Másokkal kártyázni még mindig nagyon szórakoztató

Az utóbbi években akármikor olvastam gyűjtögetős kártyajátékokról (TCG), az jött szembe velem, hogy a játékkártyák eladása akkora üzlet, hogy már röntgennel vizsgálják át a bontatlan csomagokat, vagy hogy az Egy Gyűrű magices kártyájának szuperritka változatát kétmillió dollárért (akkori árfolyamon durván 700 millió forint) vette meg Post Malone. Az utóbbi időszakban már olyan szintekre jutott a ritka Pokémon- és Magic-kártyák árfolyama, hogy a Wall Street Journal is arról cikkezett, hogy ez jelenleg jobb befektetés, mint az S&P 500 részvényindex.

Ez önmagában nem meglepő, mostanában minden gyűjtögethető cucc ára kilőtt, az ezeket övező őrület ahhoz hasonlít, ami a kortárs művészeti piacon játszódott le pár évtizeddel ezelőtt. De míg mondjuk a Labubuk és a sportkártyák alapvetően arra is lettek kitalálva, hogy gyűjtögessék őket, addig a kártyajátékoknál mégis csak az lenne a cél, hogy az emberek játsszanak velük, amin ez a jelenség tutira nem segít. Engem amúgy is mindig az ijesztett el a papíralapú kártyajátékoktól, hogy a digitális párjaikkal ellentétben ezekre muszáj pénzt költeni, de

a Metagame idén másodjára megrendezett nagy kártyázós eseményén, a II. Metagame Festen arra jutottam, hogy a hobbit ellepő spekulánsok és befektetők ellenére ez még mindig egy marha jó közösség, ahol akkor is jól lehet szórakozni, ha az ember egy forintot sem költ kártyákra.

Amúgy régóta nagy rajongója vagyok a kártyajátékoknak, az évek során több száz órát raktam bele a legkülönfélébb játékokba a Legends of Runeterrától a Shadowverse-en és a Marvel Snapen át a Yu-Gi-Oh! Master Duelig. A Magic: The Gathering Arena bétájára annak idején úgy rácsavarodtam, hogy a saját pakliépítésbe is belevágtam ahelyett, hogy kinéztem volna a megfelelő online fórumokról, hogy mivel kell játszani (ez a zombis, tokenes pakli lett az eredménye), a Hearthstone-hoz pedig egy általam összerakott druida pakli miatt kaptam még egy bétakulcsot (ami igazából elég rossz volt, de ez most mindegy).

A hagyományos, papíralapú kártyázás viszont mindig kimaradt, az összes fontosabb játékból csak az online verziót toltam. Méghozzá azért, mert ahogy a híres magices képregény, a Cardboard Crack nevéből is leszűrhető, a gyűjtögetős kártyajátékokra két dolog igaz – rohadt drágák, és rohadt addiktívak. Persze mindenhol vannak olcsó paklik, a Magicben vannak olyan formátumok is, mint a pauper, ahol csak gyakori (common) kártyák lehetnek a pakliban, de az tény, hogy míg a digitális verziókban van ingyen megszerezhető digitális valuta és más mankók, a valóságban nincsenek ilyesmik.

Ez a csillagászati áron gazdát cserélő kártyákkal együtt nem győzött meg arról az elmúlt hónapokban sem, hogy hosszú idő után ideje lenne belevágni valami papíralapú játékba. Pedig a Magicbe nemrég érkezett Final Fantasy-kollab már nagyon csábító volt. Így a kártyás közösséget kívülről szemlélő érdeklődőként leginkább arra voltam kíváncsi az idei Metagame Festen, hogy a valóságban mekkora hatása van a hobbira annak, hogy a Pokémonnál és a Magicnél is egyre erősebb a gyűjtögetős, sőt, pénzcsinálós vonal, és egyáltalán probléma-e ez.

Felhajtás van, de nem ártalmas

„Ha vásárlóerő-paritásban nézzük, akkor nem hiszem, hogy drágább, mint volt. Az gyűjtői dolgok nagyon drágák lettek, ha te mindig a legcsillogósabb vagy legdrágább verzióval akarsz játszani, akkor rohadt drága lesz, de ha nem akarsz x féle dologgal játszani, akkor nem drágább, mint SUPozni ” – mondta Marco Biondo, a Metagame boltjának menedzsere. Szerinte a Magicben egy versenyszinten kompetitív paklit is össze lehet rakni anyagilag észszerű keretek között, és egy szinten túl egyáltalán nincsen olyan pakli ami megfizethetetlen lenne, pláne tőlünk nyugatabbra.

Magyarországon ettől még drágának tűnhetnek bizonyos paklik, és most már nálunk sem ezer forint egy magices kártyacsomag, pedig sokáig annyi volt – de szerinte a látható inflálódás ellenére annyival nem lett drágább kártyajátékozni, mint korábban. Szerinte a Magic azért is lehet drágább, mert egyre gyakoribbak a Universes Beyond szettek, ahol még az adott licencet (például a Final Fantasyt, vagy most éppen a Pókembert) is ki kell fizetni. Azt persze hozzátette, hogy ez azért nem egy olcsó hobbi, és sokáig lehet menni a nyúlüregbe, de hát bármi lehet hasonlóan drága, ha például valaki biciklizik, annak is lehet kétmilliós a bringája.

A befektetési részről azt mondta, hogy ez nyilván létezik, most már sok olyan ember is fektet Magicbe, aki korábban csak Pokémonban utazott (ahol korábban elkezdődött ez az őrület), és úgy szállnak be, hogy nem is ismerik a terméket, ami szerinte nem feltétlenül jó döntés. Ezt amúgy a blokkláncos őrülethez hasonlította, ami a Magicnél tényleg jó párhuzam – itt a Black Lotus lehet az organikusan felértékelődő őskriptó, az elmúlt pár év mesterségesen limitált, számozott lapjai meg a pár év alatt teljesen bedőlő NFT-k. Biondo szerint a mesterségesen ritkává tett kártyák lényegében arra vannak, hogy

a tartalomgyártók gyakorlatilag szerencsejátékként kibontsák a több millió forint értékű gyűjtői csomagokat, és az emberek élőben nézzék, hogy bennük volt-e a drága kártya, vagy nem – de ez magát a játékot nem befolyásolja, mert mindig van alternatívájuk ezeknek.

A nemrég az After Streamben vendégeskedő Szirmai Gergely is hasonlóan értékelte a helyzetet. Ő pár hónapja csúszott rá a Pokémon TCG-re, kifejezetten azért, hogy összegyűjtse az eredeti 151 Pokémont, és amikor a spekulánsokról kérdeztem, azt mondta, szerinte ez az egész valahol még jó is, mert ezzel is ráirányítják a figyelmet a hobbira, és így sokkal többen foglalkoznak vele. Így a közösség is nagyobb, ő is tudott már több kártyát is szerezni a szombati bulin, és mivel neki mindegy, hogy melyik verziót szerzi meg, ezt nem is befolyásolja az, hogy mások több tízezer dollárt fizetnek mondjuk egy első generációs Charizardért.

Kártyázni még mindig jó, és ez a lényeg

Néhány óra után igazából én sem éreztem azt, hogy ez az a szuperköltséges hobbi lenne, aminek az én fejemben mindig is tűnt. A helyszínen minden jelenlévő játékból voltak kirakva nagy dobozok, ahonnan fillérekért lehetett válogatni a kártyákat, és ha értettem volna bármelyik játékhoz, biztosan össze is pakolhattam volna egy-két játszható paklit ezekből. De erre sem volt szükség, mert a folyamatosan zajló versenyek, és a rengeteg egyéb program mellett úgy is ki tudtam próbálni két kártyás játékot, hogy simán csak leültem egy asztalhoz.

Az egyik a magyar fejlesztésű Arkhtide volt, ami már tavaly is ott volt az eseményen játszható formában, de idén már a Gamefound kampányuk is elindult, és ha minden jól megy, jövőre már piacra is dobják a játékot. Ez elég ambiciózusnak tűnik teljesen új címként, de a fejlesztők elmondták, elég jó kapcsolati hálót tudtak kiépíteni, külföldön is vannak már érdeklődők a játék iránt, és mivel nem is függtek senkitől, volt hat évük, hogy a játék világát és mechanikáit is a lehető legjobbra csiszolják a visszajelzések alapján.

Nekem az első benyomásom az volt a játékról, hogy jó hosszú, és néha talán kicsit túl is van bonyolítva, de nagyon jól össze lett rakva, elég intuitív, és remekül hidalja át a gyűjtögetős kártyajátékok sokszor feltűnő hibáját azzal, hogy bármi is van a kezünkben, azt valamire tutira lehet használni. Az Arkhtide-ban az 1v1-en kívül lesz 2v2 és sima négyfős játék is, az alkotók szerint ezek még jobbak is lesznek mint a klasszikus kompetitív formátum, de ezeket nem próbáltam ki. Az mindenesetre biztos, hogy ígéretesnek tűnt az egész, és ha minden igaz, lesz egy önmagában is elég jól játszható kezdő doboz is.

A másik játék az ennél jóval erősebb helyzetből induló Riot Games új kártyás játéka, a Riftbound volt, ami október végén jelenik majd meg, de a helyszínen már lehetett nyomni pár előre összerakott paklival. A Riotnek nem teljesen idegen terep a TCG, a Legends of Runeterrával egyszer már csináltak egy kifejezetten jó játékot, ami szinte azért halt meg, mert annyira gáláns volt, hogy soha senkinek nem kellett benne pénzt költenie semmire. A Riftbound ezt a problémát egyből kikerüli azzal, hogy papíralapú, szóval valamennyi pénzt muszáj rá költeni, de az egyértelmű, hogy a Riot nem egy megúszós mellékprojektként gondolt erre az egészre.

Ez a játék a Legends of Runeterrára szinte egyáltalán nem hasonlít, sok szempontból sokkal áramvonalasabb lett, és az alap mechanikái is máshogy működnek. Az ígéret az, hogy egy meccset durván 10 perc alatt le lehet zavarni, ami elsőre nekünk nem jött össze, de nyilván senki nem értette az asztalnál, hogy pontosan mi történik (szerencsére én egy Jinx paklival játszottam, ahol a fő mechanika az, hogy el kell szórni az összes lapomat, ami azért sikerült). Hogy ezen hogy fognak tudni majd csavarni négy-öt szett múlva, hogy érdekes maradjon, az jó kérdés, mert alapjaiban tényleg elég egyszerű az egész, de elsőre elég ígéretesnek tűnt.

Annyira, hogy megfordult a fejemben, hogy belekezdjek, de ez persze nem csak a játéknak köszönhető. A TCG-kkel még a sima társasoknál is jobban lehet közösséget építeni, és ezt abszolút éreztem szombaton – akár kártyázásról, akár beszélgetésről, akár a többi programról volt szó a kincskeresős interaktív élménytől a társasozáson és a színezésen át az idén is kint lévő illusztrátorlegendák munkáin ámuldozásig. Ezt az élményt pedig tényleg nem rontotta el, hogy mennyibe kerül az aktuálisan legjobb pakli, vagy hány tízezer dollárért vesz meg valaki egy drága kártyát valahol. És így már azért nehéz megállni, hogy ne csússzon rá az ember a cardboard crackre.