Nem akarok mindenki más helyett beszélni, de különösebben nem félek a dinoszauruszoktól, nem rettegek attól, hogy kimegyek az utcára, és kettéharap egy raptor, nem húzom le a redőnyöket, hogy ne lásson meg a brontoszaurusz, nem izgulok a repülőn, hogy mindjárt nekimegyünk egy pterodaktilusznak. Az első Jurassic Parkban nem a dínók voltak a félelmetesek, hanem a lehetőség, amit megtestesítettek: hogy egyszer majd a technológia el fog jutni arra a szintre, hogy őshüllők fognak rohangálni kapitalista szafariparkokban.
Ezt mára a világ jóval meghaladta, már nem amiatt kell félni, hogy elszabadul a T-rex, hanem amiatt, hogy felégetjük az erdeinket, elpárologtatjuk a vizeinket, és felmelegítjük a bolygót csak azért, hogy legyen vicces videónk arról, hogy mondjuk egy macskának Hofi Géza-feje van, miközben a techvezéreink nem feltámasztani akarnak rég halott dolgokat, hanem ők nem akarnak soha meghalni. Ez sokkal félelmetesebb dolog, és még félelmetesebb dolog az, hogy a modern technológiának nemsokára meglesz a lehetősége, hogy olyan filmekkel árasszon el minket, mint a Jurassic World: Újjászületés.
A józan ész és a legkomolyabb nosztalgia is azt diktálja, hogy a Jurassic Parkot egy, de nagy megengedéssel is inkább kettő rész után abba lehetett volna hagyni. Nem igazán tudok érvet felhozni a folytatás mellett, és ha valami végpont az eredeti színészeket összecsődítő, eltékozló, teljesen feledhető, valami miatt őssáskák körül forgó Jurassic World: Világuralom volt, akkor a sorozat nemhogy zsákutcába, hanem a zsákutca végi betonfalba is belehajtott. Most épp kikászálódik a fal túloldalán, masírozik a fűben, és keresi a célját. Ez a Jurassic World: Újjászületés, céltalan masírozás ahelyett, hogy minden érintett hazamenne.
Az Újjászületés csak a nevében az, valójában a sorozat legismertebb paneljeit hasznosítja újra, ahogy a nem túl szimpatikus szereplőink különböző járművekkel és közlekedési módszerekkel próbálnak menekülni olyan állatok elől, amelyeknek nem szabadna létezni sem. A legújabb Jurassic World egy olyan világban játszódik, ahol a közönség már megunta a dínókat, azok pedig élik az életüket az Egyenlítő körüli no-go zónában. A széleskörű unalom ellen pedig a dínókutatók azt találták ki, hogy elkezdenek akkor mutáns dínókat létrehozni, fajokat keresztezni, ha működik a kutyulás, ha nem. Szép kommentár lenne az Újjászületésről, hiszen a sztori dínóinak jelentős része olyan, ami a valóságban egyáltalán nem létezett, és bámulhatjuk a sosem létező állatok digitális másait. Szép kommentár lenne, ha a filmnek lenne önkritikája.
Az nincsen, cserébe személyisége sincs: leválna a Jurassic World-sorozatról, visszatérne a Jurassic Park-filmek viszonylagos egyszerűségéhez, de szeretne önálló kalandfilm is lenni, de két legendás jelenet megidézésével, a zenével, az apró részleteivel mégsem tud leszakadni az első Jurassic Parkról. Sosem fogom úgy hallani John Williams motívumait, hogy ne az első Jurassic Park jusson eszembe ezeket a filmeket nézve, és sosem fog úgy eszembe jutni az első Jurassic Park, hogy ne azt akarjam inkább azonnal nézni.
Szemét vagyok, de az Újjászületés is, csak máshogy. A története tényleg egyszerű: egy gyógyszeripari üzletember felbérel egy zsoldost és egy tudóst, hogy mint egy béna videojátékban, három darab, egy egzotikus sziget környékén élő dínóból nyerjenek vért és verítéket, hogy azzal világot megváltó szívgyógyszert tudjanak gyártani. A zsoldost Scarlett Johansson játssza, a tudóst Jonathan Bailey, az őket szállító hajóskapitányt Mahershala Ali. Ali már nyert Oscar-díjat, Johanssont kétszer jelölték, de meg nem mondaná az ember abból, ahogyan David Koepp forgatókönyvíró sekélyes dialógusait próbálják elmondani arról, hogy micsoda gyász vonul végig az életükben, és mi tette őket azokká a kemény figurákká, akik később dínókra lövöldöznek gezemicét kiszipolyozó injekciós tűket.
Az Újjászületés szerepzavarába szépen illik az is, hogy nem lehet kizárólag zsoldosokról filmet készíteni, kell egy család is, akikkel már könnyebb azonosulnia azoknak, akik jegyet fognak venni rá, mert feltételezem, nem sokan veszítették el a társukat egy jemeni bevetésen robbanó autóbombában. A zsoldosok hajtóvadászatába belekeveredik egy hajótörést szenvedő család. A család tagjai Barbadosból vitorláznak Fokvárosba egy saját építésű hajóval, ahogy az összetartó családok szoktak, egészen addig, amíg dínók nem támadják meg őket, és a zsoldosoknak ki kell őket menteni, hogy aztán olyan párhuzamos pályán menjenek tovább, ami néha összeér. Áthajózni az Atlanti-óceánon nem teljesen családbarát elfoglaltság, ha már egyszer az Egyenlítő környéke no-go zóna, de ez csak egy abból az úgy harminc dologból, amin fennakadtam. Ajánlom még a dínóharapás-biztos gumicsónakot, azt igazán árulhatnák a Balatonon is.
Pedig a Jurassic Park- és World-filmek lényege az lenne, hogy ne akadjunk fenn semmin, hogy elfogadjuk a rohangáló raptorokat, Jeff Goldblum karakterének tornászlányát, vagy azt, hogy mi történik, ha valaki nem mondja ki a varázsigét. A film műfaja úgy működik, hogy csak az létezik, ami a képen van. De amikor egy T-Rex hangtalanul tud elsunnyogni a háttérben, amikor a szereplőink alig vesznek észre vagy száz épületnagyságú dínót nem olyan távol tőlük, amikor idióta döntéseket hoznak folyton, akkor ott nem a hitetlenséget kell kinn hagyni, hanem az agyat lekapcsolni.
Nincsen azzal semmi baj, az agy lekapcsolható, ha rendesen stimulálják, de az Újjászületés ezt sem tudja megtenni. Gareth Edwards rendező (Zsivány Egyes, Godzilla, Az alkotó) valószínűleg azért kapta meg a feladatot, mert képes volt már hatalmas lényeket megmozgatni vásznon. Erre itt is képes, de az a csodálat, ami a saját, jobb filmjeiben – hogy Steven Spielberg eredetijéről ne is beszéljünk – megvolt, itt teljesen elmarad. Az Újjászületés más kontextusban, helyszínen, más szereplőkkel, más célból, de lemásolja az első rész ájtatos dínópillantását, az új változatból viszont hiányzik a csoda, az emberi tényező. Biztos nem véletlen, hogy Edwards előző filmje, Az alkotó arról szólt, hogy a robotok és a mesterséges intelligencia igazából nem sokban különbözik az emberektől. Lehet, hogy azért ez az állítása, mert nem ért a nyelvünkön.
Az emberi tényező, értelmezhető cselekmény és hatékony színészvezetés híján ott vagyunk a végén, hogy az Újjászületés megint csak egy hangos, színes, két óránál is hosszabb üresség, egy kifogás arra, hogy klímában üljünk a hőségriadóban. Kifogásokból azért még vannak jobb lehetőségek is. Lassan nézni azt, hogy a Jurassic Park világa kimúlik, aztán feltámasztják, aztán kimúlik, aztán feltámasztják, valaki belebújik a lenyúzott bőrébe, és természetesen megint kimúlik – mintha a civilizációnknak szüksége lenne pár évente az újabb emlékeztetőre, hogy minden lehetséges jóból ki tudja sajtolni a maximumnál is többet, amíg az nem jelent az égvilágon semmit. Ez nem Újjászületés, ez a pokol.
A Jurassic World: Újjászületés július 3-tól látható a mozikban.
