vetették fel, hogy Draugveil valójában mesterséges intelligencia segítségével készítette a borítót, sőt a zenéhez is használt ilyen eszközöket.
BlAIck metal
Az ügyben ránézésre nehéz igazságot tenni. Tény, hogy van valami furcsa a borítóval, de 2025-re ember legyen a talpán, aki ránézésre megmondja egy képről, sőt akár videóról, hogy MI-vel készült-e, vagy sem. A legnépszerűbb álláspont szerint a probléma a fotón látható rózsákkal van, azok ugyanis elég furcsán vannak odaszerkesztve, és egyáltalán nem így nőnek.
Aztán egy ponton az emberek már a zenét is MI-vel vádolták, ami pedig megint egy olyan ügy, amiben ember legyen a talpán, aki igazságot tud tenni benne. Draugveil lemeze zeneileg teljesen rendben van, minden létező szempontból megfelel a műfaj sztenderjeinek. A riffek elkeseredettek, a hangzás rendkívül nyers, a dalok tempója pedig gyors, az ének és a szövegek pedig depresszívek, akárcsak egy téli éjszakába üvöltött sirám. Hogy ilyen zenét csinálna-e a Suno, ha megkérnénk, hogy készítsen nekünk egy nyers, depresszív black metal dalt? Talán, de maximum ilyesmit, a dalszerkezetek, váltások, és úgy egyáltalán az egész lemez koncepciója ugyanis egyértelművé teszik, hogy itt maximum arról lehet szó, hogy a keveréshez, vagy a masztereléshez, esetleg egy-egy gitár-, vagy dobtémához használhattak valamilyen MI-alapú eszközt.
A műfaj keresztje ugyanis, hogy a klasszikus black metal hangzása egész egyszerűen silány, ez a karaktere. Burzum a korai lemezeit például szánt szándékkal az elérhető legrosszabb minőségű mikrofonokkal rögzítette, a Filosofem éneksávjaihoz konkrétan egy headset mikrofonját használta. A mai modern stúdiótechnikával viszont sokszor nehéz elég rossz minőségű felvételeket készíteni, ezért nem kizárt, hogy ezeket Draugveil esetében is utólag rontották le valamilyen szoftveres varázslat segítségével.
Az igazságra egyelőre nem derült fény, Draugveil a korábban említett interjúban mindössze annyival kommentálta a vitát, hogy „micsoda őrület. Az emberek majd eldöntik. Én csak létrehoztam egy művet és megmutattam a világnak.”
Draugveil terve, vagy éppen szerencséje viszont bejött, a lemez YouTube-on 122 ezer megtekintésnél jár, és hamarosan fizikailag is megjelenik egy underground kiadó jóvoltából. A Cruel World of Dreams and Fears eddigi történetéből pedig két, a mesterséges intelligenciával kapcsolatos tanulság vonható le. Egyrészt az egész MI-téma még mindig annyira forró, hogy egy, amúgy a nagyközönség számára érdektelen, sőt, szinte befogadhatatlan albumot is pillanatok alatt a zenei viták homlokterébe képes repíteni már a puszta gyanú is.
Másrészt azt is jól mutatja az eset, hogy nekünk, zenehallgatóknak fel kell készülnünk arra, hogy fogalmunk sem legyen arról, hogy valóságos, ember alkotta zenét hallgatunk-e, esetleg valamit, amit egy gép csinált. Az, hogy ez valakit zavar-e, mindenki döntse el maga, az viszont biztos, hogy a műfaji sajátosságokat rendkívül betanuló MI-modellek hamar eljuthatnak odáig, hogy ki tudjanak köpni magukból egy-egy Draugveiléhez hasonló lemezt.
