Abban az országban, ahol rövid szoknyás nőkről kér fotókat egy újság az olvasóktól, kötelező filmnek kéne lennie az Oxanának

Szent Iván éjjelén senki sem alszik. Az emberek virágkoszorút fonnak, mezítláb táncolnak, meztelenül úsznak a folyóban, és ha a folyó elviszi a virágokból szőtt koronát, a lányok férjhez mennek. Ezzel a költői képpel indul az Oxana című film, ami tulajdonképpen egy rendkívül nyers portré Okszana Sacsko aktivistáról, aki egész életében elszántsággal, már-már vakmerően küzdött a nők szexuális kizsákmányolása ellen.

Okszana Sacsko vezetésével alakult meg a Femen névű radikális feminista csoport, ami számos akcióval hívta fel magára, de ami legfontosabb: a nők egyenjogúságára a világ figyelmét a 2010-es évek elején. A Femen egy bátor nőkből álló csapat lett, akik 2013-ban azért érkeztek Franciaországba, hogy politikai menedékjogot kapjanak. Kénytelenek voltak elhagyni a hazájukat, mert a radikális tiltakozásaikkal gyorsan az oroszbarát Lukasenka-rezsim célpontjaivá váltak.

Charlène Favier rendező filmjének első jelenetében tett virágkoszorús utalás fontos motívum, mert a főszereplő egyik fontos karakterjegyévé válik, hogy ő sosem akar férjhez menni, mert már gyerekként azt látta, hogy édesanyját fogva tartja az apja alkoholizmusa. Korán elhatározza, hogy önállóan, hatalomra vágyó férfiaktól függetlenül csihol forradalmat a művészetéből. A történetben hangsúlyos a főszereplő Istennel ápolt viszonya, Okszana kapcsolata a vallásossággal komplikált, de szükséges, mert a diktatúra elleni harcban sokszor csak a hitére számíthat.

Okszanán sokszor azt érezni, hogy már-már mániásan szeretne igazságot szolgáltatni, de néha ő maga sem tudja éppen milyen számára fontos ügyhöz nyúljon. „Tegnap még az egyenjogúságért küzdöttél, előtte az árvákért, nem olyan régen még istenben hittél, és apáca akartál lenni” – szegezi a film egy pontján Okszanának az aktuális párja.

Albina Korzh színésznő tökéletesen belesimul Okszana lelki világába, aki sosem ég takaréklángon, képes lenne az életét adni azokért az ügyekért, amelyek számára fontosak, a néző pedig óvakodva figyeli minden mozdulatát, hogy a vakmerőségének mikor lesz tragikus következménye. A főszereplő életében fontos szerepet tölt be a szexualitás is, amire a szabadsága eszközeként tekint, nem véletlen, hogy a Femen tagjai sokszor meztelenül hajtották végre az akcióikat.

Korzh színészi játékának köszönhető, hogy nem tudjuk elhinni Okszana karakterének, hogy ő valóban szemrebbenés nélkül tűri az őt ért megpróbáltatásokat. Minszkben 2011-ben a Femen csapat tagjait egy politikai foglyok szabadon bocsátásáért szervezett tüntetés után lerohanták és egy kocsiba tuszkolták őket a fehérorosz szolgálatok. A nőket az erdőbe vitték, meztelenre vetkőztették, leöntötték olajjal, majd megfenyegették, hogy felgyújtják őket, végül otthagyták őket a hidegben. Az incidens idején Okszana mindössze 24 éves volt, ezután döntötte el, hogy Párizsba utazik, ahol festőként vált ismertté.

Favier Okszana párizsi visszaemlékezéseiből merítkezve mutatja be az aktivista életének fontos állomásait, Korzh visszafogott, de megrendítő alakítása pedig tökéletesen ábrázolja a csöndes, külső szemlélők számára láthatatlan, de közben pokoli gyötrődést okozó depressziót. A főszereplő egy ponton már senkihez sem akar tartozni, de a magánnyal sem tud mit kezdeni, a párkapcsolat és a szex pedig már csak élvezet számára. Az aktivista végül saját kezével vetett véget az életének, a holttestét a saját lakásában találták meg 2018-ban.

A rendező nem akarta, hogy sajnáljuk Okszanát, helyette arra helyezte a hangsúlyt, hogy milyen az, amikor az otthonról hozott minták – és persze traumák – meghatározzák az egyén sorsát. Okszana nem tudott gyerek lenni az alkoholista apja mellett, az anyjára is neki kellett vigyáznia, nem csoda hát, hogy élete fő küldetése is az lett, hogy segítse az elesetteket és az elnyomottakat.

Bár a film elsősorban Okszana életéről szól, de a feminizmus is hangsúlyosan jelenik meg benne: a főszereplő olyan családi környezetből érkezik, ahol a nőknek a konyhában a helye és egy olyan rendszerben nő fel, ahol a szexizmus mindennapos. Mindezek mellett bemutatja a Femen csoportot is, aminek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy ma már jobban foglalkoznak női egyenjogúság kérdésével. A film azért is szomorú, mert olyan problémákat jelenít meg, amik még 2025-ben is aktívan jelen vannak, akár a magyar közéletben is.

Amikor azt olvassuk, hogy rövid szoknyás nőkről vár olvasói fotókat a Metropol, vagy hogy Magyarországon a második legrosszabb a nők helyzete az EU-ban, megértjük, miért volt fontos Okszana Sacsko és a Femen tevékenysége és hogy miért van még mindig szükség arra, hogy különböző szervezetek a nők egyenjogúságáért küzdjenek. Az Oxana kellő érzékenységgel mutatja be, hogy milyen az, amikor az ember elveszti a hitét egy megnyerhetetlennek hitt harcban, de mindezek mellett jól megjeleníti azt is, milyen sokat köszönhetünk azoknak, akik az utolsó leheletükig képesek küzdeni a céljaikért.

Az Oxana július 3-tól látható a hazai mozikban.