Valószínűleg teljesen értelmetlen kérdés, hogy epigrammát nehezebb-e írni, vagy eposzt, de valamiért az Oscar-díjból is az egész estés filmeknek adott szobrokra figyel mindenki, a rövidfilmeknek adott díjak csak a tudósítások végén a felsorolásokba férnek bele. Kicsit hasonló a helyzet a társasjátékoknál is, lényegesen nagyobb figyelmet kapnak (legalábbis a hardcore játékosok körében) a vaskos szabálykönyvvel, koffernyi dobozban érkező, akár egy egész napot kitöltő játékok, mint azok, amik elférnek zsebben is, a szabályuk csak pár bekezdés, és fél óra alatt szabálymagyarázattal együtt is lemegy belőlük egy játszma.
Jellemző ezekre a kis játékokra, hogy a témájuk, a körítésük inkább csak rá van aggatva a szabályokra, ezért nem érdemes ezek között keresni azt, ami tökéletesen modellezi a 14. századi prémkereskedelmet, cserébe egy este alatt akár hármat vagy négyet is ki lehet próbálni belőlük.
Trio
A Trio témája valamilyen módon a mexikói dia des muertosszal és az avokádóval kapcsolatos, de nem sikerült a pontos részletekre rájönnöm, szerencsére nem is ez a lényeg benne. Kapunk 36 kártyát, amik egytől tizenkettőig vannak számozva, mindegyik számból három van. A játékosok számától függően pár lapot középre kell tenni, a többit kiosztjuk, a megkapott lapjait mindenkinek növekvő sorba kell tennie a kezében. Aki éppen soron van, két dolgot tehet, vagy felfordít egyet a középen levő lapokból, vagy arra kér valakit, esetleg saját magát, hogy rakja ki a legnagyobb vagy a legkisebb lapját. Ha a másodiknak így felfedett lap ugyanolyan számú, mint az első, akkor még egyet próbálhat, ha ez is megegyezik, van egy triója, amit maga elé tesz. Ha valaki begyűjt három triót, nyert, de az is nyer, aki összeszedi a hetes lapok trióját, mivel az a szám van középen, azt a legnehezebb megtalálni. Ha a második vagy a harmadik lap különbözik az előzőektől, akkor a középről felfordítottakat visszafordítjuk, a kirakottakat visszaveszi a tulajdonos a kezébe, és jön a következő játékos.
Ennyi az egész játék, a szabályok megértése nem kíván igazán nagy szellemi erőfeszítést, ezért a kocsmaasztalra is tökéletesen illik. Van benne szerepe a szerencsének is, de azért egy pont után elég jól sejthető, hogy kinek éppen mi a legnagyobb vagy legkisebb lapja, amihez még hozzátesz, hogy a középen levőkkel tulajdonképpen memoryt játszunk. A szabályok felkínálnak egy haladó módot is, ahol nem mindegy, hogy milyen számokból gyűjtjük össze a triókat, de a benyomásaim szerint ez inkább a véletlen szerepét növelte, és nem a stratégiai mélységet. Viszont ahhoz, hogy egy egyszerű, szórakoztató kártyajátékot játsszunk, nincs is szükség nagyobb stratégiai mélységekre.
Lázadó hercegnők
A Lázadó hercegnők nagy előnye, hogy az alapjait szinte mindenki ismeri, aki unatkozott már számítógép előtt, a pikk dáma nevű kártyajáték fekete macska néven ugyanis a ott volt minden windowsos gépen a 3.1-es változattól kezdve egészen a 7-esig. A lázadó hercegnőkben tulajdonképpen ezt a játékot játsszuk, csak nem pikk és treff lapok vannak, hanem tündérek, királynők, állatok és a gyűlöletes hercegek. Ahogyan a pikk dámában a kőr lapokat nem akarja az ütésében elvinni senki, itt a hercegek érnek mínuszpontot a parti végén, a pikk dámának pedig az állatok közül a béka, a rejtett herceg felel meg.
Amitől a Lázadó hercegnők több, az huszonhat fordulókártya, amik minden egyes játék előtt egy kicsit változtatnak a szabályokon, ezekből a kártyákból ötöt választunk vagy húzunk, és az öt parti összesített eredménye után dől el, hogy ki nyert. A változtatások között vannak olyanok, amik nem túl drasztikusak, például hogy mínuszpontot ér, ha a parti végén egyáltalán nincs ütése valakinek (ez ugyanis elég ritkán fordul elő), de van olyan is, hogy a köröket nem a legnagyobb, hanem az azután következő lap viszi el, amitől radikálisan más lesz a nyerő stratégia. Ha ennyi változatosság nem lenne elég, akkor még van tizenkét hercegnőképesség is, ezekkel még egyet lehet csavarni a játékon. A Lázadó hercegnőkben az a jó, hogy annak, aki már játszott bármilyen ütésvivős kártyajátékkal, egyáltalán nem kell magyarázni, de közben mégis nagyon változatos, és folyamatosan dolgoztatja az agyat.
Intrikák háza
Ahhoz képest, hogy milyen kis dobozban fér el, kifejezett különlegesen néz ki az asztalon az Intrikák háza, köszönhetően a nagyobb méretű lapoknak és a textiltáblának, ami a királyi asztalt jelképezi. A lapok a hat nemesi ház valamelyikébe tartoznak, a játékosok minden körben felhúznak három lapot, egyet maguk elé raknak le, egyet egy másik játékoshoz, egyet pedig a király asztalához. Nem mindegy, hogy ott felülre vagy alulra, ettől függ, hogy az adott nemesi ház hogyan áll a királynál: ha több lap van az adott fajtából felül, a király kedveli őket, ezért a játék végén az ilyen lapok előttünk pluszpontot érnek, ha viszont lent van több, akkor kiesnek a pixisből, és mínuszpontokat ér minden ilyen lap.
Vannak olyan lapok, amiknek speciális képességeik is vannak, a nemesek például kettőt érnek, a kémeket pedig lefordítva rakjuk le, csak a játék végén derül ki, hogy melyik házba tartoznak. Hogy még legyen min izgulni, mindenkinek van két titkos küldetése is (például, hogy egy adott nemesi ház kegyelt vagy kegyvesztett legyen, vagy legalább három nemes legyen nála), amivel a játék végén további pontokat szerezhet.
Az Intrikák házában nagyon gyorsan tud változni a helyzet, hiába építgeti fel az ember a stratégiáját, és tervezi el, hogyan hozza helyzetbe a fehér lapokat, elég, ha a többiek telepakolják az asztal alját fehérekkel, és máris borul minden. Azzal, hogy másoknak is adunk lapot, a kicsellózásra is bőségesen kapunk lehetőséget, de arra is, hogy bosszút álljunk. Mivel a játék nem túl hosszú, nem lesz rossz szájíze senkinek, ha vele toltak ki, legfeljebb a rögtön elkezdett következő partiban torolja meg a sérelmet.
Kontroll
Ha már a szép és kicsi játékokról van szó, mindenképpen érdemes megemlíteni a Kontroll című kétszemélyes kártyajátékot is, ami a legkisebb dobozban jön az itt bemutatottak közül. A dobozban igazából tizenkét tematikus pakli van, mindegyikben hat lappal, ezekből választ mindenki hármat, így lesz mindenkinek tizennyolc lapja, amivel kezdheti a játékot. Középre kerülnek a választott paklik címlapjai, három-három egymással szemben, a saját körében mindenki kijátszik egy lapot a kezében levő ötből, vagy a megfelelő oszlopba képpel felfelé, vagy bármelyik oszlopba képpel lefelé.
A képpel lefelé lerakott lapoknak mindenféle hatásuk lehet, akár azonnali vagy folyamatos. Ezek a hatások átrendezhetik a táblát, átfordíthatnak lapokat, ez az, amivel megpróbálhatjuk elérni a célunkat, három oszlop átfordítását. A lapoknak ugyanis számértékük is van, és ha a körünk elején valamelyik oszlopban a mi lapjaink összértéke legalább tízzel nagyobb, mint az ellenfélé, akkor azt az oszlopot átfordítottuk. Akinek először sikerül mind a három oszlopát átfordítania, az nyerte meg a kifejezetten gyors játékot. Az egyes paklik nagyon különböznek, a sebességpaklival gyorsan rakosgathatjuk ki a kártyákat, a pestissel viszont az ellenfél lapjait dobathatjuk el, a sötétségpakli lapjai lefordítják a lapokat, a fény viszont épen ellenkezőleg, mindent megmutat, még az ellenfél lapjait is.
A Kontroll apró dobozba tudja rakni azt az élményt, amit gyűjtögetős kártyajátékok adnak meg, de nem kell kisebb vagyont költeni rá. Természetesen nem ugyanaz három hatlapos paklit összerakni, mint az eddig megjelent több ezer Magic the Gathering-kártyából, de azért a variációk száma itt is elég magas, számításaim szerint csak ebből a kis dobozból 18 480-féle játék rakható össze, beletelik egy kis időbe, amíg valaki mindet kipróbálja. Az pedig, hogy a paklik mindegyike más filozófiát követ, gondoskodik arról, hogy valóban más legyen minden egyes változat. Ha még azt is hozzátesszük, hogy a Kontroll kártyalapjai még kinézetükben is különlegesek, teljesen meg lehet bocsájtani, hogy a témájához (mesterséges intelligenciák csatája) semmi köze nincsen.
Királyi kombó
A kicsi játékok akkor a legizgalmasabbak, ha egy apró dobozba és harminc percbe bele tudják préselni azt az élményt, amit gyakran a sokkal komplexebb játékok adnak meg. Ilyesmivel próbálkozik a Királyi kombó is, elég sikeresen, mechanikája olyan játékokat idéz meg, mint a Fesztáv, egy tablóépítő játékkal van ugyanis dolgunk. Minden körben vehetünk egy lapot, amit lerakhatunk magunk elé, 3×3-as elrendezést kialakítva. A lapokat a felkínáltak közül vehetjük, mindig három falusi és három várban lakó lap van a kínálatban, de azt, hogy milyet vehetünk, a hírnök figura helyzete adja meg. A lapokért pénzzel kell fizetnünk, majd be is rakhatjuk őket valamelyik szabad helyre.
A legtöbb lapnak van valamilyen azonnali képessége, például pénzt adnak, és mindegyik valami alapján ad pontot a játék végén. A lényeg az, hogy úgy helyezzük el a beszerzett lapjainkat, hogy azok a játék végén a legtöbbet fialják. Van, ami akkor ad pontot, ha egy bizonyos helyre raktuk, mások a lapjainkon levő címerek alapján, de van olyan is, aminek az értéke az ellenfeleink lapjaitól is függ. Fontos arra is figyelni, hogy olyan lapokat is levegyünk, amik bevételt adnak, hogy a következő körben is tudjunk vásárolni. Ha minden kötél szakad, lefordítva is lerakhatunk egy lapot, ilyenkor elég sok pénz üti a markunkat, de a lap képességeit nem használhatjuk. Egyes lapok megvásárlásával a hírnököt is mozgatni kell, de ha nem tetszik, ahol áll, kulcsok beadásával lehet átlendíteni. A lapok képességei nagyon sokfélék, és ha szeretnénk, akkor még valami kapcsolatot is fel lehet fedezni a képességük, a nevük és a jópofa, karikatúraszerű illusztrációk között.
Bombairtók
Kicsit kilóg a sorból, de a játékidő alapján még pont befér az idei év Spiel des Jahres-győztese, a Bombairtók, ami abban is különbözik a többitől, hogy ez kooperatív játék, tehát nem egymás ellen, hanem együtt célozzuk meg a győzelmet. A mechanika nagyon egyszerű, kis lapocskákat osztunk ki, amiken számok vannak egytől tizenkettőig, mindegyik számból négy példány. Ezeket kell növekvő sorrendbe raknunk a kis tartóban úgy, hogy a többiek ne lássák a számokat. Segítségképpen a játék elején egy lapunkról megmondjuk, hogy az hányas számú. Amikor egy játékos sorra kerül, rámutathat egy ilyen lapra, és megtippelheti, hogy az milyen számot takar.
Csak olyan számot mondhat, amiből neki is van, és ha sikeres, akkor mindkét lapot kirakjuk, jelezve, hogy azt a vezetéket sikerült elvágni. Ha nem sikerült, akkor a másik játékos megmutatja, hogy hányas számú volt az adott lap. Hibázni csak néhány lehetőségünk van, mielőtt felrobban a bomba, és elveszítjük a játékot. Természetesen arról, hogy milyen lapjai vannak, senki nem beszélhet a játék alatt.
A játék hatvanhat egyre nehezedő küldetést tartalmaz. Előkerülnek a sárga drótok, amik két szám közé kerülnek be, a piros drót, amit ha véletlenül megjelöl valaki, azonnal robban a bomba. Van, amikor bizonyos drótokat megadott sorrendben kell elvágni. Nagyobb szerepet kapnak az egyes játékosoknak adott speciális képességek vagy az olyan felszereléskártyák, amiket adott számú drótok elvágása után kaphatunk meg. Olyan is van, amikor időre kell dolgoznunk, vagy éppen még jobban szigorítva van a kommunikáció. A magasabb számú küldetések egyre nehezebbek, de időről időre akad olyan is, ami inkább csak vicces, mint nehéz. Az egyes küldetések során körvonalazódik ugyan egy laza történet, de semmi nem kényszerít arra, hogy mindegyiket lejátsszuk, szabadon garázdálkodhatunk – bár érdemes megtartani a meglepetésfaktort, ugyanis a küldetések nyolc lezárt dobozban vannak, és egy újat felbontani mindig izgalom.
A Bombairtók olyan, mintha valaki vette volna az amúgy is szuperjó The Crew-t (amiről már lelkendeztünk korábban), és végiggondolta volna, hogy miként lehet javítani rajta. A Bombairtók látványosabb is, mint egy kártyajáték, a játékmenet és a küldetések is változatosabbak, és talán egy kicsit kevésbé frusztráló a veszteség is. A Spiel des Jahres alapfilozófiája, hogy az év játéka legyen olyan, amivel egy család minden tagja együtt tud játszani, és aminek az élvezetéhez nem kell fekete öves társasjátékosnak lenni. Ennek alapján a Bombaírtók díja teljesen megérdemelt.
A játékokat a Gémklub és a Reflexshop kiadóktól kaptuk kipróbálásra.
