Texas az a hely, ahol a melósoknak és a sznoboknak is helyén a szívük
Aki 2013 környékén Viasat6-ot nézett, biztosan akkor kapcsolt el leghamarabb, amikor a Texas királyai (eredeti címén King of the Hill) volt műsoron. Gyerekként én sem értettem, és Magyarországon egyáltalán nem talált magának közönséget az eredetileg 1997 és 2009 közt futó animációs sorozat, amiről mai fejjel már bátran ki merem jelenteni, hogy minden idők legjobbjai közé tartozik. Ezzel az élménnyel nem vagyok egyedül: elég átgörgetni pár kommentszekciót, és láthatjuk, hogy mindenki felnőttként kezdi el értékelni Mike Judge és Greg Daniels klasszikusát, addigra, mire az már kikerült a tévéből és a streamingre költözött.
Jól mutatja, hogy az Egyesült Államokban a texasi kultúra elmúlt 30 évének legjelentősebb alkotásaként méltatott sorozat mennyire nem talált célba Magyarországon, hogy pár Gyakori kérdések-bejegyzésen és két – ugyanattól a szerzőtől származó, 2013-ban publikált – átfogóbb cikken, illetve egy 2008-as blogbejegyzésen kívül alig találni róla épkézláb kritikát, vagy bármilyen nyomot itthon. Pedig már önmagában a zseniális, az eredetit hűen tükröző magyar szinkronja is kiemelte a Texas királyait a mezőnyből.
„Olyan animációk lettek nálunk relatíve sikeresek, mint A Simpson család, a South Park, a Family Guy, kisebb mértékben az Amerikai fater, a folytatását tekintve bizonytalan sorsú A Cleveland Show, vagy az azóta ismételten kaszált Futurama. De még olyan rétegműfajok képviselői is megtalálták a közönségüket, mint a Firka villa, a Furcsa amcsik, sőt még a sokak által nem kedvelt Bob burgerfalodája, a tíz részt megélt Pokoli szomszédokról nem is beszélve. Azonban a Texas királyai nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket” – olvasható a Sorozatjunkie tizenkét évvel ezelőtti értékelésében.
A Texas királyai az amerikai piacon viszont sikeres pályát futott be. Ott tizenhárom évad stabilan, relatíve nagy érdeklődés mellett ment le belőle, a popkultúra sokat hivatkozott, szerves része lett. Ezután közel 12 év szünet és csend következett, majd Mike Judge 2022-ben bejelentette, hogy másik legendás agyszüleményével, a Beavis és Buttheaddel együtt a Texas királyait is felélesztené. A revival aztán 2025. augusztus 4-én, óriási amerikai érdeklődés mellett debütált a Hulun, itthon pedig a Disney+ felületén.
A Szilícium-völgyet és az Idiocracyt is jegyző Mike Judge a Beavis és Buttheaddel már letette a névjegyét 1993-ban, ezt követte a Greg Danielsszel közösen alkotott Texas királyai 1997-ben. A fiktív texasi kisvárosban, Arlenben játszódó sorozat középpontjában a propángázzal foglalkozó, Strickland Propane nevű cégnél dolgozó apa, Hank Hill, felesége, Peggy, és fia, Bobby áll, illetve Hank barátai, az összeesküvés-hívő Dale Gribble, a depressziós Bill Dauterive és a mormogó, faék egyszerűségű Jeff Boomhauer is központi karakterei a sztorinak.
Hank prűd, begyöpösödött, konzervatív, heteró fehér férfi, aki a propánnál és Texasnál csak három dolgot szeret jobban: a feleségét, a fiát és az Alamo sört. Ő a középosztálybeli texasi kisember mintaképe, aki büszke arra, hogy törvénytisztelő, adófizető polgára lehet a déli államnak, ahol a saját gátlásai miatt mégis nap mint nap akadályokba ütközik.
Arlen kiváló helyszín számos komplex, ízig-vérig amerikai jelenség feltárásához. A szereplők többsége republikánus, kékgalléros munkát végző figura, például a kormányellenes és fegyverbarát Dale, aki civilben rovarirtóként dolgozik, de közben a pincéjében adatbázist vezet a szomszédjairól, megfigyel másokat, és a haverokkal való sörözés közben a mélyállam és a CIA eltussolt gaztetteiről hadovál.
A sorozat fő erőssége, hogy a hétköznapiságra és az Egyesült Államok valóságára épít. Nincsenek misztikus elemek, képzeletbeli lények, vagy bármi, ami ne történhetne meg a szereplőkkel a való életben. A sorozat az egyértelmű, rámenős punchline-ok helyett tele van kifinomult, sötét, rejtett poénokkal, és kínos helyzetkomikummal, így inkább ízlés kérdése, hogy rá tudunk-e csatlakozni a komótos tempójára. A Texas királyai ugyanis legtöbbször nem is nevettet, inkább csak megmosolyogtat. Emiatt azok csalódni fognak, akik a többi felnőtt animációs sorozathoz hasonlóan itt is hangos rötyögést és komoly dopaminadagot várnának. Judge és Daniels sorozatában éppen ez a hétköznapiság a szerethető, olyan, mint egy kis friss levegő a túlpörgő modern rajzfilmek világában.
A Texas királyai nagyon más, mint ennek a korszaknak a többi alapműve (lásd: South Park, Family Guy), az alkotók unalmas, mindennapi helyzetekből merítenek (Judge elmondása szerint néhány valódi texasi szomszédja inspirálta Hank Hill karakterét, akit egyébként ő maga szinkronizál) és tudatosan kizárják a kitalált és eltúlzott elemeket. Mindeközben indirekten, de nagyon profin mutatnak görbe tükröt mindenkinek úgy, hogy egyúttal keblükre is ölelik a szereplőket, és végig toleránsak a legesetlenebb szereplőkkel.
Az új évadot látva kijelenthető, hogy kevés olyan animációs sorozat van, amely korlenyomatként működik, közben mégis időtlen marad. Pedig adta magát a kérdés, hogy visszahozható-e még az a varázs, aminek egyszer már búcsút intettek, a válasz mégis meglepően egyszerű: igen, sőt a sorozat úgy idomult a 2020-as évekhez, hogy nem tagadta meg saját gyökereit.
Az új évadban a nyugdíjba vonult, immár közel hatvanat karcoló Hank Hill visszatér Arlenbe és értetlenül néz szembe napjaink Texasának átalakulásával. Kultúrsokk éri, amerre csak jár: a reptéren, az utcákon, a bevásárlóközpontokban és még a taxiban is. A feleségével több évet húztak le Szaúd-Arábiában, ahová azért költöztek, hogy Hank nyélbe üthessen egy jövedelmező propánüzletet és megszedjék magukat, mielőtt visszavonulnának. A pár egy olajközpont amerikaiknak fenntartott idilli telephelyén élt többnyire a külvilágtól elzárva, ezért váratlanul éri őket a 2020-as évek modern, woke Amerikája.
Fiuk, a most már 21 éves Bobby mindeközben Dallasban saját ázsiai éttermet vezet, amiben a japán és a német gasztronómiát ötvözik. Nagyjából innen indulunk, de szerencsére csak az első rész szól Hank és Peggy rácsodálkozásáról. Az már túl erőltetett és kiszámítható lett volna, ha mind a tíz új rész konfliktusait erre húzzák fel Judge-ék, ennél szerencsére ennél sokkal fifikásabb írók még mindig.
A lényeg, hogy Hank nem változott semmit, a sorozat pedig vele együtt a régi maradt. Hill a Reagan-éra maradványa, aki nehezen értelmezi a nepo bébik, a játékon belül vásárolható Valorant skinek, a bubble teák vagy a béta male-mémek világát. Merthogy igen, ezek mind elhangzanak a sorozatban. Mégis megpróbál tisztességgel, emberséggel, de a maga bárgyú bizonytalanságával reagálni minden újra, ami körülveszi őt, legyen az Bobby vegán barátnője vagy a gendersemleges vécék bevezetése az egykori kedvenc tacózójában.
Az intro- és átvezetőzenék szintén változatlanok (csak már Billy Strings és a zenekara játsszák azt), illetve a szinkronhangok terén sincs drasztikus változás, igaz, Kahn Souphanousinphone, a rosszmájú laoszi szomszéd hangját már más adja, a sorozat több korábbi szinkronszínésze pedig időközben meghalt. Jonathan Josst (John Redcorn szinkronhangja) nem sokkal az új évad premierje előtt, idén júniusban gyilkolták meg. A Városfejlesztési osztályban is feltűnt Joss egy tragikus és kegyetlen gyilkosság áldozata lett, amit férje „homofób gyűlölet-bűncselekménynek” írt le. A rendőrség közölte, hogy „bár az interneten ezt gyűlölet-bűncselekménynek tartják, a nyomozás jelenleg nem talált bizonyítékot arra, hogy Joss meggyilkolása összefüggésben állna a szexuális orientációjával”.
Josst otthonánál lőtte agyon a szomszédja San Antonióban azután, hogy valaki felgyújtotta a házukat. Joss férje szerint a ház „több mint kétévnyi fenyegetés után égett le, miután a környékbeliek többször is azt mondták, hogy fel fogják gyújtani”. A színész órákkal a halála előtt még arról posztolt az Instagramon, hogy már négy új Texas királyai-részhez mondta fel a sorait John Redcornként. A készítők neki és Johnny Hardwicknek (Dale szinkronhangja) is emléket állítanak egy-egy epizód végén.
Az írók ügyesen, a sorozat régi szájízét megőrizve reagálnak a kortárs kulturális anomáliákra is, amik nem merülnek ki a gendersemleges vécékben. Ilyenek a túlárazott sört áruló hipszterkocsmák, vagyis azok a szétmémelt sznob vendéglátóhelyek, ahol rendszerint egy hordó a szék, The Lumineers- és Fun-féle zene szól és a csaposnak manbunja van. De megjelenik Andrew Tate hasonmása, vele együtt pedig a toxikus manoszféra is, amely ellen Hank a maga természetes egyszerűségével – és józan eszével – mindig kiállt. A szociális érzékenységgel író Judge-ék zsenijét jelzi, hogy ezek a témák közel sem újak nekik, és nem azért kerültek be a friss évadba, mert a korszellem épp ezt diktálja. Ők mindig is bátran és előremutatóan nyúltak érzékeny sztorikhoz, csak közben nehezebben értelmezhető hely lett a világ.
Az új karakterek közül kiemelkedik Bobby kollégája, Emilio, a csupa szív szakács, míg Brian Robertson (aki szinte az egyetlen fekete férfi a környéken, és Hillék házát bérelte, amíg a család Szaúd-Arábiában volt) karaktere még sok titkot rejt magában, és nem is időztek azzal, hogy kibontsák a szerepét, pedig egy fél rész erejéig azért igazán elfért volna. A sorozat ennek ellenére továbbra is apránként építi új figuráit, anélkül hogy elnyomnák a régi motorosokat. Bobby Hill története pedig kifejezetten szívmelengető: a sportban és a reál tárgyakban örök vesztes fiú végül a gasztronómiában találta meg önmagát, és az új évadra összeszedett felnőtté érett, ami sokaknak üzenheti azt, hogy előbb-utóbb mindenki rálelhet a saját útjára és küldetésére.
Peggy Hill továbbra is az önérzetes, versengő, de szerethető feleség, aki a nemek közti egyenjogúság ügyét is képviseli. És miközben Hank továbbra is a legapróbb kellemetlenségek miatt ég a szégyentől, sosem feledjük: nem Stan Smith, hanem ő az igazi amerikai fater. Egy túlzóan szemérmes, gátlásos figura, aki toxikus apja, Cotton miatt nehezen beszél az érzéseiről, de bármikor tűzbe menne a szeretteiért.
A Texas királyai továbbra is bravúrosan egyensúlyoz a humor, a tragikomédia, a tanmese és a karakterdráma között, a figurái pedig ugyanolyan esendők, naivak és szerencsétlenek, mint eddig. Egészen beszédes, hogy az öngyilkosság gondolatával a korábbi évadokban is kacérkodó Bill Dauterive-ért is csak akkor kezdenek aggódni, amikor a férfi végre barátkozni kezd a Hank–Dale–Boomhauer-hármason túl bárki mással. Amikor Bill új haverokat emleget, mindenki azt hiszi, hogy képzeletbeli barátokról kamuzik, és szaglászni kezdenek utána. Az bezzeg Hank visszatéréséig senkit sem érdekelt, hogy Dauterive a Covid alatt felszedett vagy negyven kilót és nem merte elhagyni a házát, mindeközben pedig – a saját szavaival élve – „végigvitte” a Netflixet, így már nem is maradt mit néznie.
Arról már nem is beszélve, hogy az őslakos John Redcorn figuráján továbbra is mindenki átnéz: a rejtélyes indián egyszerűen nem tényező ezen a környéken, Dale Gribble pedig – aki mindenben összeesküvést lát, és még a legnyilvánvalóbb tudományos tényeket is megkérdőjelezi – csak azt az egyet nem látja, hogy fehér, szőke felesége, Nancy 15 éve viszonyt folytat Redcornnal. Ráadásul az őslakos a biológiai apja Joseph Gribble-nek, aki papíron Dale vezetéknevét viseli és vele él, de még a bőrszínük sem egyezik. Bár apa és fia sajnos az új évadban sem tudnak egyesülni (mivel azzal megtörne egy fél életen át szisztematikusan épített hazugság), egy képzeletbeli jelenetet azért szenteltek nekik, ahogy a naplementébe lovagolnak együtt.
Ezek a groteszk fordulatok egyszerre nevettetnek és valahol szíven is ütnek, de minimum élesen mutatják meg a szomszédság közönyét, önzését és bárgyúságát. Ahogy az is, amiért keresztre feszítik Hanket, csak mert szereti az Amerikában kevésbé népszerű, európai focit, és ezt még fel is meri vállalni. Judge és alkotótársai emellett továbbra is leleményesen játszanak a perspektívákkal és az emberek előítéleteivel, és rámutatnak, hogy senki sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Hol a redneckek kapnak egy reality checkkel felérő pofont, hol az ítélkező sznobok, akik azt hiszik, hogy a melósok felett állnak.
A közösségépítés és az offline kapcsolódás fontosságát hangsúlyozó epizódban például a közös olvasókörökből végül rituális könyvégetés kerekedik. De csak azért, mert a Peggy által előszedett régi könyvek tele voltak ágyi poloskákkal, amik szétcsipkedték a környék összes lakóját, ezért tűzzel próbálják megsemmisíteni a kártékony rovarokat. A kisujjeltartós elit által buta, írástudatlan proliknak elkönyvelt szomszédok bebizonyították, hogy igenis képesek fejlődni, változni és együtt osztozni az irodalom szépségében. A kontextust nem ismerő külvilág mégis úgy értelmezte az akciót az interneten terjedő gyalázkodó tweetekből, hogy a hülye redneckek az utcán égetik a könyveket, mi mást is tennének, hiszen szerencsétlenek olvasni sem tudnak. És minden részre jut legalább egy ilyen jól megírt, rétegzett minisztori.
Emellett van pár jól irányzott összekacsintás a nézőkkel és rafinált játék a rajongói teóriákkal is. Utalgatnak a King of the Hill-iceberg-videókban keringő elméletekre, és a nosztalgiatripnek is hagynak helyet. Rögtön az első rész első percében felelevenítik, hogy szegény Hanknek szűk a húgycsöve, és Bobby is kellemeset nosztalgiázik azon, hogy régen még spatulákkal dobolt a saját hasán, de azóta már érettebb ennél. Mindeközben mint régen, úgy most is több szálon futó történeteket fonnak össze egyetlen epizódba úgy, hogy mindig képesek valamilyen kapcsolatot találni három különböző narratíva között.
Persze nem minden visszahozott elem működik maradéktalanul, és a régi toposzok túlhasználásával könnyű átesni a ló túloldalára. Egy-egy nosztalgikus szlogen („that boy ain’t right”) néha erőltetetten hat, amikor újra bele próbálják erőszakolni őket a dialógusokba, és van pár túl kézenfekvő poén, aminél Judge bőven tudna jobbat, ilyen például a vegánok gúnyolása. Ezek a hibák még így is ritkák, a Texas királyai nem vált túlságosan PC-vé, de nem is próbálja megtagadni és kifigurázni a politikai korrektséget.
Azt, hogy a revival közel sem csak szűk nézőközönségnek szól, jól mutatja, hogy a 14. évad az első helyen debütált a Hulu toplistáján, és 4,4 millió nézőt ért el az első hét napban az Egyesült Államokban. A sorozat évadnyitója pedig az elmúlt öt év legnézettebb felnőtt animációs premierje volt a Hulu és a Disney+ platformokon. Ez nemcsak az új részeket tette népszerűvé, hanem felhúzta a régi évadokat is, mivel sokan elkezdték újranézni vagy bepótolni a sorozatot. A teljes franchise streaminges jelenléte óriási, 2025 augusztusáig 1 milliárd óránál is több megtekintést generált, és több mint 100 millió dollárt hozott pusztán online sugárzásból 2020 óta.
Az új Texas királyai egyetlen nagyobb fogyatékossága az animáció, amivel én is végig hadilábon álltam. Az internetet felrobbantó első beharangozó előzetes után tucatszámra készültek a videók és a cikkek, amikben az új animációs stílust elemezgetik és kritizálják. A showrunner, Saladin K. Patterson elárulta, hogy a hagyományos, kézzel rajzolt technikákkal ma már lehetetlen végigvinni egy tévésorozatot, szerinte ezek egyszerűen nem léteznek költséghatékony formában többé. A csapatnak ezért digitális eszközökre kellett támaszkodnia, ám Patterson szerint igyekeztek a lehető leghitelesebben megőrizni a korábbi évadokban használt színeket és tónusokat, ezzel is küzdve azért, hogy a nosztalgikus hangulat megmaradjon. Kérdéses, hogy ez mennyire sikerült, az új évad megjelenése sokszor steril, a mozgások itt-ott suták, és bizonyos szögekből egészen silányul festenek a karakterek.
Ha ezt félretesszük, a Texas királyai igazi ajándék a keményvonalas rajongóknak. Judge és Daniels esendő vidéki emberekről és demoralizált apákról mesélnek anélkül, hogy a cselekményt csak a hibáikra alapoznák. Persze a Hill-lel és a többiekkel szembeni kritika nyilvánvaló, de mindig esélyt adnak nekik a változásra, miközben kiállnak a marginalizált csoportok és nemek mellett. Mike Judge nem újította meg a Texas királyai-formulát, csak modernizálta, és közben olyan érzésünk van, mintha nem is telt volna el 15 év. Azt hiszem, valahogy így kell méltó és hiteles módon visszatérni.
A Texas királyai itthon a Disney+-on nézhető.
