Chappell Roan a Szigeten bebizonyította, hogy korunk talán legsokoldalúbb popsztárja
Cowboykalapok, western csizmák és valamilyen rózsaszín kiegészítő – a Sziget zárónapján már délután a HÉV-en megjelentek Chappell Roan többségében külföldi, a fent felsorolt ruhadarabokat viselő rajongói. Az énekesnő itthon nem tartozik a legnépszerűbb külföldi előadók közé, pedig már jó ideje ott van a popzenét jelenleg uraló női előadók között, akik nagyrészt szerzői is a saját dalaiknak, emellett megfontoltan állnak a sikerhez, és sorban megdöntik a pophercegnőket övező sztereotípiákat.
A Sziget utolsó napján az is kedvezett Chappell Roan koncertjének, hogy a közönség addigra már ki volt éhezve egy klasszikus zenekarral érkező, főleg gitárzenére építő fellépőre. A Sziget többi napjának headline-erei közül ugyanis ebben a műfajban egyedül Post Malone adott olyan koncertet a nagyszínpadon, ami tele volt őszinte gesztusokkal. A zárónap utolsó nagyszínpados koncertjére aztán megérkezett a sok minden mellett Kate Bush hangzását és szövegvilágát, a nyolcvanas évek szintipopját és hajmetálját vagy a drag kultúrát is megidéző Chappell Roan, aki ezúttal is nagyon koncepciózus díszlettel és műsorral készült.
Roan az idei Sziget legemlékezetesebb intrójával nyitott, ami olyan hatást keltett, mintha csak a párizsi Disneylandben lennénk. A színpadra egy komplett várat húztak fel, amit többek között a Studio Ghibli filmjei inspiráltak, de az énekesnő korábban arról is beszélt, hogy az előadásmódjára Cindy Sherman amerikai fotográfus és filmrendező is nagy hatással volt, aki az alkotásaiban rendszeresen különböző női típusokat jelenített meg. Sherman fotóin a kislánytól a szajháig mindenféle karaktert megörökített, hol horrorisztikus, hol erotikus módon, ez az attitűd pedig Roan koncertjein és a dalait kísérő vizuális koncepción is egyértelműen érződik. Az előadó jellegzetes bohócsminkje is üzenetértékű, mivel szerinte Willardban, a szülővárosában bohócnak csúfolták a homoszexuális embereket, így ez a színpadi elem egyfajta bosszú is a részéről.
Roan erőteljes kék, glitteres sminkben, hosszú, zöld bakancsban, arcot ábrázoló bodyban és bohócokra emlékeztető szoknyában jelent meg, majd azonnal belekezdett egyik legismertebb dalába, a Super Graphic Ultra Modern Girlbe. Innentől egészen a koncert végéig uralta a színpadot, még a countrys, melankolikusabb daloknál, vagy a Heart-feldolgozásnál is (Barracuda), amivel túlzás nélkül felszántotta a színpadot. A nyolcvanas évek szintipopját idéző dalai (Femininomenon, After Midnight, Naked in Manhattan) mellett így azt is megmutatta, hogy nem engedi a közönséget leülni az olyan lassabb számainál sem, mint például a Casual.
Ezeknél a líraibb számoknál előtérbe került Roan bársonyos, magas hangja is, amivel bebizonyította, hogy korunk egyik legjobb hangjával megáldott énekesét láthatjuk a színpadon. Roan aztán a Picture You-val megfagyasztotta a levegőt, ahogy a teátrális ének miatt Elvis Presley-t idéző balladát egy mikrofonra akasztható parókával táncolta el. A megható Kaleidoscope alatt pedig még az is belefért, hogy elnevette magát a dal végén a távolban feltűnő, bungee jumpingoló alakon.
Persze a mélabúsabb részek után Roan a fináléra felrázta a közönséget többek között a tavalyi nyár egyik legnagyobb slágerével, a Good Luck, Babe!-bel, aztán zárásként jött talán legismertebb dala, a hollywoodi melegbár, a The Abbey előtt tisztelgő Pink Pony Club.
Chappell Roan koncertjén egyértelműen látszott az alázat, a kemény munka és az a koncepciózus építkezés, ami erre a szintre juttatta. Első albumát, a 2023-ban megjelent The Rise and Fall of a Midwest Princesst csak jóval a megjelenése után kapták fel, és hiába jelentek meg már dalai 2017-től, az énekesnő a 2024-es áttöréséig egy fánkozóban dolgozott, hogy eltartsa magát. Ebben az áttörésben sokat segített, hogy Olivia Rodrigóval évek óta támogatták egymás karrierjét, és Roan több alkalommal is Rodrigo előtt lépett fel.
Sokat dobtak az előadó népszerűségén az olyan momentumok is, amikor például a Tiny Desk-koncertjén a nyolcvanas évek gimis sulibáljait idéző öltözetben, cigicsikkekkel feltupírozott hajjal és rúzsfoltos fogakkal adta elő a dalait. Ugyanígy emlékezetes volt az is, amikor a Governor's Ball színpadán a New York-i Szabadság-szobornak öltözött, ami után négy napig kellett sikálnia a testét, hogy lejöjjön róla a festék.
Roan a hétfői szigetes fellépésével azt is bebizonyította, hogy korunk talán legsokoldalúbb popsztárja. Ő az, aki a kétezres évek elejének popzenéjéhez, a nyolcvanas évek ma már akár lenézett műfajaihoz is bátran nyúl, és David Bowie szerepjátékait idéző módon folyamatosan alakot vált a színpadon.
Nyilatkozataiban általában manírok nélkül mesél a hírnév árnyoldalairól. „Mindenki szomjazik arra, hogy csodálják, ez teljesen természetes, de amikor akkor jönnek hozzám oda fotót kérni, mikor épp a barátnőmmel veszekszem sírva a boltban, nem tudom mire vélni ezt a viselkedést” – mesélte a tapintatlan rajongókról, akik ellen korábban is felszólalt.
Chappell Roan nem csak ebben a témában közelít kritikusan a popsztársággal járó elvárásokhoz. A Vogue-nak például arról beszélt pár hete, hogy mennyire bosszantó ahogy folyamatosan a második lemezéről kérdezi mindenki. „Nincs album, nem lapul nálam új dalok gyűjteménye” – mondta az énekesnő. „Öt évembe telt megírni az előzőt, és valószínűleg a következő is ennyi időbe telik. Láttam néhány kommentet, ahol azt írják, hogy mindenütt ott vagyok, kivéve a stúdióban. Nekik üzenem, ha napi tizenkét órát töltenék a stúdióban, akkor sem kapnák meg az albumot gyorsabban” – mondta Roan. Arról is beszélt, hogy direkt nem posztol semmit a neki bensőséges alkotói folyamatról.
Chappell Roan tehát úgy lett napjaink egyik legnépszerűbb énekesnője, hogy nem hódol be a szórakoztatóipar erőltetett szokásainak, például annak, hogy minél sűrűbben jelentkezzen új dalokkal. Előadó-művészetére pedig érezhetően nem eladható brandként gondol. A Sziget nagyszínpadát záró koncertje pedig felcsillantotta a reményt, hogy még nem koptak ki az ilyen kaliberű, korukat meghazudtoló, átfogó koncepcióban gondolkodó előadók a fesztiválokról.
