Ez a Ragadozó már nemcsak vadászik, hanem poénkodik, törődik és szeret is

Ismerik azt a viccet, hogy egy android, egy Predator és egy űrbéli lajhármaki ülnek a tábortűz körül, beszélgetnek, majd a nyolcvanas évekből ismert gyilkológép kiizzad magából egy poént? Nem? Nem csodálom, mert a jaucsák (vagyis a Predatorok) általában nem viccesek, sőt, tovább megyek, nem szoktak másokkal tábortűz mellett ülni. Sokkal inkább megölnek másokat, gerinceket tépnek ki, a koponyákat pedig elrakják emlékbe. Ilyen és ehhez hasonló mítoszromboló apróságokkal van tele Dan Trachtenberg legújabb és legmerészebb Predator-filmje, a Halálbolygó.

Trachtenberg, aki a 2022-es Prédával új lendületet adott a franchise-nak, most újra nagy ugrásra készül: ezúttal nemcsak egy jó, klasszikus értelemben vett Ragadozó-sztorit akar bemutatni, hanem tágítaná a Predator-univerzumot, és részletesebben tárná fel a jaucsák kultúráját is. Előbbi elég jól sikerül neki, ellátogatunk a jaucsák bolygójára is, majd egy másik bolygón megismerünk egy rakat érdekes és veszélyes lényt. Arról már nem is beszélve, hogy a film jó része azzal telik, hogy a főhősöknek az Alien-franchise-ból ismert Weyland-Yutani szintetikusai ellen kell harcolniuk.

Ami a jaucsák kultúrájának bemutatását illeti: Trachtenberg több dolgot felvillant a képregényes és novellás háttértörténetből, mint eddig akármelyik élőszereplős Predator-mozi. A kérdés már csak az, hogy ezek a történetek működnek-e a vásznon azok után, hogy az emberek jó részének máshogy égett be ez a lény az agyába az évtizedek során.

Azt mindenképp jó látni, hogy a jaucsák hogyan viselkednek egymás között, hogy milyen kemény, rideg és érzelemmentes az ő világuk. Az eddigi filmes jaucsaábrázolások olyan szörnyeteg képét építették fel a nézőben, ami pont olyan, mint a filmben a rosszfiúk.

Ezeknek a lényeknek nincsenek érzelmeik, gyilkolnak és nagyon menő fegyvereik vannak.

A Halálbolygó sztorija viszont nem rájuk koncentrál, hanem a másik oldalra, hogy milyen a sorsa egy gyengébb, fejletlenebb egyednek egy olyan közösségben, ahol az érzelemmentes kegyetlenkedés a sikeresség fokmérője.

A történet másik főszereplője – a Weyland-Yutani szintetikusa – könnyen kapcsolódik a saját klánja által elüldözött jaucsához, mert mindkettejük hasonló utat járt be: a sajátjaik kitaszították őket maguk közül, mert nem voltak elég erősek. Elle Fanninget azért is érdemes kiemelni, mert két nagyon különböző karaktert alakít olyan meggyőzően, hogy ahogy kijöttem a moziból, azonnal megnéztem, ki hasonlít rá ennyire.

Az akciójelenetek néha nehezen követhetők, de összességében működnek és látványosak, bár a Prédában látott koreográfia nyomába sem érnek a Halálbolygó harci jelenetei. A film tempója helyenként szaggatott, mintha a rendező nem mindig tudta volna eldönteni, mikor maradjon feszült és mikor váltson könnyedebb hangvételre. A főszereplők közötti kémia rendben van, a párbeszédek viszont sokszor kalandfilmesek, és ezt a lehető legnegatívabb értelemben mondom.

A vicces dialógusok nem kínosak, de néha tényleg azt éreztem, mintha egy Jumanji-filmet néznék. Ez a tónusbeli csapongás végig jellemzi a filmet, mert egyszerre akar komolyan vehető túlélőthriller lenni és könnyed, poénos csapatfilm. A poénos csapatfilmségről nagyban tehet az a lajhármakiszerű lény, amely – bár fontos szerepe van a végjátékban – néha Jar-Jar-szerű PTSD-t okozott nekem a nem viccességével.

A Halálbolygó összességében merész próbálkozás, és amikor működik, akkor tényleg működik, de amikor nem, akkor viszont nagyon kilóg a lóláb. A film ilyenkor inkább tűnik egy furcsa crossovernek, mint a Ragadozó-mítosz méltó folytatásának. Mindezek ellenére nem lett rossz, pár zavaró apróságtól eltekintve szórakoztató és látványos is. A legnagyobb kérdés az, mennyire tudja a néző befogadni, hogy ez a Ragadozó már nemcsak vadászik, hanem poénkodik, törődik és szeret is.