Mutasd a vászontáskád, és megmondom, ki vagy

Talán sokan emlékezünk még, hogy a tengerentúlon tavaly ősszel minden a hasonmásversenyekről szólt. A trendhullám a káoszba fulladt októberi Timothée Chalamet-hasonmásversennyel indult, ahol maga a színész is felbukkant, ezután megállíthatatlan lavina indult el, és világszerte olyan versenyeket hirdettek, ahol Paul Mescal, Harry Styles, Jeremy Allen White, Glen Powell, Dev Patel és Zayn Malik leghitelesebb klónjait keresték, később pedig Zendaya hasonmásainak is szerveztek versenyt. Majd decemberben több-kevesebb sikerrel itthon is elkezdték keresni Krúbi és Fekete Giorgio klónjait.

Idén nyáron aztán új trend lépett a hasonmásversenyek helyébe: az Egyesült Államok parkjait és nyilvános tereit ellepték a mathca lattét szorongató, vászontáskás, könyvekkel és bakelitekkel a hónuk alatt pózerkedő fiúk, az internet új kedvenc – vagy épp csúfolt – férfitípusa pedig az úgynevezett „performative male”, vagyis a performatív férfi lett. A jelenség letarolta a TikTokot, az online mémoldalakat és a GQ, a Washington Post, illetve a New York Times hasábjait. Most már nem az számít, ki mennyire hasonlít Timothée Chalamet-re, hanem az, hogy ki tudja leghitelesebben eljátszani a kulturált, érzékeny, de mégis stílusos és edgy férfit.

A performative male trendhez egyfajta élő-mozgó esztétika társul, nemcsak arról van szó, hogy ki mit hord, hanem arról is, hogy a toxikus férfi antitéziseként megjelenő performatív férfi hogyan pozicionálja magát a nyilvános térben. Nem véletlenül rendeznek ennyi versenyt nekik az offline világban, most már nemcsak az Egyesült Államokban, hanem például Indonéziában is. A trend lényege a póz: a tökéletes eggyé válás a felvett szereppel, ami során a szemlélő gyakran – jogosan – kérdőjelezheti meg, hogy az itt látható karaktereket vajon valódi, mély érdeklődés vagy pusztán a divatból következő, görcsös és felületes trendkövetés hajtja-e.

A válasz inkább az utóbbi: ezért is lehet, hogy a versenyek legsikeresebb indulói azok, akik fordítva tartják a kezükben a könyvet, amivel eredetileg azt akarnák mutatni, hogy ők mennyire olvasottak.

Ahogy az Italian brainrot mémhullám, úgy a performative male-trend sem egy friss dolog, csak új nevet kapott. Előképe a 2021 környékén berobbant softboy, vagyis a puhafiú, aki az érzékenységet, az irodalmi érdeklődést és a kifinomultságot állította szembe a macsóság kliséivel, ugyanakkor sokszor kibukott, hogy az érző, intellektuális álca mögött igazából csak álérzékeny fuckboyok és tudálékoskodó álbölcsészek álltak.

A puhafiú csöpögősen romantikus, sztoikus, olykor rámenős figura volt, akiben nem igazán volt önkritika, a performatív férfi viszont sokszor mintha önmaga paródiája lenne, igaz, a lányok meghódítása továbbra sem titkolt végcél. A fent említett versenyeken részt vevők is egyértelműen egy komikus performanszot visznek véghez, amikor kivonulnak a parkba, és egy Z generációs zsűri előtt versengenek azon, hogy ki a nagyobb pózer.

Nincs új a nap alatt, a performative male csak egy újabb internetes kaszt abban a virtuális térben, ahol minden férfitípus kap vagy keres magának egy címkét. Elég, ha a gymbro, a gymfluencer, a finance bro, vagy a Joe Rogan inspirálta podcast bro kategóriákra gondolunk: ezekkel a rövid szavakkal könnyen és lényegre törően le lehet írni, ha valaki a fő személyiségjegyévé tette az edzőterembe járást, a pénzügyi szférában történő munkát és az ezzel járó luxust és urizálást vagy a mikrofonba röhögcsélést a haverjaival.

„A matchát kortyolgató, Austen-regényeket lapozgató, körmét festő performatív férfi csak egy példánya egy nagyobb csoportnak. Az internet regresszív férfibirodalmában több más faj is repked, amelyek tollazata ugyanolyan könnyen felismerhető. Az internet tulajdonképpen egy ketrec nélküli állatkert, ahol a férfiak többnyire más férfiak számára fitogtatják a saját férfiasságukat. Ez az újonnan kialakult archetípus egy sor másik szimbólum ötvözete, amelyet a férfiak gondosan válogattak össze és rendeztek el, hogy egy felvilágosultabb, nem mérgező férfiasság érzetét keltsék” – értékelte a trendet a Washington Post szerzője.

„A performatív férfit élteti a feminizmust, lágy a modora, és tudatosan kiválasztja, hogy mit hallgat, azért, hogy vonzza a nőket, de közben fogalma sincs arról, amit visel, vagy amiről beszél” – ezt pedig már a téma egyik leghitelesebb szakértője, a seattle-i performatívférfi-verseny szervezője, Lanna Rain mondta az egyik helyi tévének. A performatív férfi bár a toxikus maszkulinitás ellentétjeként pozicionálja magát, sokszor ugyanaz mozgatja, mint a korábbi, más fantázianévvel ellátott férfiakat: az elismerés, státusz és a nő figyelmének kivívása, nem pedig az önmagáért való fejlődés. „A performatív férfi nem azért van itt, hogy jobb legyen, hanem azért, hogy jobbnak lássák” – összegezte frappánsan az Elle újságírója.

A jelenség mögött ott húzódik egy mélyebb társadalmi feszültség is: a 2023-ban járvánnyá nyilvánított elmagányosodás. Az elszigeteltség, az online terekben felépített látszat, a nők függetlenedése, illetve a randiappokon zajló verseny mind növelik az elvárásokat a férfiak világában. A performatív férfi képével egy generáció próbálja jelezni, hogy érzi és látja a problémákat, még akkor is, ha ezeket csak esztétikai kellékekkel tudják megmutatni.

Érdemes kitérni a fogalom eredeti, genderelméleti gyökerére is. Judith Butler performativitáselmélete szerint a nemi identitás nem valamiféle stabil belső esszencia, hanem ismétlődő cselekvésekből, gesztusokból, szimbólumokból jön létre. Butler szerint a nem egyfajta kényszerített performativitás eredménye, amit a társadalmi normák és elvárások vezérelnek, a férfiak és nők tehát eljátsszák a társadalmi nemüket.

A gond ott kezdődik, amikor a szerep mögött nincs valódi tartalom, és a látszat manipulációvá vagy kiüresedett pózzá válik. A performatív férfiak trendje éppen erre világít rá a maga iróniájával: a férfiasság itt szintén egy performansz, amelynek vannak kellékei (könyvek, matcha, bakelitek, Labubu), mozdulatai (parkban üldögélés, kávézóban olvasás, analóg fotózás) és narratívái, mélysége viszont annál kevésbé.

A trend nem veszélytelen, hiszen erősen beskatulyáz és korlátoz is: ha valaki őszintén szereti az irodalmat, a matchát, és imád a parkban olvasni vagy vászontáskát hordani, máris megvádolhatják azzal, hogy egy performatív pózer. Nem véletlenül látni annyi férfit a mémoldalak posztjai alatt, akik próbálják bizonygatni, hogy ők őszinte szenvedélyből olvasnak Zabhegyezőt, hallgatnak Clairót, vagy néznek Nathan Fieldert. De hiába próbálkoznak, az internet bezárja őket egy dobozba. Egy kis időre legalábbis biztosan, aztán jövőre úgyis jön majd valami új.