A francia-amerikai származású Marc Rebillet majdnem tíz éve, 28 éves korában elvesztette fehérgalléros munkáját egy ingatlanügynökségnél, és úgy döntött, a két hónapos végkielégítése remek lesz ahhoz, hogy belevágjon abba, amihez korábban még nem volt bátorsága, és szerencsét próbáljon főállású zenei előadóművészként. Tanult korábban színészetet, játszott zongorán, és zenei alapokat is készített már egy ideje. Mindezt Reggie Watts komikus improvizatív technikájából inspirálódva gyúrta össze, és megszületett egy nehezen beskatulyázható, de vitathatatlanul szórakoztató zenés-stand-upos produkció.
Rebillet-nek nem sokkal később már fizetett fellépései voltak, és apró texasi bárokban meg éttermekben adta elő kirobbanó energiával a gátlástalanul szókimondó, élőben nulláról felépített dalait a gyanútlan vendégeknek. Nála ugyanis nincs setlist, hanem egy teljesen kiszámíthatatlan one-man-show-t élhetünk át, előtte pedig nincs más, csak egy laptop, egy MIDI kontroller, és egy loop station, ami az egész produkció gerincét alkotja. Ez a felállás szinte semmit se változott a mai napig. Ezekkel az eszközökkel, és a saját ráéneklésével kotyvasztott elektronikus komédia témái pedig legtöbbször a romantika, a nemi szervek, életfilozófiai tanácsok, mindennapi gondolatok, vagy úgy bármi nevetséges, ami éppen az eszébe jut, hiszen saját bevallása szerint bármilyen előzetes elképzelés nélkül lép színpadra.
Könnyen mémesedő dalai miatt az igazán átütő sikert online térben érte el először, impulzív ötleteinek hála például megírta talán minden idők egyik legnépszerűbb ébresztőhangját, de virális sláger született már a Covid-oltásokról is. A live streamelés is bevált neki, a koronavírus-járvány alatt robbanásszerűen nőtt a követői száma, a karanténos időszakban már tízezrek nézték, ahogy a nappalijában zenél egy szál alsónadrágban és fürdőköntösben, ami mára a végjegyévé vált.
A tavalyi szigetes bulija után Rebillet-nek ez volt a második budapesti fellépése, de a mostani volt az első önálló koncertje az országban, amin túlnyomórészt magyar közönség előtt játszott. Ezért most ki is derült, mennyire közismert név itthon, és megvan-e az a rajongóbázisa, ami meg tud tölteni egy Budapest Park méretű helyszínt. A válasz pedig inkább igen, hiszen mindenképp elismerésre méltó közel félháznyi embertömeg jelenléte egy olyan külföldi előadónál, akinek klasszikus értelemben vett albumai sincsenek. Az érdeklődők pedig korban és megjelenésben is széles skálán mozogtak, többségben a huszonévesek domináltak ugyan, de meglepő módon a buli bevonzotta a középkorúak korosztályát is.
A koncert pedig pont olyan kiszámíthatatlan ámokfutással kezdődött, mint ami tőle várható: nem telt még öt perc, de már a közönséghez kifutva sikítóversenyt tartott az első sorban, majd felhajtotta valakinek a sörét, végül egy Merry Christmas feliratú ajándék alsónadrágot is felhúzott. Nem sokkal később pedig meg is lett az első dalának tematikája: a Budapest Park támogatókkal teletűzdelt nézőtere, ami rögtön szemet szúrt neki. Így hát meg is született nem hivatalos elnevezésben a Sponsorship című trackje, amiben gúnyosan ócsárolta a feltüntetett multikat.
„Hát ez rohadt szürreális” – csúszott ki a mögöttem álló srác szájából az emlékezetesre sikerült kezdés után. Rebillet jó zenész, de még jobb showman, és ez ezeken a nagyszínpados fellépésein látszik meg igazán. Ugrál, produkálja magát, grimaszokat vág, kiszámíthatatlan őrültséggel egy falunapi ugrálóvárra emlékeztető díszletet rugdos, és közben folyamatos kapcsolatot tart a közönséggel. Papíron a kellemetlenség határát kellene súrolnia ezekkel a megmozdulásokkal, de ezt olyan irigylésre méltó magabiztossággal és karizmával teszi, hogy nála még egy seggrázás is egy szexi performansszá tud válni.
Már a live streameknél is, de különösen az élő show-k alatt vált fontos elemmé a hallgatókkal való interakció, és bevonásuk az alkotói folyamatba. Rebillet saját bevallása szerint érzékenyen figyeli a reakciókat, teszteli a fellépéseken, hogy mi működik az adott közönségnél, milyen hangulatban vannak, és ez itt sem volt másképp. Az egyik szegmens alatt egy táblát feltartó fiatalembert és egy kislányt hívott fel a színpadra, akik egy sikollyal és pár szóval járultak hozzá egy dalkezdeményhez, ami aztán egy hiphopos veretésbe torkollott.
Néha azért kicsit visszavett a gázból, és finomabb szintizésekbe kezdett, amik legtöbbször működtek is. Hiszen természetesen nem mindig klappolnak a sávok instant, és ha úgy érzi, elvet is egy ötletet, újrakezdi, és teljesen más melódiába kezd. Ezeket az élő ötleteléseket pedig érdekesebb volt végigkövetni, semhogy kizökkentenék a hallgatót az élményből, ha pedig valami különösen erősre sikeredett, annak exkluzivitását nagyon meghálálta a közönség, hiszen a kiváltságos jelenlévőkön kívül más valószínűleg soha többé nem tapasztalhatja meg élőben.
