Könnyű célpont rögtön első mondatban a magyar címmel jönni, de a Többesélyes szerelem valami olyasmit ígér magyarul, amiről nem igazán szól: rizikót, morfondírozást, esetleg kalamajkát, romantikus gesztusokat, és egy olyan helyzetet, amiből bármi kisülhet. A Materialists, ahogy az eredeti címe is mondja, teljesen mással foglalkozik. Azzal, hogy mi mennyit ér a mai világban a másik emberen: mennyit ér a magasság, a hajszín, a kor, a politikai hovatartozás, a kopaszodás, a vagyon. Lehet ezekre úgy tekinteni, mint statisztikákra? Lehet az, hogy kizárólag a statisztikák kompatibilisek? Amikor valaki párt keres, akkor csak valójában egy Excel-táblában gondolkodik?
„Mint egy hullaházas vagy egy biztosítási kárbecslő” – így írja le a munkáját a főszereplő, Lucy (Dakota Johnson), aki New York menő párkereső cégénél dolgozik. Nem app, hanem személyre szabott szolgáltatás, ahol a randikat két ismeretlen között úgy szervezi, mintha adásvételi szerződést tanúztatna velük, utána pedig a post mortem telefonálásnál úgy kérdezgeti őket, mintha próbavezetésre vittek volna el egy új autót. Tranzakció minden ebben az átkozott modern világban, ami csak akkor lesz baj, amikor ezekhez a tranzakciókhoz való viszonyát kell újragondolnia, ugyanis egyszerre találkozik a piszkosul gazdag, megnyerő üzletemberrel (Pedro Pascal) és a csóró exével (Chris Evans). Tranzakciós szerelem – talán ez is jobb magyar cím lett volna.
A Többesélyes szerelem csak minden külsőség szerint romantikus film: van benne lehetséges szerelmi háromszög, tépelődő főhős, mellékszereplő, aki azért keveredik galibába, hogy a hősünk megmentse abból, és így tovább. Celine Song filmje viszont ha valami, akkor antiromantikus, ahogy megszállottan térképezi fel azt, ki hogyan tekint bizonyos emberi tulajdonságokra úgy mint értékekre, amiket egy párkapcsolatban forintosítani lehet.
Ettől a bizarr, művi párkereséstől a Többesélyes szerelem olyannak tűnik az első felében, mint egy Ruben Östlund-film, ami próbálja lerántani a leplet arról, hogy milyen nevetségesek is azok az emberek, akik egy fantáziát hajszolnak, és milyen kizsákmányoló az iparág, ami erre épít. Östlund maga évekkel ezelőtt meg is írt egy tévésorozatot, ami a párkapcsolatokról, a hűségről és a monogámiáról szólt, sajnos nem lett belőle semmi, de valami miatt maga a terv is eszembe jutott az első egy óra alatt. Az érzést erősíti, hogy két elég jellegzetes mellékszereplő is felbukkan a filmben az Utódlásból.
A „bizarr” fontos szó, mert a Többesélyes szerelem tele van bizarr részletekkel, amik aztán teljesen eltérítik. Ezek a részletek nemcsak a történetben vannak, hanem magában a filmben is, kezdve a szereposztással: Dakota Johnson lapos, érzelemmentes alakítása akkor sem működik igazán, amikor pontosan ezeket kellene kommunikálnia, de az olyan furcsa jelenetekben sem jön át a fura személyisége és humora, amikor például egyszerre kér magának egy kólát és egy korsó sört. Johnson nem az a karakter, akiről az süt, hogy szegény családban nőtt fel, aki törtet New Yorkban, és aki racionálisan, értékalapon gondolkodik akkor, amikor a gazdag befektető hálószobájában landol.
Pedro Pascal sármja a túlhasználat miatt lassan annyira simára kopott, mint egy évekig fenn hagyott téligumi, de az előbb emlegetett gazdag befektetőként még valamennyit meg tudott tartani. Az általa alakított Henry az unikornist testesíti meg Lucy iparában, a párt, aki egyszerűen túl jó, hogy igaz legyen: nem kopasz, rengeteg pénze van, tud öltözködni, megnyerő. Ahogy az unikornisok általában, Henry sem létezik, még a film világában is inkább egy ideát testesít meg, egy ötletet, mintha egy gondolatkísérletben találta volna ki valaki, hogy érvelni tudjon egy képzeletbeli vitában.
Az érem másik, csóró oldalaként John (Chris Evans) szintén tűnik karakter helyett csak egy példának, a kőgazdag ember ellentéteként egy full csóró szerencsétlennek. Evans szerepválasztása meglepő, mert hiába az a furcsa frizura, a nyúzott, borostás arc, mégis Amerika kapitányról van szó, az utóbbi évek egyik legismertebb szuperhősét alakító amerikai sztárról – nem pedig egy szobatársakkal lakó, kényszerből pincérkedő szerencsétlenről.
Lucy, Henry és John hármasa egy pillanatig sem tűnik úgy, mintha három, önálló gondolkodásra képes ember háromszöge lenne, nincsen kellően megalapozva a köztük lévő vonzalom, sőt, kapunk egy elég kellemetlen flashbacket arról, miféle viták is voltak az exével. A világ sem tűnik valóságosnak, hiába játszódik büszkén Manhattanben, mintha a város üres lenne, ezek a szereplők pedig egy vákuumban élnének, ahol csak egymással lehet beszélgetni.
Ez még mind semmi ahhoz képest, ahogy Celine Song a történetét vezeti. Song előző filmjének, az Oscarra is jelölt Előző életeknek nem én voltam a legnagyobb rajongója, de elismerem, hogy legalább egy mélyen megélt élményből táplálkozott arról, mit jelent emigrálni egy másik országba, és feladni nyelvet, egzisztenciát, szerelmet. Az Előző életek olyan gyengéd volt, hogy ha valaki a moziban kinyitotta közben az ajtót, a huzat talán ki is vitte volna a vászonról, ennek ellenére volt egy markáns stílusa és kinézete. A Többesélyes szerelemből ez a fajta erős kezű stílus teljesen hiányzik – a gazdag miliőben játszódó jelenetek képeslapoknak és különösen pénzes lakberendezők katalógusának tűnnek, ahol aprókat mozog a kamera, míg a csóró John lakásában úgy rángatják a válla fölött, mintha egy olcsó kamaradrámába kerültünk volna. Sokkal rosszabbak aztán azok a jelenetek, amikor Lucynak őszinteségi rohama lesz a klienseivel, és a szemükbe mondja, hogy mit gondol róluk. Ez azt jelenti, hogy Dakota Johnson a szemünkbe, azaz a kamerába nézve magyarázza fahangon, hogy nem vagyunk akkora kapás, mint hisszük magunkról.
Song ráadásul dialógusok írójaként is láthatólag több szintet csúszott lefelé, vagy csak az Előző életekben a koreai nyelvvel sikerült ezt palástolnia. Ebben a filmben beszélgetések alig vannak, inkább csak egymással ütköztetett tételmondatok, amik a Többesélyes szerelem mondanivalóját próbálják alátámasztani, vagy megkérdőjelezni arról, hogy most akkor mi is az érték a másik emberben. A fentebb említett, kóla és sör példája is nagyon beszédes: ami csak egy fura, meg nem magyarázott gesztusnak tűnik a filmben, ahhoz valójában jár egy háttérben húzódó gondolat is.
Song ugyanis amikor a karaktert írta, próbált keresni egy olyan italt hozzá, ami jól tükrözi, azt, hogy az amerikai középnyugaton, szerény körülmények között nőtt fel. A legfurcsább italokat guglizta meg, amikor rátalált a Dieselre vagy Colabierre, a német fiatalok között népszerű sörös kólára. Song úgy értette, hogy ez kifejezetten egy alsóbb társadalmi osztályra jellemző keverék, ami nekem inkább tűnik egy félreértésnek, vagy az író által elképzelt jelenségnek, nem pedig a valóságnak. És ami nem pont azt kommunikálja a főszereplőjéről, amit az alkotó szeretett volna – nem egy európai gyökerekkel rendelkező sarja a munkásosztálynak, hanem valaki, aki hülye italokat iszik. Mintha ez adott volna neki is értéket.
De mi az érték a Többesélyes szerelemben? Amikor próbálok rá visszaemlékezni, csak a furcsaságok maradtak meg: a filmet nyitó, előemberek közötti házasság, a sután belengedett orvosi beavatkozás, amiről inkább csak linkelek egy cikket, nehogy lelőjem a lényegét, vagy a belógás egy idegen ember esküvőjére, ahol talán megvilágosodnak a szereplőink arról, hogy a mi a helyes. A Többesélyes szerelem a végére ad konkrét választ arra a dilemmára, hogy mi az ember értéke igazán, de a filmben szinte semmi sem támasztja alá ezt. Mintha csak súlytalan gesztusokat látnánk egymás után, súlyos szavakkal elmagyarázva. Fordítva sokkal jobb lenne.
A Többesélyes szerelem már látható a magyar mozikban.
