Katy Perry repülni, sprintelni és szaltózni is tud, csak a fiatalok nyelvén nem ért

Mennyivel egyszerűbb idők jártak, amikor a Firework, az I Kissed a Girl és a Teenage Dream megjelent Katy Perrytől. Már bekopogott az ajtón a gazdasági világválság, a közösségi média csak éledezett, és maximum groteszk viccnek tűnt, hogy Donald Trumpból kétszer is elnök lesz, a mesterséges intelligenciát még hírből sem ismertük, a Fidesz már a küszöbnél toporgott, de még senki sem gondolt Hatvanpusztára, online honfoglalásra, orosz–ukrán háborúra vagy izraeli–palesztin konfliktusra.

Felemelő volt ezekkel a gondolatokkal a fejemben, egy citromos minyonnal a számban és az utóbbi dallal a fülemben vonulni az MVM Dome felé hétfő este, ahol már korán visszhangzott a California Gurls veretős remixe a parkolóban. Egy pillanatra a Covid előtti édes hurráoptimizmus fogott el, és abban bíztam, hogy a következő két és fél órám tinédzserkori álom lesz.

Katy Perry utoljára 2010 őszén koncertezett Magyarországon a Budapest Sportarénában, épp azután két hónappal, hogy megjelent karrierjének máig legfontosabb és egyben legjobb lemeze, a Teenage Dream. A lemez után pár héttel érkezett a Budapesten forgatott Firework klipje, aminek sorsszerű módon pontosan ma, a Lifetimes turné keretein belül megvalósuló visszatérő koncert után egy nappal, október 28-án van a 15 éves évfordulója.

Azóta sok minden történt: Donald Trump másodjára is elnök lett, 15 éve a Fidesz uralkodik Magyarországon, túl vagyunk egy világjárványon, a mesterséges intelligencia erősebb, mint valaha, a közösségi média az élet, Katy Perry pedig tavaly szeptemberben kiadta karrierjének legpocsékabb anyagát, a 143-t. Bár Perry új hangzásán ez egyáltalán nem érződött, a pandémia előtti hurráoptimizmusnak annyi, az énekesnő pedig túl van élete legnagyobb bakisorozatán:

• az album előfutáraként kiadott egy teljesen célt tévesztő, súlytalan feminista himnuszt, ami a sajtó és a kritikusabb hallgatók szerint maximum a férfiak igényeit szolgálta ki (lásd a feminizmusban közkeletű male gaze kifejezést), üres lózungokat puffogtatott benne, és az sem segített, ahogyan a közösségi médiában kommunikált a dalról;
• a dal társszerzői közt volt Łukasz Sebastian Gottwald, vagyis Dr. Luke, Perry korábbi producertársa, aki nem sokkal azelőtt mászott ki egy súlyos szexuális zaklatási perből (korábban Kesha perelte be őt szexuális zaklatás, testi sértés és nemi erőszak miatt), és a 143 tizenegy dalából tízben volt feltüntetve producerként,
• majd a második single, a Lifetimes klipje miatt összerúgta a port a spanyol kormánnyal, miután megállapították, hogy a S’Espalmador szigetén rögzített videóban az énekesnő olyan homokdűnéken ül és táncol, amelyek nagy ökológiai jelentőséggel bírhatnak (a konkrét vád az volt, hogy a klipet készítő produkciós cég engedély nélkül forgatott a védett strandon),
• eközben Perry megnyugtatott mindenkit, hogy a 143 „csupán egy szórakoztató lemez, ami nem akar túl mély lenni”. Pedig a sajtóközleményben még valami egészen mást ígért a kiadója: mint írták, a 143 „a sokoldalú zenész szexi, vakmerő visszatérése a formulájához”, ami „tele van azokkal az erőt adó, szexi és provokatív pophimnuszokkal, amelyeket mind szeretünk”.

Perry a fenti baklövések – és a sajtóban porig alázott, negatív rekordokat döntő lemez – után pár hónappal Jeff Bezos feleségével és négy másik társával együtt felrepült a világűrbe (az utat Bezos cége, a Blue Origin finanszírozta, és ez volt az első alkalom 1963 óta, hogy kizárólag nőkből álló legénység indult az űrbe), ahol elénekelte a Wonderful Worldöt, pózolt kicsit a kamerának, majd landolás után megcsókolta a földet és egy virágot emelt a magasba lánya, Daisy előtt tisztelegve.

A lángokban álló világ közepén elkövetett út a vadkapitalizmus képmutatásának szénné mémelt szimbóluma lett. Olyan népharag zúdult az énekesnőre Emily Ratajkowskitól kezdve az internet népén és a mémereken át Olivia Wilde-ig az út feltételezett költségei, valamint annak ökológiai lábnyoma miatt, hogy végül arról szóltak a sztárhoz közel álló források, hogy az énekesnő megbánta az űrutazást.

Szimbolikus volt ezek után, hogy Perry (akinek nem volt előfellépője, mert Becky Hill koncertjét technikai okokra hivatkozva a koncert előtt pár órával lemondták) a koncert története szerint az űrből érkezett meg az MVM Dome-ba. A videojátékos, VR-szemüveges koncepciót követő turné tematikája röviden az, hogy az énekesnő egy jövőbeli, pusztulás szélén álló meta-futurista világ hőse 2043-ban, ahol a mesterséges intelligenciával és mindenféle katasztrófákkal küzd, a fő küldetése pedig az, hogy megmentse a rajongóit. Vagy ahogy ő nevezi őket, a pillangókat.

A főgonosz konkrétan egy MI, aki a Mainframe névre hallgat, és aki a sztori szerint belerondított az emberek és a kutyák közti harmonikus viszonyba (???), illetve ellopta a világ lepkepopulációját, Perry pedig ezt próbálja visszaszerezni. (Ez a világűrös kalandozás nem teljesen idegen a sztártól egyébként, elég csak az E.T.-re gondolni.)

Az már az első lézernyalábok berobbanása után világos volt, hogy a komikus alapsztorin túl ez egy nagyon látványos és pörgős show, ahol az androidként bemutatott Perry (vagy ahogy a fiktív videojátékban viselt neve tartja, KP143) egy belógatott laborban lebegett már az első percben, majd kitört onnan, hogy a főellenség felé közeledve összesen négy szinten keresztül előadja az új lemez dalait és a régi slágereit összemixelve. Mindeközben rendszeresen, szinte már görcsösen próbált meg mindenkit emlékeztetni arra hogy továbbra is lüktet benne a fiatalos energia, és sosem volt még ennél kirobbanóbb formában.

Katy Perryt sok mindennek lehetne nevezni, de egyslágeres előadónak biztosan nem. Bár durván 2013 volt az utolsó igazán nagy éve, és a legnagyobb dalai mind megjelentek 2010-ig, ezek máig bombabiztos banger zenék. Teenage Dream, California Gurls, Dark Horse, E.T., Last Friday Night, Roar, I Kissed A Girl: mindegyiket szépen el lehet szórni a maratoni hosszúságú setlistben, és a vele legkevésbé képben lévő civilnek sem kell körmöt rágva várnia az utolsó két, milliárdos lejátszású dalig, mivel minden harmadik új számra jut egy-két jól ismert régi dallam.

Az énekesnő nehezen tud mostanában olyat csinálni, amire ne fújnának a hallgatók tök jogosan: a koncert közben gyakran olcsó, MI által generált videók pörögtek egymással békét kötő macskákról és kutyákról, embertömegekről, szörnyekről és még önmagáról is, ami szintén közutálat tárgya lett az interneten már a turné kezdetekor. Hogy ez Perry részéről csípős kritika a mesterséges intelligencia térnyerése ellen, vagy éppen filléres és megúszós húzás, azt nála nehéz belőni az űrutazás és az abszurd feminista himnusz után. De legalább utalhattak volna valahogy arra a koncerten, hogy csak meta módon csak okosat akartak mondani erről az égető problémáról.

Katy Perry ezzel a műsorral csak hasznot húz az MI-ből, miközben azt állítja, hogy a földbe tiporja azt.

A mindenek felett álló zsarnoki hatalmat jelképező Mainframe felett végül olyasvalamivel győz a sztár, ami egy MI-nek nincs, ez pedig a szív és a lélek – ezt maga Perry is kimondja, aki a show vége felé az égből leszálló szívecskéket vett magához. A finálék fináléját hozó Firework előtt pedig a közel telt házas tömeget büszkén nézve így szólt: „Mindegy, mit mond az internet, ez itt a valóság.”

Mindezeket félretéve ez egy olyan hollywoodi show-műsor volt, ahol minden takkra ki volt számolva, a szemünket és az agyunkat pedig végig stimulálták valamivel. Annyiban még interaktív is volt a műsor, hogy egy QR-kód beolvasásával mi szavazhattunk arról, hogy melyik dalt szeretnénk következőnek, mint egy videojátékban a pályák kiválasztásánál. Persze mondhatnánk, hogy ez az egész dopamincunami olyan volt, mintha TikTokot pörgettük volna élőben, de egyszer látni kell, ahogy Perry a levegőben szaltózgat, fénykarddal harcol, aztán egy óriási pillangón ül, mindezt 20 percen belül.

Nem egyszer fordult elő, hogy keresnem kellett a szememmel, hogy a tér melyik pontján jár épp Perry, annyiféle módon repkedte, ugrálta és futotta körbe a teret. Charli XCX minimális vizuállal megtámogatott egyszemélyes házibulija ehhez képest másféle, hozzáteszem, jogosan kritizált iskola, Will Smith ízléstelen Budapest parkos bolondériája pedig egyenesen a hakni kategória. Ott összedobált ötletekből merítő vizuális kútmérgezés történt, itt legalább volt egy egységes koncepció, amit végigvitt a főhős.

A koncert első mélypontja egyébként az I'm His, He's Mine-nál jött el, ami már a 143 csapnivaló dalai közül is ki tudott lógni, annyira méltatlanul szar volt. Ebben a számban a Gypsy Woman (La Da Dee) című legendás house-slágert dolgozzák fel, de ez láthatóan sem az amúgy lelkes tömeget, sem magát Perryt nem hozta lázba. A középső rész (vagyis a videojáték második pályája) volt a slágerek szekciója, itt dübörgött a Last Friday Night és az I Kissed a Girl is, ami alatt Katy Perry megkérdezte, hogy van-e most nyitva melegbár Magyarországon, a dalt pedig a hazai melegközösségnek ajánlotta.

De nem csak itt beszélt, sőt: a tömegből véletlenszerűen válogatva felhívott magához unikornisos jelmezt viselő kislányokat, két barátot és még rögtönzött babaváró bulit is kanyarított, így a koncert alatt fedte fel egy pár születendő gyerekének a nemét – a baba fiú lesz egyébként. Perry amúgy nem énekel kiemelkedően jól vagy rosszul, inkább egy langyos közepest hoz valódi magasságok nélkül, és ez főleg a Nirvanánál jött ki, meg akkor, amikor a dalok közti kreatív átkötések után néha nehézkesebben tért vissza, a legnagyobb dalainál viszont nem volt probléma. Ott vitt mindent a nosztalgia, a Firework pedig nem csak Ari Aster új filmjében szólt nagyot, itt is hozta a kötelező szirupos eufóriát.

Bár ez még nem az a szint, amit Madonna, Lady Gaga vagy Britney Spears kap, de én nem tudtam, hogy Katy Perry ekkora queer ikon és LMBTQ-kedvenc, ehhez ott kellett lenni a koncerten, ahol sok szivárványos zászlós figura és queer koncertező volt külföldről. Katy Perry láthatóan nekik és a Z generációnak is nagyon imponálni akar, és bizonyos pontokon ijesztően sokat kezdett el foglalkozni a saját korával. A Mérő Verából is hevesebb reakciót kiváltó tavalyi cikkemről fontos tudni, hogy nem Katy Perry kora és neme volt kipécézve benne, hanem a félresikerült akciói, illetve az, hogy mennyire nem érti a korszellemet és hogy műanyag a kommunikációja, amit élőben járatott maximálisra igazán.

Láthatóan Perry nem érzi magáénak, csak birtokolni próbálja a Z generáció szlogenjeit, pedig enélkül is elhinnénk neki, hogy amúgy képben van a világgal. Egy olyan előadóról ne mondja nekem senki, hogy nem hal bele abba, hogy valahogy nagyon mai legyen, amikor olyan termékeket árul, amiken a PROUD KUNTY CAT, a Main Character, a SLAY or DECAY vagy a Touch Grass & Kiss My Ass feliratok szerepelnek. „Még mindig szerettek? Öreg vagyok, 41 éves…” – mondta szomorúan egy ponton Perry, majd benyögte, hogy csak viccelt: „Dehogy, 41 éves vagyok és lenyűgöző” és mindeközben olyan feliratok pörögtek mögötte a kijelzőn, mint a cybercunt, a hot mamma vagy a slaywatch.

A legnagyobb ovációt valamiért a Part of Me kapta koncerten, amire rácsavartak még egy EDM-es dropot is, Katy Perry (aki még shuffle táncot is nyomott egy ponton) ezután kétszer körbesprintelte a kifutót, majd becsúszott, mint egy focista, aztán megrázta a fenekét és valami olyasmit mondott, hogy hangot a forró anyukáknak. Mommy, én a cirkuszi attrakciók nélkül is látom, hogy élsz és virulsz, és örülök neki.

Perry végül legyőzte a mesterséges intelligenciát, majd levette a VR-szemüvegét és a Firework után kiírták azt a gamer-szlenget, hogy GGWP („good game, well played”), és vége szakadt az álomnak. Hazafelé majdnem megbénult a közlekedés a 3-as metrón, és miközben az arcom nekinyomódott az ajtónak, egy dolog járt a fejemben:

mit csinálhatott mindeközben Justin Trudeau?