Grafton Tanner nosztalgiakutató a The Hours Have Lost Their Clock című könyvében ír arról, hogyan alakult ki a 2010-es évekre a nosztalgiaipar, ami szinte nyugtatóként működött a tömegmédiát fogyasztó társadalmon. Amíg a hírek tele voltak válságokkal, konfliktusokkal, ezzel párhuzamosan egyre gyakrabban tűntek fel olyan filmek, sorozatok, kulturális termékek, amik a nosztalgiára építve tudnak megnyugvást hozni az embereknek, és amik a régi, ártatlan időket akarják feleleveníteni, Hogy a régi idők mit jelentenek, az mindig kérdéses, de az amerikai társadalomban lehet bizonyos konkrét időpontokhoz kötni: ilyen a 2008-as gazdasági válság. Vagy éppen ilyen 9/11, a WTC-tornyok elleni terrortámadás napja is.
Azonnal ez futott át az agyamon, amikor elkezdődik a Rajtakapva, és a World Trade Center két tornya az első kép, amit látunk, 1998-ból. Darren Aronofsky (Fekete hattyú, A bálna) legújabb filmje egy nosztalgia-fétistárgy arról a New Yorkról, amikor még lehetett bent cigizni, de Rudy Giuliani polgármester megtiltotta, hogy lehessen bent táncolni, ahol még nincsen sem okostelefon, sem közösségi média, de még bőven megvan az a romantikus mocsok, amit nemsokára kipucolnak, hogy aztán a Lower East Side is a dzsentrifikáció világközpontja legyen. Még vannak az utcán vonalas telefonok. És csak hogy újra bebizonyosodjon, hogy az idő egy lapos kör: létezik az Idles.
A Rajtakapva nem Aronofsky fejéből pattant ki, az eredeti regényt Charlie Huston írta még 2005-ben, ő is adaptálta a forgatókönyvet. Ez a regény az első része Huston-sorozatának, amelyben ugyanaz a Hank Thompson a főszereplő, akit itt Austin Butler alakít. Thompson pultosként dolgozik egy manhattani kocsmában, egykor baseball-álmokat dédelgetett, de egy szörnyű baleset miatt ezt bukta, az alkoholizmusa miatt meg a hétköznapi, egészséges egzisztenciát is. Aztán a szomszédjához (Matt Smith) érkező verőlegények jól elagyabugyálják, belekeveredik valami kábítószeres ügybe, nyakára ül egy rámenős zsaru (Regina Hall), plusz a barátnője (Zoë Kravitz) is már szeretne megállapodni, az oroszok mellé még érkeznek véreskezű haszidok is (Liev Schreiber és Vincent D’Onofrio). New York! Betondzsungel, ahol az álmok készülnek!
Ha az egész úgy hangzik, mint egy teljesen értelmetlen Tarantino-koppintás a kilencvenes évek második feléből, akkor az nem véletlen, mert a Rajtakapva az, azoknak a filmeknek minden bajával, a brutális erőszakkal, a népcsoportok karikatúráival, túlbonyolított cselekménnyel, de azok minden mocska nélkül. Ezeknek a filmeknek (pár példa: Nyomás!, Leszámolás Denverben) legalább volt valami köze a valósághoz, egy valószerű térben játszódtak, az akkori mában, nem pedig egy digitálisan felújított múltban. A Rajtakapva műsége akkor lesz igazán feltűnő, amikor más filmekre emlékeztet, például azzal, hogy a Scorsese-féle Lidérces órák főszerepét alakító Griffin Dunne-t tesz mellékszereplőnek.
Jó kérdés persze, hogy kinek nosztalgiája, és kinek van szüksége a 1998-as, digitálisan felújított New Yorkra. Nem lehet véletlen, hogy pont ebben az évben, pont ezen a helyszínen kezdődött Aronofsky karrierje, az 1998-as Pi-vel, ami pont a Lower East Side-on játszódott, hasonló kultúrkeverékben, mint a Rajtakapva. Aronofsky karrierje érdekes, elhíresült a felfokozott stílusáról és a melodramatikus látásmódjáról (Rekviem egy álomért), de a legnagyobb sikereit akkor érte el, amikor nem ő írta a forgatókönyveket: A pankrátor, Fekete hattyú, A bálna.
Ha ezt a három filmet egymás mellé tesszük, nehezen mondanánk meg, hogy ugyanannak az alkotónak a keze alól kerültek ki, hacsak nem kezdek spontán mélyelemzésbe, és írom azt, hogy mindegyik azzal foglalkozik, hogyan torzul a test kívülről úgy, ahogy a belső is sérül. Aztán mellérakhatjuk a Las Vegas-i Sphere-re készült természetfilmjét és a Rajtakapvát, és már nem biztos, hogy megállja a helyét a tematikus vezérfonal. Mondjuk itt kiveszik a főszereplő fél veséjét, miután az orosz verőemberek lerúgták, és ezért kell leszoknia az italról, szóval hunyorítva talán állna is a megállapítás. Nem kell hunyorítani ahhoz, hogy rájöjjünk: ez bérmunka.
Bérmunkának pedig egyáltalán nem érdekes. Félúton van Guy Ritchie korai gengszterviccei és a Scorsese-féle New York koszos utcái között, csak éppen egy nyílegyes, semmi mélységet nem tartalmazó történettel. Abban lenne elég kraft, hogy egy levitézlett alkoholistának elege lesz abból, hogy New York különböző népcsoportjai egzecíroztatják, hogy egyenesbe rakja az életét – csak éppen pont erről szól a Taxisofőr is, amiről aztán tényleg nem lehet állítani, hogy olyan szórakoztató szándékkal mutatná be az erőszakot, mint a Rajtakapva.
Ami a Rajtakapva mellett szól, azok azok a megnyerő emberek, akik szerepelnek benne. Megnyerő embereket mondtam, nem megnyerő szerepeket. Austin Butler, szerencsére már minden Elvis-manír nélkül szimpatikus főszereplő, igaz, egy percig sem hiszem el, hogy egy alkoholista a kilencvenes évekből, főleg azzal a márványból formázott felsőtesttel. Zoë Kravitz sem túl hiteles éjszakázó mentősként, de legalább amikor ketten együtt egy képben vannak, van köztük valami szikra, amitől azt is lehet hinni, hogy a kilencvenes évek felélesztésével Aronofsky talán a kilencvenes évek filmjeinek szexkontentjét is visszahozza. (Sajnos nem, a fenti kép félrevezető.)
Ha ennél tovább megyünk, Matt Smith a tarajos punkszomszédként már elég kellemetlen, Regina Hall pedig a szokásos „velem csak ne baszakodj!”-zsaruként meg leginkább olyan, mintha CCH Poundert szeretné utánozni a Kemény zsarukból, csak erős New York-i akcentussal.
A Rajtakapva is olyan, mintha csak utánozna sok minden mást, amit mások sokkal jobban műveltek már. Amiben erős, az a nosztalgia, amit a szeptember 11-i terrortámadás előtti New York iránt érez. Mások már régen eltemették ezt a korszakot, Spike Lee, Abel Ferrara, Scorsese. Felesleges feltámasztani, mert csak olyan élőhalott lesz, mint Darren Aronofsky filmje.
A Rajtakapva augusztus 28., csütörtöktől látható a mozikban.
