Kim Kardashian új sorozata még Birkin-reklámnak is rossz

A Minden fair tényleg annyira rossz, hogy kizárólag azért néztem végig a Disney+-ra szerdán felkerült első három részt, hogy aztán megírhassam róla, hogy mennyire pofátlanul pocsék az egész. Amivel nem is lenne semmi baj, készülnek gyenge sorozatok minden évben dögivel, de azért mégiscsak bicskanyitogató, hogy irgalmatlanul sok pénzből ekkora szarok valósulhatnak meg, miközben a sokkal jobb alkotók sokkal jobb projektjeire sajnálják a pénzt a stúdiók. Persze hamar világos lett, hogy ez a sorozat sem azért készülhetett el, mert a Hulu és a Disney fejesei annyira jónak tartották, hanem azért, mert luxuscikkeket reklámozni akkor is jó biznisz lehet, ha a streaming esetleg már nem annyira jövedelmező.

Miről szól papíron a Minden fair? Egy csapat női ügyvédről, akik megelégelve a patriarchális uralmat (ezt az első rész elején egy csapat tárgyalóasztalnál röhögő fehér pasi hivatott jelképezni) saját ügyvédi irodát nyitnak, ahol női válóperes ügyvédként kizárólag nőket képviselnek. A cég egyik vezetője Kardashian, a sztori szerint éppen dobja a tíz évvel fiatalabb férje, akit aztán a válóperben pont Kardashian nemezise képvisel. És miről szól igazából? Leginkább luxustáskákról, amiket a színészek minden körülmények között totálisan indokolatlanul helyeznek el maguk mellett, vagy tartanak a kezükben úgy, hogy mindenképpen látszódjon a logójuk. Meg még egy rakás másik termékről is, de erről később.

Az már az első rész első percei alapján teljesen egyértelművé válik, hogy az Emmy-díjas Niecy Nash és Sarah Paulson, a kétszeres Oscar-jelölt Naomi Watts és a sokkal jobb sorsa érdemes, nyolcszoros (!) Oscar-jelölt Glenn Close sem azért van itt, hogy megmentse ezt a katasztrófát a totális bukástól, hanem azért, hogy beváltsák azt a feltehetően jó kövér csekket, amit azért kaptak, hogy a nevüket adják ehhez az egészhez.

Hogy is menthetnék, amikor a főszereplők nem is ők, hanem az a Kim Kardashian, akinek értelmezhető színészi tapasztalata nincs (leszámítva talán a Ryan Murphy-féle Amerikai Horror Story 13. évadát, de arról inkább jobb nem is beszélni). De már ennyi előzmény után is megmondhatta volna valaki neki és Ryan Murphynek is, hogy sajnos színészi ambíciók ide vagy oda,

Kim Kardashian csak Kim Kardashiant tud alakítani a vásznon, senki mást.

Már csak azért sem, mert a kilónyi alapozó és a méteres műszempillák alatt akkor sem tudná mozgatni a botoxszal lefagyasztott arcizmait, ha akarná. Az alakítása így inkább olyan, mint amikor a közepesen rossz Megasztár-versenyzőnek szurkolunk, hogy kibírja a dal végéig fülsértően hamis hangok nélkül. Kibírja, de minek, ahogy Kim Kardashian is tisztességesen felmondja a szövegeit, de minek.

Minek, mert a Minden fairben amúgy sem számít, hogy bárki hitelesen el tudja játszani a karakterét. Ezek a karakterek ugyanis legalább annyira komolyan vehetetlenek, mint a neveik, amik tényleg úgy hangoznak, mintha valaki viccből adta volna őket nekik. Ezért most egyszer és utoljára leírom, hogy Kardashian egyébként egy Allura nevű nőt alakít, Watts az ügyvédtársát, Libertyt, Nash a nyomozójukat, Emeraldot, Teyana Taylor a recepciósukat, Milant, Paulson pedig az ellenséges ügyvédi iroda vezetőjét, Carringtont. Tessék, már leírni is fájt. Egyedül szegény Close kapott valamennyire emberi nevet, őt Dianának hívják.

A forgatókönyv hiányosságaiba bele se megyek, nem érdemes, mert ez a sorozat látványosan nem azért készült el, hogy bárki a története miatt nézze meg. De ha akarná, se tudná amiatt nézni, annyira elvonja a figyelmet, hogy ezek a nők mindig iszonyatosan túlsminkelve, minden jelenetben különböző dizájner ruhákban, legtöbbször kalapban, gigantikus gyémántokban és könyékig érő bőrkesztyűben jelennek meg, miközben Birkint, Chanelt, Diort vagy Valentinót lóbálnak a kezükben.

Ezek a táskák annyira fontos szereplői a sorozatnak, hogy nem egyszer konkrétan a táskára zoomol rá a kamera, és nem az éppen beszélő színészre.

Hogy mennyire messzire rugaszkodik el a valóságtól a Minden fair, azt mi sem jelzi jobban, mint amikor Kim Kardashian tökéletesen gyűrődésmentes fehér szatén pizsamában (a márkája természetesen Skims, Kardashian saját szerény kis vállalkozása) és magassarkúban szürcsöli a martinit, amikor dobja a pasija, amit aztán úgy sirat meg, hogy szőrmebundában sír a teraszon. És nem kell aggódni, a sminkje teljesen sértetlen marad. Megjönnek a barátnői, akik úgy vigasztalják a kanapén ülve, hogy a fókusz folyamatosan nem rajtuk, hanem a melléjük helyezett Gucci kézitáskán van. Itt aztán eldöntik, hogy ahhoz, hogy jobban érezzék magukat, elmennek New Yorkba (természetesen magángéppel), hogy gyémánt ékszerekre licitáljanak. Mindezt persze nevetségesen túlöltözve teszik.

Ha már ruhák, az arra fogékonyak egyébként legalább abban lelhetnek némi szórakozást, hogy beazonosítják, ki, miben tűnik fel a színen, Kardashian gardróbja például kifejezetten irigylésre méltó egy rakás vintage Galliano-féle Diorral és Jean Paul Gaultier-vel, de feltűnik Vivienne Westwoodban, Versacében, Valentinóban és Donna Karanban is (nagy összegben mernék fogadni, hogy ezeknek a nagy részét a saját kollekciójából kölcsönözte a produkciónak), elég végiglapozni ezt a bejegyzését:

A dizájnerdaraboknál viszont sokkal feltűnőbb, hogy Kardashian minden jelenetben más és más Birkin-táskával a kezében jelenik meg, ez alapján szinte biztos, hogy a sorozat legnagyobb szponzora az Hermès volt. A márka ügyvédei igazán büszkék lehetnek magukra, a termékelhelyezést annyira komolyan vették a sorozat készítői, hogy egy ponton, amikor Kardashian besétál egy lakásba, leteszi maga mellé a konyhapultra az Hermès Kellyjét, majd amikor átmegy a nappaliba, fogja, és viszi magával – mint minden normális ember, aki táskával a kezében sétálgat a lakásban az egyik helyiségből a másikba, nem?! A minden jelenetben felbukkanó Birkinek csak akkor nem szúrják a szemet, ha iszunk egy felest valahányszor felbukkannak, úgy viszont kifejezetten élvezhető lehet a sorozat.

De nemcsak Birkint reklámoz megállás nélkül a Minden fair, hanem gyakorlatilag bármit, amit a Los Angeles-i kőgazdag nézőközönség (egyértelműen ők a sorozat célcsoportja) megkívánhat. Ezt viszont annyira kendőzetlenül teszi, hogy az tényleg röhejes. A sokadik totálisan indokolatlanul beszúrt márkanév és reklámszlogen után komolyan sajnálni kezdtem azokat a szerencsétleneket, akik ezeket az írószobában kierőszakolták magukból.

A sorozat illúzióját a harmadik rész elején engedi el totálisan Ryan Murphy, ami konkrétan így kezdődik: Kardashian, Watts, Nash és Close az irodájukban ebéd közben arról cseverésznek, hogy – ahogy Kardashian mondja – „bizony az is számít, hogy jól nézzünk ki”. Ennek érdekében – meséli Kardashian – a minap ki is próbált egy új „csodalézert, ami apró, mikroszkopikus lyukat üt a bőrön, és így juttatja be a kollagént”, aztán kipróbált egy új „csodás és tartós” feltöltőanyagot is, ami lazacspermából készült, de itt nem ért véget a napja, mert „egy új, cseh gépet” is bevetett a szépség érdekében, ami „20 ezer szuperintenzív izom-összehúzódást vált ki”, igen, a fenékben, és olyan a hatása – meséli lelkesen a barátnőinek –, mintha 20 ezerszer leguggolna. Ezalatt kellemes háttérzenével be is játsszák, ahogy Kardashiant tűkkel szurkálják, majd egy seggmasszírozóval a hátsó felén fekszik egy szalonban.

Nézem is tátott szájjal, hogy ilyen nincs, hát fullba tolt reklámblokkal kezdődik az epizód! De!

Ez nem elég, mert ezután – meséli tovább lelkesen Kardashian – elment, és vaginális PRP-kezelést is csináltatott. Az meg mi? Kardashian ezt is hosszan magyarázza, a lényege, hogy leveszik az ember vérét, kiszűrik belőle a vérplazmát, amit aztán visszaszurkálnak a hüvely szövetébe. Igen, ez egy létező kezelés. „Fáj?” – kérdezi Watts minden tévénéző nevében, „igen” – válaszolja Kardashian, de megéri, mert „utána minden sima, telt és tökéletes lesz odalent”. De térjünk is át Nash napjára, aki teljesen máshogy kényezteti magát. „Nemrég lelkes híve lettem egy cégnek, amit úgy hívnak, Hands of Furey” – mondja, és ha valaki kételkedne benne, hogy igazi cégről lenne szó, csekkoltam, igaziak, és Los Angelesben mennek házhoz masszírozni. Nash ezután arról kezd áradozni, hogyan specializálódott a cég „személyre szabott kényeztetésre”, miközben azt nézhetjük, ahogy kigyúrt pasik (természetesen Hands of Furey logós sapkában) masszírozzák a naplementében a rózsaszirommal teleszórt medencéje partján.

Ezen a ponton már hangosan kiabáltam a monitorom felé, hogy „Mi a faszt nézek??!”. Minden PR-os bugyinedvesítő álmát, azt.

A reklámvonaton nincs megállás, Nash a privát masszázs és a koktélok után máshogy is kényeztette magát: megtekinthetjük a fióknyi vibrátorát, természetesen a márkájukkal együtt. „De mi van a belső világoddal?” – teszi fel a kérdést szegény Close, és itt jön a képbe Watts, akinek szerencsére annak ellenére is sikerült testhezálló reklámot találni, hogy a társaságból egyedül ő nincs látványosan agyonbotoxolva. Wattsot ugyanis nem az arcán, hanem a karján szurkálják, infúzión keresztül kap olyan „koenzimet, ami képes regenerálni”. „NAD” – vágja rá sűrűn bólogatva Kardashian, persze, ő is próbálta már. Watts tovább magyaráz, a menopauza miatt (erről a színésznő nemrég könyvet is írt) szükség van ezekre a kezelésekre, „hogy kitisztítsák a nyirokrendszert”. „Bármit akarsz tenni, hogy jobban érezd magad, tedd meg” – összegez Nash, majd mintha mi sem történt volna, bedobja, hogy amúgy itt az ügyfél, ideje menni. Ja, mert itt amúgy megy valami sztori is.

„Csak bubis vizem van” – mondja pár jelenettel később Teyana Taylor szerényen, majd behoz a tálcán egy hatezer forintos Stella Rosa barackos ízesítésű alkoholmentes bort és két pezsgőspoharat, természetesen úgy, hogy a kedves néző a márkát és az ízt is el tudja raktározni a tudatalattijában. A háttérben a biztonság kedvéért ott figyel egy Birkin is.

A következő jelenetben Kim Kardashian már az orvosi rendelőbe sétál be, ezúttal egy Chanel táskával a kezében, amit már csak azért is mondhatok biztosra, mert a Kardashiant követő kamera azonnal ráközelít a táskára, és legalább öt másodpercig nem a karaktert, hanem a táskát, egészen pontosan a Chanel logót követjük. Izgi. Megy az orvoshoz, ahol arra a kérdésre, hogy tele van-e a hólyagja, azt válaszolja, hogy „persze, most ürítettem ki a Yeti Rambleremet”, ami – nem fogja kitalálni – egy termoszokat gyártó cég neve. Ez persze teljesen természetes, nemrég tőlem is megkérdezték, hogy ittam-e, amire azt válaszoltam – ahogy minden normális ember –, hogy „hát látod, üres a Stanley-m”.

Nem véletlen, hogy az első három rész egyszerre került fel a Hulura és a Disney+-ra, ennyit már csak azért is lepörget az ember, hogy megbizonyosodjon róla, hogy ezt a televíziózás elleni bűncselekményt valaki tényleg elkövette, és az a gyanúm, hogy ennyi bőven elég a szponzoroknak is. A harmadik rész után már tényleg csak az ivós játék kedvéért lehet érdemes bekapcsolni, de a felelős alkoholfogyasztás jegyében én ettől is óva intenék mindenkit.