Megrendítően őszinte lett az Ozzy utolsó éveit bemutató film

Az Ozzy: No Escape From Now nem a szokásos életvégi rocksztárportré, nincs benne sem pompa, sem nosztalgia, csak egy leépülő ember története, egy olyan emberé, aki küzd a testével, a fájdalommal és a lelkével, miközben azt a kérdést teszi fel magának, hogy érdemes-e folytatni. A választ – szerencsére – soha nem ő adta meg saját magának, hanem Sharon Osbourne, aki asszisztensként, ápolóként, barátként, támaszként, de ami legfontosabb, feleségként volt mellette a legnehezebb időkben.

Tania Alexander rendező filmje azonban legkevésbé sem Sharon Osbourne-ról, még csak nem is az Osbourne családról, vagy a zenésztársakról, hanem szinte csak és kizárólag Ozzyról szól. A rocksztár rengeteget beszél a felvételeken, az évek múlásával azonban egyre kevesebbet és egyre érthetetlenebbül. A stáb négy éven át követte Ozzy életének utolsó szakaszát, és az eredmény egy megrendítő, őszinte és időnként szívszorító portré lett a rocktörténelem egyik legnagyobb alakjáról.

A film hangulata nem a szórakoztató zenés dokumentumfilmekét idézi, hanem sokkal inkább egy mélyen emberi drámáét. Ozzy a felvételek alapján ebben az időszakban kétségekkel küszködött, látványosan nem élvezte az életet, szenvedett és sokszor értetlenkedett. Már a film nyitánya is erős, ahol azt láthatjuk, ahogy Sharon Osbourne beszél a kamerába, a háttérben Ozzy ül a tévé előtt, elalszik és álmában motyog. Amikor aztán felébresztik, nem érti, hogy mi folyik körülötte.

Ozzy állapota ebben az utolsó időszakban a film alapján napról napra változott. A II. világháborúról, a holokausztról, Vietnámról nézett műsorokat, és folyamatosan a rátelepedő depresszióval küzdött. Zavarta, hogy nem ehet és nem ihat azt, amit akar, láthatóan nem tudta feldolgozni, hogy a teste lassan cserben hagyta. A filmből világossá válik az is, hogy Ozzy a régi időket vágyta vissza, azt a korszakot, amikor még golyóállónak gondolta magát. De felesége, Sharon mindig visszarántotta a valóságba: olvasta neki a napi teendőit, próbálta mozgásra, aktivitásra bírni, és tartotta benne a lelket, még akkor is, amikor ő már teljesen feladta volna.

A rocksztár leépülése 2019-ben kezdődött, amikor Ozzy az éjszaka közepén elesett, miközben a mosdóba ment. Először hazaküldték a kórházból, de másnap már nem tudta mozgatni a karjait, ezért újra be kellett vinni. Kiderült, hogy műteni kell, a beavatkozás után pedig nagyon nehezen gyógyult. Csavarokat ültettek be a nyakába és a gerincébe, amikről aztán utólag kiderült, hogy nem lett volna rájuk szükség. Ezek a csavarok meg is keserítették az életét.

„Ha folyamatos fájdalmaid vannak, az mindent meghatároz. Nem tudsz élvezni már semmit az életben”

– mondta Ozzy a felvételen erről az időszakról.

A baleset után három hónapot töltött kórházban, és a hosszan tartó fekvés alatt vérrögök is kialakultak nála. Sharon szerint ekkor érezték először, hogy „elindultak a lejtőn, és nem biztos, hogy meg tudnak majd állni rajta”. A legendás rockénekes, aki mindig úgy élt, mintha halhatatlan lenne, most hirtelen szembesült azzal, hogy egyetlen esés is mindent megváltoztathat.

Fél évvel a nyakműtét után a például Post Malone-nal is együtt dolgozó Andrew Watt producer megkereste Ozzyt egy közös dal ötletével. Utóbbi először habozott, de aztán igent mondott a felkérésre. Ozzyt a lánya, Kelly vitte minden nap Watt pincéjébe, ahol kialakítottak egy kis stúdiót. Hamar kiderült, hogy csak egy dolog, a zene tud javítani a rocksztár állapotán. Így született meg egy új szám, a Take What You Want, amivel ismét erőre kapott Ozzy. Később Watt és a Red Hot Chili Peppers dobosa, Chad Smith közösen kezdtek el dolgozni vele az Ordinary Man című lemezen, amely 2020 februárjában jelent meg többek között Elton John, Post Malone és Travis Scott közreműködésével.

Később kiderült, hogy a zene tényleg gyógyszer volt Ozzynak. A munka nemcsak fizikai, hanem lelki értelemben is visszahozta az életbe, még ha a színpadra már nem is tudott úgy visszatérni, mint korábban.

A film második felében ebből a munkából is látunk részleteket. Ozzy az egyik zenekari próbán, amin részt vett többek között Billy Idol és Chad Smith is, alig bírt magával, látszólag dühösen rázta az ütemre a fejét, és többen azt hitték, hogy haragszik a zenészekre, hogy az ő dalait játsszák. Később elmondta, hogy a próba közben kettős érzései voltak: az egyik fele örült, hogy ezek a nagyszerű emberek eljátsszák a dalait, a másik fele viszont tombolt, hogy miért nem ő áll a színpadon. Ekkor vallotta be azt is, hogy az egyik éjszakát azzal töltötte, hogy műlábakat nézegetett, hogy hogyan állhatna fel ő is a színpadra.

Az utolsó évben Ozzy már csak ritkán tudott stúdióba menni, a fájdalom és a depresszió elhatalmasodott rajta. 2024-ben még megjelent a Rock & Roll Hall of Fame beiktatáson, ahol Jack Black lelkesítette a közönséget, majd 2025 júliusában, mindössze három héttel halála előtt végül nem műlábakon, hanem egy trónról énekelte el utolsó dalait a birminghami búcsúkoncerten. Itt a dokumentumfilmesek rögzítették azt a pillanatot, amikor a színpadra lépés előtti depresszióból hirtelen őrült mosolyra fakadt, mikor meglátta a közönséget.

Az Ozzy: No Escape From Now vége nem megnyugtató, nincs hellyeah, metálvilla és katarzis, cserébe viszont van egy félelmetesen emberi lezárás. A lehető legjobb döntés volt a készítők részéről, hogy Ozzyt nem rocklegendaként, hanem esendő, szorongó, félelmeivel küszködő emberként búcsúztatták el. Nem a csillogást, hanem a valóságot mutatták meg. Egy megtört, idős férfit, aki már nem tudta eltitkolni a gyengeségét, és nem akarta elviccelni a fájdalmát.

Az Ozzy: No Escape From Now november 2-án kerül fel a SkyShowtime-ra.