Ez mi volt és miért kellett?

Kritikát írni egy sorozat ötödik évadáról sokkal egyszerűbb dolognak kellene lennie, mint amennyit ezzel a cikkel szenvedtem. Csak az pörgött a fejemben, hogy leírom azt a címet, hogy „Ebben a gyilkos-nyomozós sorozatban azt reméltem, bárcsak engem öltek volna meg”, vagy azt, hogy „Pont annyira jó végignézni ezt az évadot, mint hat órát várni egy kórházi folyosón”. Aztán lett végül a fenti, ami talán a legpontosabban kifejezi az érzéseimet. Na de kezdjük az elején.

Az Only Murders in the Building (Gyilkos a házban) 2021-ben indult a Hulun, itthon a Disney+-on, és a sorozat egyik főszereplője maga a címbeli ház, a fiktív Arconia nevű óriási lakóépület New Yorkban. A másik három főszereplő pedig a ház három lakója: az egykor híres, mára befordult színész, Charles-Haden Savage (Steve Martin), az önmagát folyamatosan fényező korábbi Broadway-rendező, Oliver Putnam (Martin Short), a két idős fickó mellé pedig becsatlakozik Mabel Mora (Selena Gomez), akiről azért nem tudok ilyen kétszavas jellemzést adni, mert minden évadban csavartak egyet az alapvető személyiségjegyein.

Ha nem azt várjuk, hogy az időskorról és az elmúlásról olyan mélységben beszéljenek hozzánk, mint Haneke a Szerelemben vagy Egoyan az Emlékezz!-ben, az idős-fiatal kapcsolatok furcsaságainak finom bemutatását pedig meghagyjuk az Elveszett jelentésnek vagy a Léon, a profinak, akkor az eddigi évadokban egész jól szórakozhattunk a hármas dinamikáján – főleg hogy nemcsak egy legendásnak beállított épület és a trió állt a középpontban, hanem minden egyes évad kapott egy új gyilkossági ügyet is. A Martin-Short-Gomez hármast egy true crime podcast szeretete hozta össze az első évad első részében, majd amikor megtudták, hogy valódi haláleset történt az Arconiában, nekiálltak nyomozni, a totálisan amatőr szimatolásukból pedig egy podcastot készítettek.

Az Only Murders… ezzel az évadról évadra ismétlődő alaptörténettel (valaki meghal az épületben, aki után nyomozni kezdenek) nem váltotta meg a világot, nem forradalmasította a tévés színjátszást, sőt, néha olyan érzése lehetett a nézőnek, mintha egy Chuck Lorre-sorozatot (Két pasi meg egy kicsi, Big Bang Theory) látna, ahol a néző már meg sem lepődik a poénokon, amik ráadásul hamar önismétlővé válnak. A könnyen csúszó, félórás epizódokkal, a lazára vett nyomozásokkal, a főszereplők belső és egymás elleni küzdelmével, az emlékezetes (vagy emlékezetesen idegesítő) mellékszereplőkkel a sorozatot eddig leginkább a kellemes jelzővel lehetett leírni.

A harmadik évadnál érte el a csúcsát: miután a második évadban behoztak egy másik true crime podcastot a sztoriba, a harmadikban kiléptek a Broadway színpadára olyan színészek közreműködésével, mint Meryl Streep vagy Paul Rudd (aki a harmadik évad első részében össze is esik több száz néző szeme láttára, de ennél nagyobb spoiler nem lesz a cikkben!).

Aztán a negyedikben már egy filmes-kaszkadőrös mozdonyt csatoltak a dilivonat elejére, amiben még az olyan marhulások is elfértek, hogy Hollywoodban meg akarják filmesíteni a főszereplők podcastját valódi, önmagukat játszó filmsztárokkal. Ennek az évadnak még voltak jó pontjai, de a ház eddig be nem mutatott szárnyában lakó furcsa baráti társaság behozásánál már látni lehetett, hogy a készítők kezdenek kifogyni az ötletekből, na meg az Arconia épületének rejtélyességét is egyre erőltetettebben kellett bővíteni.

A negyedik évad az Arconia korábbi évadokban is sokat látott portása, Lester halálával ért véget, innen indult az ötödik etap, és most itt vagyunk tíz résszel később: a főszereplők kinyomozták a valójában nem is szimpla, hanem kétszeres gyilkosságot, elkaptak mindenféle hatalmasságot, megmentették az Arconiát, én pedig nem tudom elmondani, mi szükség volt egy olyan évadra, amiben alig volt vicc vagy érzelem, és még a gyilkosság sztoriját sem tudnám rendesen elmesélni. Ráadásul olyan elemei voltak ennek az évadnak, amik után szégyellem magam, hogy ezt a sorozatot nem hagytam abba.

Az olyan apróságok, mint amikor kiderül, hogy egy óriáscég felvásárlása megtörténik egy éjszaka közepén, vagy amikor a második évad után újra azon kellene izgulni, hogy Selena Gomez Mabele vajon egy gyilkosba zúgott-e bele, még akár megbocsáthatók is lennének, de van ennél bőven több és rosszabb dolog ebben az évadban.

Egyrészt behozzák az olasz maffiát a történetbe, de olyan bugyuta és sztereotipikus ábrázolással, hogy arra még a huszonöt évvel ezelőtti Irigy Hónaljmirigy is azt mondta volna, hogy na ez azért túlzás. Másrészt kiderül, hogy az Arconiában nem csak néhány rejtélyes, sötét folyosó van, hanem egy évtizedek óta működő titkos kaszinó is a legnagyobb hírességeknek – de ez az égegyadta világon soha senkinek nem tűnt fel.

A főszereplők saját szálával is van gond bőven. Mabelnek az a fő sztorija az évadban, hogy meg kell békélnie azzal a gondolattal, hogy beköltözik a házba egy régi barátnője, aki a világ egyik legnagyobb popsztárja lett. Steve Martin Charlesa kísérleti tesztoszteront szed, amitől néha elkezd toporogni, néha megfeszíti az izmait, aztán úgy viselkedik, mint egy szexuális ragadozó. Martin Short Olivere több részen át küzd azzal, hogy nem meri megmondani a feleségének, hogy nem akar elköltözni a házból – de hát pontosan lehet tudni, hogy mi lesz ennek a konfliktusnak a feloldása.

Az évad fontos szereplője még három szupergazdag és szuperbefolyásos milliárdos, akiket a tinifilmekből ismert Logan Lerman mellett olyan színészek alakítanak, mint Renée Zellweger és Christoph Waltz. A megjelenésük elpazarolt lehetőség azzal, hogy a karaktereik olyanok, mintha minden jelenetben kockával dobták volna ki a személyiségüket és a motivációjukat. A legrosszabbat, LESTR-t a végére hagytam.

Miután Lester, a portás meghalt, az Arconia kapott egy új portást, LESTR-t, a mesterséges intelligenciával működő portásrobotot. A mesterséges intelligenciával működő portásrobot már bőven az a szóösszetétel, ahol elvesztettünk mindenféle kapcsolatot a való világgal, a humorral, az értelmes történetszövéssel, főleg, ha hozzávesszük, hogy az évadban visszatérő valami (viccnek azért nem nevezném), hogy a ház meleg lakója szoros kapcsolatot alakít ki a robottal.

Ez az évad egész egyszerűen nem működik, a nyomozás érdektelen és az eddigieknél is hihetetlenebb, a fő karakterekről pedig már mindent tudunk, nehéz nekik további mélységet adni. Ugyan a nyolcadik epizód megcsillogtatja, hogy ez a sorozat egy epizódon belül is tud egyszerre feszült, fordulatos, érzelmes és vicces lenni, a befejezés visszakanyarodik oda, amit láttunk: a túljátszott semmihez.

És mi ebből a tanulság? Hogy ez az évad is sikeres volt, úgyhogy be is rendelték a hatodik évadot, ami nagyrészt Londonban fog játszódni. Semminek semmi értelme.