Egy Radiohead-koncert ma már szakrális élmény
A Radiohead hosszú szünet után indult újra európai turnéra novemberben. Magyarországról a legtöbben a négy bolognai koncert valamelyikére jutottak ki, a Telexből többen is a november 17-i és a november 18-i estét láttuk Olaszországban. Így rendhagyó módon több apró koncertbeszámolóban próbáljuk meg visszaadni, milyen volt élőben a minden este más setlisttel készülő zenekar visszatérése (búcsúja?). A csapat egy része még a Planet Telexet is megkapta kezdőszámként.
Ment egy kikacsintás a VIP-ben ülő Leonardo DiCapriónak
(Kersner Máté – november 17.)
Amikor a csurig telt vonaton a padlón ülve Yeezy cipős, Billie Eilish nyakláncos fiúk és üzletembernek, illetve családanyának kinéző figurák közt utaztunk a bolognai Unipol Arena felé, már éreztem, hogy a Radiohead mindenkit egyesít. Ez akkor lett egyértelműbb a koncerten, amikor a lelküket hamis, elvékonyított hangon kiadó apukák és lányaik összekapaszkodva énekeltek mellettem. Közben Thom Yorke hol belehalt a dalaiba, hol kimozogta magát, és végig olaszul beszélt a közönségnek. Jól állt neki a buon giorno.
A Radiohead Paul Thomas Andersont (PTA), Leonardo DiCapriót és Tobey Maguire-t is egyesíti, előbbi még a hétvégén, utóbbi kettő már a hétfői koncerten ült a VIP páholyban. Mintha a DiCaprio-féle Rómeó és Júliában hallható Talk Show Hosttal pont a színészre kacsintottak volna. Ez a dal is mutatta, hogy mennyire nincs kőbe vésve a zenekar turnéján A-B-A-B rendszerben váltakozó setlist: hétfőn kimaradt az Idioteque, viszont a Talk Show Host mellett előhúzták a Kid A-t is, az Everything in Its Right Place pedig a Harry Patch (In Memory Of) intróval ment le.
Koncert közben szomorúság helyett az élet szeretetére gondoltam: sírósnak könyveltem el előre, de a bolognai Radiohead-koncert inkább szakrális élmény volt, ahol a Fake Plastic Trees és a Let Down is inkább örömkönnyeket okozott. Szép kerek történet volt egyébként még úgyis, hogy Jonny Greenwood egyszer késve lépett be és Thom Yorke-nak is elszállt a technikája percekre egy ponton.
Ezt az előbb említett szent hangulatot már a kezdés előtti instrumentális felvezetők is megalapozták, maximum az egyik Danny Brown-dal volt szokatlan, de mindenképpen patríciusi választás. Az pedig magasiskola, ahogy a vizuálok a dalokhoz idomultak, mintha a Kid A Mnesia Exhibition felfedezőjáték futott volna le élőben. (Azt mindenkinek ki kell legalább egyszer próbálnia.) A koncert után aztán lepörgött az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, ami egyértelműbb állásfoglalás volt mint bármilyen kiüresített politikai szlogen.
További nyilatkozatok és hosszabb videó a koncertről a Telex TikTokján.
Az egész ráadásblokk libabőrös volt
(Kárpáti Márton – november 17.)
„Nem szomorú vagy depressziós, hanem gyönyörű!” Ezt mondta az egyik koncerttársunk a 17-i koncert előtt, és teljesen igaza volt/lett. Sokszor láttam már őket, de talán most tűntek a leglazábbnak, legoldottabbnak. A hangzás – talán a középen elhelyezett színpad miatt – tök hullámzó volt, gondolkodtunk is, hogy ezt az aréna egyik végében felállított keverőpultból talán nem is lehetséges jól vagy jobban megoldani.
Kiemelkedő részek:
- Első számként a Planet Telex.
- Egyben a No Surprises, Videotape, Weird Fishes/Arpeggi, Everything in Its Right Place, Talk Show Host, The National Anthem. Ezek mind nagyon durván szóltak.
- Az egész ráadásblokk olyan volt, mint egy hatalmas kórus. Libabőrös, csodálatos.
Reméljük, nem kell megint éveket várni a következő lehetőségre, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán lesz-e még valaha koncertjük.
Már megengedték maguknak a hibákat
(Szente Katica – november 17.)
Az Bolognában is kiderült, hogy az újgenerációs Radiohead-fanok, akik a TikTok-slágerré vált Let Downnak köszönhetően fedezték fel a zenekart, egyértelműen a Billboard slágerlistáira visszakúszó számot fogadták a legnagyobb ovációval.
Amikor a közönség tagjait kérdezgettük a koncert előtt a videóriportunkhoz, több apa-lánya párost is láttunk, és beszéltünk egy családdal is, ahol a szülők a két tinédzser lányukkal érkeztek a koncertre. A szülők elmondták, hogy a lányok beteget jelentettek az iskolában, úgyhogy remélik, a tanárok nem látják a videónkat. Mellettem pedig egy olasz édesapa állt, aki a lányával az összes dalt együtt énekelte, és a közös kedvenceknél egymás kezét fogták. Ezt tudja a Radiohead.
Az már a turnéról eddig kikerült videókon is látszott, hogy a zenekar szerencsére nem gondolta túl a díszletet. A Radioheadet egy körfal vette körbe, amin nagyrészt hideg színek úsztak tökéletesen illeszkedve a zenekar olyan melankolikus dalaihoz, mint a No Surprises, a Videotape vagy a Daydreaming. De a körszínpados megoldásnak köszönhetően olyan pillanatokat is el lehetett csípni, mint amikor Ed O'Brien az apró bakiknál csak legyintett a közönség felé, mintha csak annyit üzent volna, hogy „ezt nézzétek el nekünk”.
Igazságot a Thiefnek!
(Bicsérdi-Fülöp Ádám – november 18.)
A teljes Radiohead-életműből a Hail To The Thief (HTTT) lemezt kedvelem talán a legkevésbé, de ez a koncert nálam a helyére tette a kétezres évek eleji paranoiában született, és a mostani közhangulatot is jól leíró albumot. A turné előtt a zenekar kihozott egy lemezt a HTTT dalainak élő felvételeiből, ahol sok szám egyszerűen jobban működik a stúdiófelvételnél, úgyhogy én kifejezetten élveztem, hogy ez az album az utolsó bolognai koncerten is hangsúlyos volt. Főleg azért, mert az elektronikusabb (The Gloaming; Myxomatosis) és vadabb dolgokat (2+2=5; There, There) játszották erről az albumról. A koncert egyik nagy csúcspontja meg az volt, amikor Thom Yorke végig a kamerába nézve énekelte el a You and Whose Armyt – tudtam, hogy mindenütt ellövik, de itt is működött.
A koncert látványvilága nekem a zenekar különböző korszakainak esszenciája volt. Ismertük korábbi turnékról a zenekarra lógó fénycsíkokat, a tagokról külön-külön is vetített, széttorzított felvételeket, de ezek az elemek ezen a körszínpadon álltak össze igazán. A középen elhelyezett színpad számomra a megunhatatlan From The Basement-felvételeket idézte, és egyben azt üzente a közönségnek, hogy a csarnok minden pontján ugyanolyan fontos mindenki a zenekarnak.
Zokogásra készültem én is a koncert előtt, de inkább önfeledt buli lett ebből az estéből, főleg Yorke érezhető felszabadultságának köszönhetően. Annak örültem, hogy az Everything in Its Right Place jutott nekünk zárószámnak, mert engem azzal az egyszerű megoldással még mindig simán meg lehetett venni, hogy a zenekar tagonként vonult le, és utolsóként a kütyüit birizgáló, félszegen integető zseni, Jonny Greenwood hagyta el a színpadot. Ha lesz tovább, az teljesen érthető ezt a műsort látva, de ez a turné zenekari búcsúként is tökéletes.
Amennyit adott, annyit el is vett a körszínpad
(Krász Zsombor – november 18.)
Jó volt látni, hogy mennyi energiája volt a zenekarnak a keddi koncerten – és főként Thom Yorke-nak – még úgy is, hogy ez már a negyedik volt a bolognai koncertek közül. Ráadásul az egymást követő napokon folyamatosan váltogatták a setlistet, így nem csak a legismertebb dalaiknak tudtak helyet szorítani.
A 360 fokos körszínpad viszont érdekes választás volt a turnéra. Ez a színpadi mozgásban nagyobb kihívást jelent, miközben hangosítani is nehezebb így a zenekart, hiszen a technikusoknak egy oldal helyett a tér minden irányában ügyelni kell arra, hogy jól szóljon a zenekar. Előbbit remekül megoldották, Thom Yorke a dalok között többször is váltogatott a színpad két ellentétes végében álló mikrofon között, és a hangszereket is úgy helyezték el, hogy folyamatosan mozogniuk kelljen a tagoknak. Sokat dobtak az élményen a zenekar körül elhelyezett, ketrecszerű falak is, amik a koncert elején felemelkedtek, és helyet adtak a zenekar fölé vetített izgalmas vizuáloknak.
A hangosítás azonban nem sült el ilyen jól, a kicsit lassúbb, egyszerűbb hangszerelésű dalok szépen szóltak, viszont ahogy komplexebbé váltak a számok, a hangosítás is problémásabb lett. Ezeknél a daloknál gyakran összefolytak a hangszerek, időnként mintha hiányoztak volna a magas hangok, és a rengetegben már Thom Yorke éneklését sem mindig lehetett kivenni.
