A játékipar Elon Muskja megint megcsinálta ugyanazt a játékot

Amikor a Gearbox Software-t vezető, a szerepjátékokat és a belső nézetes lövöldéket is kedvelő Randy Pitchford a kétezres években kitalálta, hogy jó ötlet összeházasítani a Diablót a Halóval, kevesen hittek benne, hogy ez tényleg így lesz. Aztán 2009-ben megjelent a Borderlands, ami lényegében feltalálta a looter-shooter műfajt, és olyan játékokat inspirált, mint a Destiny (amit pont a Halót kitaláló Bungie csinált), a Tom Clancy's The Division, az Outriders és minden játék, ahol lövöldözünk és randomizált fegyvereket kapkodunk fel a földről.

A Gearbox azóta nem is csinált mást, csak Borderlandset – és amikor igen, abban nem volt köszönet, lásd Duke Nukem Forever és Battleborn –, de a harmadik részre érezhetően elfáradt a koncepció.

Az addig is idegesítő humor, a sztori és a karakterek annyira rosszak voltak, hogy modok készültek az összes dialógus eltávolítására, és a játékmenet sem igazán tudott változni az időkkel. A tavalyi Borderlands-film is borzalmas lett, így a Borderlands 4 vállát nyomta az a teher, hogy visszakormányozza a siker felé a szériát. Ez végül úgy is sikerült neki, hogy Pitchford az online hisztizés koronázatlan királyát, Elon Muskot megszégyenítő ámokfutást rendezett az X-en, miután a játékosok megmondták neki, hogy a rosszul optimalizált játéka rosszul van optimalizálva. De ha valaki eddig nem szerette a Borderlandset, az most sem fogja megérteni, hogy mi benne a jó.

A Borderlands sosem volt egy bonyolult játék, és ez a két hete megjelent negyedik résznél sincs másként. A Borderlands 4 hat évvel a harmadik rész után veszi fel a fonalat, amelynek végén Lilith feláldozta magát, hogy az Elpis nevű hold ne pusztítsa el Pandorát. Az Elpis egy Kairos nevű, addig ismeretlen bolygó fölött kötött ki, ahol mindenféle galibákat okoz, és persze lehetővé teszi, hogy újabb kalandorok (vault hunterek) érkezzen oda, azzal a szándékkal, hogy kifosszák a mesés kincsekkel kecsegtető raktárát (vault).

Kairoson viszont egy Timekeeper nevű, aranyszínű csávó zsarnokoskodik, aki hamar elkapja a kalandorok új generációját, és rögtön be is ültet egy implantátumot a tarkójukba, amellyel követni tudja őket, beszélhet hozzájuk, sőt, az irányítást is átveheti a cselekedeteik felett. A kényszerű műtét után viszont a falon keresztül berobban egy Arjay nevű srác, aki a Timekeeper hatalmának megdöntéséért ügyködik, és innentől indulnak be igazán az események. Egyebek mellett találkozunk minden idők legirritálóbb robotjával, Claptrappel (akit ebben a játékban külön le lehet halkítani, szóval ezt végre a Gearbox is elismerte), hogy aztán

az általa vezetett Crimson Resistance kötelékében meggyőzzük a bolygó lakóit arról, hogy a Timekeeper uralma megdönthető, és lelőjünk mindenkit, aki ezt máshogy gondolja.

A Gearbox nem akarta nyílt világú játéknak nevezni a Borderlands 4-et, de láthatóan ez lesz a cél, és ezt meg is tudták csinálni. Kairoson tényleg töltőképernyők nélkül mehetünk át az erdőkkel teli paradicsomból, a szétbombázott pusztaságra, a hófödte, hegyes régióba és a Timekeeper futurisztikus városába, ami a Destiny megidézhető járműveire kísértetiesen hasonlító járgányok gyorsítanak fel. A zónákban az ellenfelek ugyanazok, de azért igyekeztek egyedivé tenni őket, az elsőben például házipáleszt vedelő, déli akcentusú suttyókkal, de van arisztokratásat játszó, az egykori elitből verbuválódott frakció, és egy olyan társaság is, akik a legalapabb hegytúró törpök egy fantasy kézikönyvből, csak (többnyire) normális méretűek.

A régióknak megvannak a maguk nagykutyái is, és ebből már nyilván sejtik, hogy mi hajtja előre a sztorit, de ezt most annak ellenére sem fogom lelőni, hogy az egész teljesen érdektelen, a karakterei laposak, a Timekeeper pedig minden tekintetben fényévekre van Handsome Jacktől. A Gearbox bedobált több régi ismerőst is, de azon túl, hogy DiCaprióként lehet mutogatni a monitorra, ez sem menti meg a sztorit. A mellékküldetések viszont, amikből a minden eddiginél nyíltabb világ miatt elég sok van, néha egész jók, egy ponton még Claptrappel is tudtam szimpatizálni, amit el se hittem, és néhány őszinte, sőt, szórakoztató dolog is kiesett belőlük.

Utóbbi kicsit meglepett, mert a Borderlands humora mindig olyan volt, mint a szellemileg örökre 17 éves gimis osztálytársunk, aki akkor is elmondja tizedjére ugyanazokat az infantilis poénokat, ha senki nem röhög rajtuk, meg egy „ne szólj hozzám amíg nem ittam meg a kávémat” feliratú bögréjű milleniál egyszerre, és ez alapvetően most sem változott. Itt is van vécébe épített szuperintelligencia, ami azon kesereg, hogy a helyi lakosok emésztőrendszere borzalmas dolgokat csinál vele, és az is elhangzik, hogy „menő egysoros”, amikor egy menő egysorost kellene mondani, de

a harmadik résszel ellentétben most legalább nincs tele a játék rég elavult mémekkel, miután a fejlesztők előre jelezték, hogy nem lesz benne skibidi toilet, és Hawk 2A nevű fegyver sem.

A Borderlands 4 ehelyett tízpercenként egyértelművé teszi, hogy az írói szerint a podcasterek semmirekellők, a modern okoseszközök idegesítőek, az MI-vel generált művészet pedig csicskaság, és bár ez nem mindig vicces, legalább nem is kínos, és igazából néha lehet is vele azonosulni. Ennél többet pedig én nem is kérek a Borderlandstől, mert a játékmenetet az egyre erősebb, csillivilli fegyverek nagy rajongójaként és a legendás tárgyak hangeffektjére pavlovi kutyaként nyáladzó játékosként mindig élveztem, és ez most úgy, hogy az egész térkép egybe lett nyitva, talán jobb is, mint eddig.

A Borderlands 4-et leginkább a világát hasonlóan összekapcsoló Diablo IV-hez lehet hasonlítani, mert ez a játék is akkor működik a legjobban, amikor az ember elkezd egy küldetést, de odafele menet talál két melléksztorit, három összegyűjthető biszbaszt, egy felturbózott főellenséget, egy rakás ládát, meg egy katakombát, és már el is telt egy óra úgy, hogy el sem jutott oda, ahova indult. Közben folyamatosan kapjuk az új cuccokat, pörög az akció, és az egész teljesen organikusnak érződik, ami marha jó érzés, és a térképen annyi extra cucc van elszórva, hogy ha így játszunk, 50 óra után a játék felénél sem fogunk tartani.

Mondjuk az olyan küldetéseket, ahol az egyik kezünkben vinni kell valamit, soha többé nem akarom látni, azt meg különösen nem, amikor az a valami egy kapszula, mert ilyenkor Claptrap elkezd monologizálni, és ha a kapszulát le kell tenni (ami sokszor muszáj), akkor elölről kezdi.

Ennek az egész folyamatnak viszont van egy hátulütője is, mert itt a megszokott képességfa mellett vannak specializációk is, amiket akkor oldunk fel, ha befejeztük a sztorit. Szóval ha menet közben csinálunk meg mindent, akkor végig gyengébbek leszünk, és azt a sok tapasztalati pontot is elpazaroljuk, amit korábban szereztünk meg, mert ez a szintünkkel párhuzamosan mehetett volna ide is. Ebbe pedig könnyű belefutni, mert a játék erről nem mond semmit, amíg el nem érünk a sztori végére. Ez máshol is zavaró, vannak például olyan bányák a játékban, amiket csak a fő sztoriszál egy bizonyos pontjától lehet megcsinálni, de mikor az elsőt megtaláltam, még nem tartottam ott. Így aztán fél órát szöszöltem vele, mert nem volt egyértelmű, hogy valami feladványt kellene megcsinálni, vagy csak nem mehetek még be oda.

Ennél is jobban zavart, hogy bár az új karakterek nem rosszak, a képességeik se nem izgalmasak, se nem erősek, és Rafa esetében különösen fájó, hogy az energiapengéit kifejezetten rossz volt használni. Szóval még mindig a lőfegyverek számítanak leginkább, de én 25 óra után találtam először olyat, amivel élveztem a lövöldözést. 50 óra után pedig még mindig ott tartok, hogy a Jakobs fegyvereken kívül igazából semmi mással nem akarok játszani. A többi gyártónál még a legendás fegyverek nagy része is használhatatlannak érződött, hol azért, mert béna volt a képességük, hol azért, mert körülményes volt őket használni, hol meg azért, mert egy random kék puska háromszor annyit sebzett.

Én valahol a 30. szint után kezdtem el azt érezni, hogy élvezem magát a lövöldözést is, ami akkor sem túl pozitív, ha a looter-shooterekre mindig is igaz volt, hogy az érdemi részük a legnagyobb szinten kezdődik, amikor már vannak mindenféle szinergiák a fegyvereink és a képességeink között. A Borderlands 4-ben viszont jelenleg még ez sem igazán kiforrott, ha elértük az 50-es szintet, feloldhatjuk a még durvább ellenfeleket, és még jobb cuccokat ígérő nehézségi szinteket, aztán mehetünk a végtelenségig megölni azt a néhány főellenséget, akik a nekünk tetsző legendás fegyvereket dobják, vagy újra megcsinálni a sztori valamelyik küldetését, benne az összes béna dialógussal, amit már hallottunk egyszer.

Oké, persze, a Borderlands 4 még csak pár hete jelent meg, de a Borderlands 2-ben például már a megjelenéskor is volt két, négyfős csapatokra tervezett főellenség, és az most is elférne. Már csak azért is, mert a közvetlen versenytársnak tekinthető Destiny 2 elég rossz passzban van, és a Borderlands 4 tökéletesen csaphatna le erre a lehetőségre, ha lenne benne mit csinálni a mellékküldetéseken és a térkép felporszívózásán túl, és persze ha egy kicsit jobban tudná összepárosítani azokat a játékosokat, akiknek egyik haverjuk sem nyomja a játékot, de szeretnének másokkal játszani. Mert a többjátékos élmény amúgy most is nagyon szórakoztató, és a játékra még mindig igaz, hogy egyedül se rossz, de négyen sokkal jobb.

Persze nem hiszem, hogy a játékosbázis legnagyobb részét különösebben érdekli, hogy nincs mit csinálni a játékban, ha már beleraktak 70-80 órát, és őszintén, ebbe igazából nem is tudok belekötni. Ha valaki szereti a Borderlandset, az a negyedik részt is szeretni fogja már most is, egyelőre inkább még lehet, hogy ők is jobban járnak, ha inkább előszedik megint a második részt. A kevés tartalom mellett azért is, mert bár nálam pécén végig stabilan futott (pedig nincs is olyan világverő vasam, ami Pitchford szerint kellene hozzá), még mindig vannak technikai problémák a játékkal, amiket nem sikerült kijavítani, miközben a sajátos, cel-shaded grafikája miatt igazából nem is néz ki jobban, mint az előző részek. Pár hónap múlva viszont simán lehet, hogy megint a Borderlands lesz a looter-shooterek királya.