Ákos úgy marad ember, hogy közben bálványt faragnak belőle

Valahol egészen lehangoló képet fest a magyar filmiparról és filmesek egy részéről, hogy az Andy Vajnát követő Káel Csaba-féle korszak most már tényleg úgy vonul be a történelemkönyvekbe, mint az az időszak, amikor szinte kizárólag kurzusfilmekkel, történelemhamisító történelmi eposzokkal és a holdudvar kitartásával lehetett állami támogatást szerezni valamilyen filmalkotásra. Vannak, akik inkább gombokért saját utat választottak, és van Kriskó László, aki csak az elmúlt pár évben olyan közutálatnak örvendő közpénzégetésekhez közreműködött, mint az Aranybulla-sorozat vagy a Petőfi-film. A sikerszéria folytatását sem bízta a véletlenre: Ember maradj – Az Ákos-sztori. Eddig. címmel dokumentumfilmet forgatott Kovács Ákos énekesről.

Az Ákos-film 228 millió forint közvetlen támogatást kapott a Nemzeti Filmintézettől, a 326 milliós költségvetés maradéka pedig adó-visszatérítésből folyt be a kasszába, tehát ez egy 100 százalékig adófizetői pénzből készült alkotás. Ezt csak azért emelném ki, mert normál esetben egy zenei dokumentumfilm általában az adott előadó vagy együttes kedvelőinek készül, itt viszont az egész nemzet állta a cechet, hogy Kriskó elmesélhessen egy emberi történetet.

Merthogy az alkotók – és talán maga Kovács Ákos is – meg vannak győződve arról, hogy az énekes akkora ikon, hogy egyszerűen muszáj megmutatni a népnek, hogy ő is ugyanúgy ember, mint ön vagy én vagy bárki a világon. Az már egy nagyobb probléma, hogy hol portréfilmként, hol mozifilmként, hol dokumentumfilmként hivatkoznak a produkcióra, pedig igazából egyik sem. Sokkal inkább egy kizárólag a tuti biztosra menő, nagyon modern PR-doku, ahol nem egy jó történet elmesélése vagy bemutatása a lényeg, hanem az alany lehető legjobb színben feltüntetése.

Már az alapból gyanakvásra ad okot, hogy miért szükséges egy láthatóan még mindig ereje teljében lévő, nemrég még új lemezt kiadó és rövidfilmet is rendező énekesről egész estés mozis dokut forgatni, és mi a jó istenért kell ehhez több mint 300 millió forint közpénz, amikor már 25-50 millióból olyan dokumentumfilmet lehet itthon csinálni, amit simán vetíthetnek moziban. Mintha maguk az alkotók is érezték volna, hogy kicsit indokolatlan ez az egész, így végül az Ember maradj alcímként azt is megkapta, hogy Az Ákos-sztori. Eddig. Életpályát feldolgozó dokumentumfilmet nemcsak idős emberekről érdemes csinálni, de nagyon jó sztori és jó felütés kell ahhoz, hogy bármi indokoljon egy ilyen alkotást.

Ákos esetében pedig lenne ilyen. Például a Bonanza Banzai meteorszerű berobbanása a magyar popzenébe, majd annak balhékkal teli feloszlása, de maga Kovács Ákos sem egy rommá exponált celeb, akivel minden hónapban interjút közölnek valahol. Közismerten konzervatív, a '90-es évek óta a Fidesz holdudvarához tartozik, mindenki kiemeli vele kapcsolatban a végtelen profizmusát, és legalább annyi kisebb-nagyobb (mű)balhé volt körülötte, mint amennyi korosztályos slágert írt. Úgy indultam el a moziba, hogy na, itt a lehetőség, hogy végre egy teljesebb képet kapjak Ákosról, és megismerjem egy olyan oldalát, amit az elmúlt évtizedek interjúiból nem sikerült.

A film vetítésének legelső publikus estéjén, az Uránia Moziban velem együtt összesen hárman voltunk a Fábri-teremben. Jelzésértékű, hogy a végtelenül polarizált magyar társadalomban Ákos a magyar jobboldal gyakorlatilag egyetlen, máig aktív és úgy-ahogy releváns popsztárja, mégsem érdekelt ez a film senkit hármunkon kívül ott helyben. Pedig Ákosnak tényleg van közönsége, nem kell gimnazistákat buszoztatni ahhoz, hogy bárki alá tudja támasztani ennek a filmnek a létjogosultságát.

A történet Ákos gyerekkorától kezdődik, és hamar világossá válik, hogy az énekes anekdotáit színészekkel játszatták el nagyjából korhű díszletben, miközben Abaházi Csaba kérdezte őt. Ez alapvetően nem lenne rossz megoldás, de az adott jelenetek és anekdoták ezt egyáltalán nem indokolták. Semmi nem veheti fel a versenyt ilyenkor a valódi archív felvételekkel, és lehet bármennyire cuki az a sztori, hogy Ákos az édesapja mindennél jobban védett teniszütőjén játszotta el a komplett Piramis-lemezt, teljesen felesleges ezt a rövid jelenetet megmutatni színészekkel. De ez még legalább cuki valamennyire, azzal viszont már nem igazán tudtam mit kezdeni, hogy a másik ilyen meghatározó élményét, hogy édesanyja a Bükkbe tartó Zastavában májkrémes deszkákat kenegetett neki és az öccsének, úgy mutatták be, hogy megjelent a vásznon egy random nő, aki elkezdett kenyeret kenni.

Az elejétől kezdve gyanús volt, hogy ez itt nem egy paradigmaváltó, új nézőpontokat behozó doku lesz, hanem egy végtelenül megúszós PR-film. Ákos többször is beszél számára traumatikus élményekről, mint például arról, hogy gyerekkorában Dudinak becézték a családban, vagy a Bonanza Banzai feloszlásáról, de ezeket a traumákat nem beszéli ki, nem fejti ki, és ezeknek nem is megy utána a film. Helyette hosszú perceket töltünk azzal, hogy Ákos elérzékenyül és a sírás határára kerül, amikor a feleségével való megismerkedését eleveníti fel vagy megnézi az esküvői videójukat. Mintha a készítők azt gondolnák, hogy attól lesz ember valaki, hogy meghatódik olyan dolgokon, amelyeken általában illik meghatódni. Ákos sokkal inkább maradt volna ember a szememben, ha életében először nyíltan, részletesen elmeséli például a Bonanza Banzai feloszlás okait.

A gyerekkori részen sajnos nem jutunk át túl hamar, pedig még maga Ákos is elmondja, hogy teljesen átlagos élete volt Teleki téri gyerekként. Szereplésmániás éltanuló volt, akinek az volt a legnagyobb iskolai traumája, hogy egy alkalommal annyira elmerült a Lúdas Matyiban, hogy elhagyta az iskolatáskáját. Igen, ő, az éltanuló ilyet tett. És így áll a film, és várja, hogy mi a moziszékben hátrahőköljünk ettől az arcpirító intermezzótól. Szegény Ákost még a volt iskolájába is visszaviszik, hogy a gimnáziumi éveiről beszéljen két osztálytársával. Itt tényleg egy kicsit más Ákost láthatunk, mint amit megszoktunk, de nehéz eldönteni, hogy ő is annyira kínosan érezte magát, amikor a volt osztálytársa zavarba ejtő pontossággal részletezte az iskolai üvegezésüket, mint én, vagy tényleg ilyen, amikor elengedi magát.

Ezután térünk rá a Bonanza Banzaira, ahol azért akadt pár érdekesség, mint például az archív felvételek a felnyírt hajjal, talpig bőrben csípőrángató Ákosról vagy a Petőfi csarnokos tehetségkutatóról, amelyen elindultak. A mai, de még a tíz évvel későbbi Ákos is radikálisan eltér ettől a figurától, és abszolút könnyen érthető, miért rajongtak a Depeche Mode idejének csúcsán az emberek a Bonanzáért. Szóba kerül az utolsó koncert, ahol már két külön öltözőből mentek a színpadra, és az árulás is, amikor Ákos észrevette, hogy zenésztársai egy női énekesre akarják cserélni őt. Itt mintha oda is szúrt volna a máig a Bonanza-nosztalgiában utazó Hauber Zsoltnak, hogy ő találta ki a nevet, ő találta ki a logót, erre lecserélik őt.

Sajnos ezt a részt még úgysem bontották ki jobban, hogy a harmadik tag, Menczel Gábor is megszólalt a filmben, ellenben Hauberrel, akiről csak egy archív interjúrészletet vágtak be. És itt jön a film egyik legalapvetőbb problémája:

nem azokra a kérdésekre keresi a választ, amelyeket illene feltenni, hanem olyanokra, amelyeket senki sem kérdezett.

Ákos felesége, Őry Krisztina magasan a legérdekesebb ember a filmben és ő az egyetlen, aki valóban tud érdekes dolgokat mondani Ákosról és olyan megvilágításba helyezni a személyiségét, amilyenbe más nem. Ehhez képest alig-alig kap helyet a filmben, cserébe hosszú perceket töltünk el a szerelmük történetével és az esküvőjükkel, ami nyilván megható meg minden, de semmivel sem különb a film alapján, mint bármilyen másik házasság. Egyszerűen nem megy mélyre a film Ákos elméjében, életében és személyiségében, de persze úgy nehéz is, hogy az egész filmet láthatóan két darab nagyinterjúra húzták fel, nem pedig heteken, hónapokon át követték és kérdezték az alanyt, ahogy az elvárható lenne szerintem. Hogyan él és alkot Ákos? Milyen volt felnevelni ennyi gyereket sikeres előadóként? Hogyan hat a családra a családfő hírneve és ügyei? Egy-két apróbb részválaszt kapunk ezekre, de vagy Ákos nem akart erről beszélni, vagy a készítők voltak azok, akik meg sem próbálták, pedig egy ennyire visszahúzódó popsztárnál ezek kihagyhatatlan magas labdák, és részben ezért nézünk dokumentumfilmeket híres emberekről. Valahol kiábrándító, hogy a film egyetlen tényleg erős mondata is a feleségtől hangzik el a legeslegvégén:

„Nem jellemző rá a felhőtlen boldogság”

– mondja egy ponton a felesége, de ezzel sosem szembesítik Ákost, egyszerűen nem tudunk meg semmit arról, hogy miért nem felhőtlen a boldogsága egy olyan embernek, aki jó családban, jó tanulóként, jó körülmények között nőtt fel, sikert sikerre halmozott, felnevelt egy nagy családot és tényleg generációk nőttek fel a zenéjén. Itt egy érdekes pont, amit ki lehetne bontani, de tényleg senkinek nem jutott eszébe erre rákérdezni?

Mindent elmond az Ember maradjról, hogy az archív bonanzás felvételek mellett mindössze két tényleg érdekes apróság tűnt fel:

• egy alkalommal konkrétan felnevettem, amikor Ákos önkritikusan kiparodizálta az első demójuk minőségét;
• illetve szinte megvilágosodtam, amikor a bonanzás lemezfelvételnél arról mesélt, hogy gyakorlatilag megtiltotta Dorozsmai Péter producernek, hogy lábcinek legyenek a lemezen, mert az már a múlté.

Ez az a szakmai apróság, amiből lehetett volna dolgozni, de a film helyett nekem kellett onnantól kezdve megfigyelnem, hogy tényleg mennyire nem hangsúlyosak a lábcinek Ákos életművében. Ez a kedves olvasónak totál érdektelen lehet, pedig tényleg izgalmas megvilágításba helyezi a zenész munkásságát és kontextust ad annak, hogy miért tartották sokan végtelenül profi és merész zenésznek. A doku valahogy a zenénél is inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy Ákosnak milyen fontos az anyanyelve, a választékossága, az irodalmisága és úgy általában maga az írás, nem pedig arra, hogy legalább azt a hét-nyolc tényleg nagy slágerét más megvilágításba helyezze. Miről szól az Indiántánc? Az Ikon valójában már a saját popsztárságának a megéneklése? Mi ihlette a Keresem az utamat?

Hol van az ember a popslágerek mögött, jó urak?

Ahogy arról sincs egy árva szó sem, hogy a Bonanza idején mit hallgatott, miből inspirálódott, miért vonzódik ennyire a fekete-fehér képekhez, milyen zenéket hallgat, vagy úgy általában bármi. Mondjuk maga Ákos is elég rövidre fogja a film elején: „Teleki téri gyerekként indultam, semmi extra. Zenét szereztünk aztán híresek lettünk” – mondja valahogy így az elején, és akkor most komolyan legyek ettől izgatott? Hogy lettek híresek? Hogyan és miért robbantak be ennyire? Mit találtak el az akkori korszellemben? Hol vannak azok a kérdések, amelyek nem arról szólnak, hogy Ákos pontosan ugyanolyan érző lény, mint bárki más?

A film annyira nem tudja eldönteni, hová helyezze a fókuszt, hogy még az időben is furán ugrál. Külön megállunk a ‘80-as évek végén, aztán jön a ’90-es évek eleje, aztán 1998, majd 2012 és zárásként 2023. 1987-től 1998-ig egy óra alatt jutunk el, onnan pedig kb. negyven percbe telik, hogy megérkezzünk napjainkig. Mintha a készítőknek érdektelen lett volna Ákos pályája az ezredforduló után, pedig akkor vált igazán nagy, meghatározó előadóvá és változott meg látványosan: a felnyírt hajú, darkos szintipopperből egy kimért szoftrocker lett, aki elsők között vitt végtelenül kiszámolt, de nyugatiasan profi show-t a színpadra Magyarországon a szólóelőadók közül. De ezeket én mondom, nem a film, mert az túlságosan el van azzal foglalva, hogy random celebek (Horváth Tamás, Rúzsa Magdi és Lukács Laci) közepesen érdektelen véleményét mutogassa. A legjobban talán a kormánypárti szócsővé silányított Index bizonyította be, hogy mennyire érdektelen a film, mert a készítőkkel felvett promójukban is mindössze annyi címet tudtak adni, hogy „Portréfilm készült Ákosról, aki forgatás közben állt föl a kanapéról”. Igen, felállt, hogy levegyen egy fotóalbumot. Ez a legizgalmasabb, amit ki tudtak ebből emelni, és ez most kivételesen nem kizárólag szakmai dilettantizmus.

Azt hittem, hogy ez tényleg egy sima PR-film marad végig, de aztán váratlanul lezavartak egy pár perces szegmenst Ákos megosztó ügyeiről. Hogy őt beállították már nácinak, nőgyűlölőnek meg homoszexuálisnak is, pedig ő voltaképpen mindenkinek szól a zenéjével, és nem akar senkit bántani. Még úgy sem, hogy szerinte a konzervatívnak lenni ma a legnagyobb lázadás ebben a fránya globalista világban, amelyhez Orwell 1984 című regénye jelenti ma a kézikönyvet. Igen, ez a téma is előkerül ismét a legutóbbi lemeze után, és valószínűleg Ákos nem tudja, hogy orwellezni 2025-ben pont annyira snassz, mint rácsodálkozni arra, hogy folyamatosan zsíros húsokat zabálni egészségtelen.

Itt megint egyértelművé válik, hogy vagy a készítők nem akartak súrlódást, vagy Ákosék szólhattak bele nagyon a végeredménybe, mert csak nagyon távolról érintik például a telekomos balhéját és más ügyeket, de akik nem ismerik ezeket, azoknak nem derül ki, pontosan mikről van szó. Cserébe azzal védi meg az egyik megszólaló, hogy azért nonszensz, hogy Ákos nőgyűlölő lenne, mert a ruhatárost előre engedte valahol az ajtóban. Nincsenek kibeszélve a problémák, csak azt akarja sulykolni a film, hogy:

Hé, te néző, figyeld már ezt az embert, aki ennyi elképesztő siker után is ember tudott maradni! Hát még a Phil Collins is elájult attól, milyen szuperül lefordította magyarra a Tarzan zenéjét!

Évek óta foglalkoztat a kérdés, hogy Ákos bálványozása vajon saját indíttatású dolog, vagy az őt körülvevők terelik őt ilyen irányba. „Ne csináljatok magatoknak bálványokat! Se faragott bálványszobrot, se szent oszlopot ne állítsatok magatoknak, kőszobrokat se helyezzetek el országotokban, hogy imádjátok azokat” – szól az idézet Mózes harmadik könyvében, és őszintén felmerül bennem, hogy a hívő Ákos esetében nem kéne-e lassan valakinek szólni, hogy szembemegy Jézus tanításaival az, ami körülötte folyik néha. Ez a film is úgy próbálja őt emberként bemutatni, hogy közben folyamatosan bálványozza őt, hogy kizárólag a sikereket, a Kossuth-díjat és a koncertjén csápoló tömegeket emeli ki, és voltaképpen álszerény módon illusztrálják, hogy ő micsoda egy kiváló ember.

A film végén Ákos egy ponton még kifakad a politikai korrektségre, szokásához híven megint nem konkretizálva üzenget, és utalgat valamiféle vele szemben álló erőkre, miközben ő igazából mindenkihez szólni akar, csak hát ebben a fránya píszí világban már megtiltják, hogy bizonyos szavakat használjanak. Ezen felbuzdulva akkor hadd írjam én is le, hogy a NER tizenötödik évében mennyire pofátlan nepotizmus az, hogy az a Káel Csaba szavaz meg több százmillió forintot egy Ákos-filmre, aki évekig rendezett neki videoklipeket, például az Ilyenek voltunkot is. Ennek a filmnek maximum a Duna TV-n kellene lemennie késő este, amikor jó kevesen látják, mert sem vízió, sem gondolat, és végső soron tartalom nincs benne.