A popzene új megmentője csak Isten előtt akar dögös lenni

2024-et olyan elementáris erővel tarolta le a Brat, hogy annak utórezgéseit még idén is lehetett érezni, és nemigen volt olyan poplemez 2025 őszéig, ami körül akkora felhajtást lehetett volna tapasztalni, mint Charli XCX magnum opusánál. Aztán Taylor Swift tizenkettedik nagylemeze (The Life of a Showgirl) némileg felkavarta az állóvizet, na nem azért, mert annyira zseniális lett volna. A nyilvánosság inkább a Travis Kelce péniszéről írt számra kattant rá, az internetet meg a feltételezések szerint Charli XCX-nek címzett beefdal hozta lázba, és kollektívan csodálkozhattunk rá arra, hogy a kritikák alapján elsietett lemezbe már a swiftie-k is belekötöttek.

Ekkor lépett színre három év csend után a spanyol ajkú Rosalía, hogy helyreállítsa a popzene méltóságát egy olyan lemezzel, aminek a körítéséről legalább annyit lehet beszélni, mint a Bratnél, a tartalma mégis túlmutat a könnyűzenei konvenciókon. Az énekesnő Lux című negyedik stúdióalbumával új megvilágításba helyezte azt is, hogyan fogunk gondolkozni a popzenéről és annak határairól a 2020-as évek második felében.

LA ROSALÍA

Rosalía (teljes nevén Rosalia Vila Tobella) 1992-ben született a spanyolországi Sant Esteve Sesroviresben. Tobella gyerekkora óta érdeklődött a spanyol népzene, különösen a flamenco iránt, zenei tanulmányai során komolyzenét és flamencót is tanult a Catalonia College of Musicban. Miközben kisebb bárokban és esküvőkön lépett fel, tinédzserkorában pedig egy tehetségkutatóban is megfordult, ahol még erősen billegett az előadásmódja, és kicsit hamiskásan szólalt meg – a mából visszanézve igazán lenyűgöző a fejlődése. Karrierje 2013-ban indult, mégis 4 évet kellett várni a halál motívumát körüljáró debütlemezére, ami javarészt a flamencóból táplálkozott, és későbbi hangzásához képest még minimalistább volt.

Az Andalúziában élő cigányok által a 18–19. században elterjesztett népzeneként és táncként is létező flamenco nemcsak az énekesnő zenéjére volt nagy hatással az indulásánál, de a munkamorálját is meghatározta. A Pitchfork 2018-as cikkében felidézték, hogy már gyerekkorában elbűvölte Rosalíát a műfaj: „Olyan volt, mintha egy nyílvessző szúrta volna át a lelkemet, a legtisztább dolog, amit valaha hallottam” – mesélte az énekesnő. Az előadó nyolc évig tanult José Miguel „El Chiqui” Vizcaya zenésznél a katalán flamenco-közösségben, és itt értette meg, hogy a flamenco komoly, nagy múltú műfaj, ami alapos technikai tudást és elmélyülést igényel.

Következetes építkezés vezetett a Luxig, amiről bár úgy beszélnek, mintha Rosalía újra feltalálta volna magát, pedig a valóság ennél árnyaltabb. Első lemeze, a Los Ángeles még hagyományosabb flamenco volt, ahol a gitár és az ének dominált, ezt követte a trapesebb elemeket is beemelő 2018-as El Mal Querer konceptlemez, ami modern, urbánusabb kontextusba helyezte a flamencót a poposabb struktúráival. Rosalía ezzel a lemezzel robbant be, a Malamente és a Pienso en tu mirá slágerek adták meg neki azt az alapot, amire a 2022-es folytatást tudta építeni.

Ez lett a Motomami, a csúcsra érés, a diszkográfia blockbustere: egy kísérletező, sokszínű lemez, amin a reggaeton, a glitch pop és a klubzene találkozott közérthető, mégis kísérleti formában. Mindeközben nem lett sekélyesebb a témaválasztás sem, a rendkívül személyes lemezen Rosalía a hírnév, a magány és az identitás kérdéseit dolgozta fel, de a már-már kötelező popigényeket kielégítve olyan A listás mainstream neveket húzott be maga mellé közreműködőként, mint például The Weeknd.

A kereskedelmi siker mellett Rosalía díjakra is tudta fordítani a népszerűségét, és eddig két Grammyt nyert: először 2020-ban az El Mal Quererért, majd 2023-ban a Motomamiért, emellett 11 díjat húzott be a latin Grammy-gálán is. Rosalía itt nem áll le, amellett, hogy saját produkciójának a rendezője és a projektjei kreatív vezetője, odáig van a színészetért is, szerepelt például Pedro Almodóvar Fájdalom és dicsőség című filmjében Penélope Cruz vagy Antonio Banderas mellett.

Újra szexi a hit és a komolyzene?

„A Lux a női misztikum, az átalakulás és a transzcendencia szélesvásznú érzelmi ívét rajzolja meg – a bensőségesség és az operai lépték között mozogva teremt egy olyan világot, ahol a hang, a nyelv és a kultúra eggyé olvad” – írták az új lemez sajtóközleményében. Ami elsőre pátoszos PR-zsargonnak hat, nem áll olyan távol a valóságtól: a Lux elegánsan feminista lemez, a nőiség és a női szentek ünneplése egy modern opera képében, amin nemcsak a hitet és a spiritualitást, de a komolyzenét is szexivé teszi Rosalía, aki a Lux összes dalán a londoni szimfonikus zenekarral dolgozott. Erre állítása szerint ráment a gatyája is, de a végeredményt nézve ez az áldozat minden pénzt megért.

A Lux mintha azt üzenné, hogy légy mestere a szakmádnak, merj művelt és olvasott lenni, a múlt századok történelmében és hitrendszerében elmélyülni pedig nem stréber dolog. Mint a Popcast nevű műsornak mondta, mindig is benne volt a vágy, hogy hogyan kerülhetne közelebb Istenhez, csak épp nem tudatosította magában ezt, a Lux most ennek kifejezésére szolgál.

Aligha van bátrabb felvezetés egy lemezhez, mint az október végén megjelent, Björkkel és a Telex egyik interjújába is belekontárkodó Yves Tumorral közös Berghain, ami a debütálása után rögtön letarolta és meg is osztotta a sajtót, illetve a TikTok felhasználóit is.

Sokan jogosan hitték, hogy Rosalía a menő, ám sokat kritizált és mémelt berlini technoklubról nevezte el a dalt, de később tisztázta, hogy nem feltétlenül a konkrét helyre utalt. Az előadó inkább az eredeti, hegyi ligetet jelentő német szóból kiindulva egy metaforikus belső teret és/vagy „gondolati erdőt” akart megteremteni, amiben néha elveszik az ember a mindennapokban. „Nem dicsőítem a gonoszt, de a sötétség jelen van az életben” – nyilatkozta erről a Guardiannek.

A dalban a Rosalíával korábban már egy kiváló dalon dolgozó Björk és Tumor mellett (aki Mike Tyson egyik hírhedt 2002-es idézetét mantrázza) a fent hivatkozott londoni szimfonikus zenekar, illetve egy katalán kórus is közreműködött. Az énekesnő többek közt németül is áriázik benne, mindez egy csomagban vetítette előre, milyen lesz a hitet, istent, a szerelmet és a halandóságot is témájává emelő Lux. A lemez, amin Rosalía a katalán és a spanyol mellett 12 nyelven, köztük

angolul, franciául, héberül, arabul, németül, japánul, olaszul és latinul szólal meg, de énekel mandarin, ukrán, portugál és szicíliai nyelven is.

Egyes nyelvek beemelésével Rosalía konkrét női szentek előtt szeretett volna tisztelegni a világ minden tájáról és különböző korszakokból.

• A Reliquiát Limai Szent Róza perui szent, a Sauvignon Blanc-t Ávilai Szent Teréz inspirálta;
• a Berghaint a német Bingeni Szent Hildegárd és a hindu Vimala ihlették;
• a vinylen és cédén bónuszdalként elérhető Focu 'Ranni Palermo és három venezuelai város védőszentje, Szent Rozália alakja előtt hajt fejet;
• a beszélő nevű Jeanne pedig Jeanne d’Arc előtti tisztelgés,
• de a lemez „stáblistáján” említve van Rábia l-Adavíja iraki szúfi misztikus is.

„Szeretek utazni, szeretek más emberektől tanulni. Miért ne próbálnék meg megtanulni egy másik nyelvet, énekelni egy másik nyelven, és fejleszteni magam énekesként, zenészként, művészként. A világban minden összefügg egymással” – mondta a New York Times zenei podcastjában az énekesnő, aki eleinte Google Fordító segítségével írta meg a dalkezdeményeit, majd a vázlatait profi fordítók és nyelvészek segítségével tökéletesítette.

Hogy a kevésbé szakrális inspirációkat is említsünk, Rosalía a nők mellett kitartva Clarice Lispector brazil–zsidó származású és a francia Simone Weil író munkáinak is helyet adott a lemezen. A La Yugular végén pedig Patti Smithtől mintáztak egy spoken word szövegrészletet. A szent tematikához illeszkedik a lemez arculata is: Rosalía lecserélte a Motomami-korszak szimbólumává vált bukósisakot és a japán popkultúrát, helyette fehér csíkot festett a hajába, apácaruhát húzott magára, arcát égnek emelte a lemezborítón, és mint egy friss interjúban elmondta, épp a cölibátust gyakorolja, ezért több mint 30 napja nem szexelt.

Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy ne kacérkodna a szexualitással, és ne engedne meg magának pár olyan kijelentést, ami a mélyen vallásos hallgatókat – illetve a konzervatív férfiakat – könnyen felháboríthatja. Egy friss interjújában elmondta, hogy 28 évesen jött rá, hogy nem érdekli a férfiak figyelme, azt pedig ki nem állhatja, amikor a férfiak mutogatják a lábfejüket. A csak vinylen és cédén hallható Novia Robot című dalban pedig arról énekel, hogy elítéli azokat a férfiakat, akik elvárják a nőktől az engedelmességet és az érzelemmentességet,

ő maga pedig már nem akar másoknak tetszeni, csak Isten előtt akar dögös lenni.

De vissza a nyelvekhez! Rosalía többnyelvű kísérletezéséből aztán minibalhé is robbant az interneten és a spanyol ajkú közönség köreiben, egészen pontosan azután, hogy a sokszor említett Popcast-interjújában az énekesnő azt mondta, hogy Bad Bunnyhoz (Rosalíánál is népszerűbb Puerto Ricó-i énekes, a spanyol zene legnagyobb modern alakja) képest ő fordít energiát arra is, hogy más nyelveken is énekeljen az anyanyelvén kívül. „Benito (Bad Bunny keresztneve – a szerk.) tökéletes ellentéte vagyok ebből a szempontból” – mondta.

Több rajongó úgy érezte, hogy Rosalía a fenti kommenttel be akart szólni a következő Super Bowlon fellépő Bad Bunnynak, ráadásul degradálta a spanyol nyelv történelmi és politikai jelentőségét. Rosalía Instagram-profillján reagált, szerinte kiragadták a kontextusból a gondolatait, és hangsúlyozta, hogy szereti és mélyen tiszteli Benitót, akit kiváló kollégájának nevezett, illetve szerencsésnek érzi magát, hogy korábban dolgozhattak már együtt.

Rosalía sikere a spanyol női előadók sikere is:

a Lux egy nap alatt minden eddiginél több streamet ért el a Spotifyon a spanyol női előadók között.

Eközben úgy aratja le a babérokat, hogy közben felrakja a térképre a spanyol ajkú zenészeket is, hiszen a Luxon vannak feltörekvő hangok és idősebb ikonok is: a testvérekből álló, mexikói zenét játszó Yahritza Y SuEssencia trió, Carminha, a portugál fadoénekes, illetve Estrella Morente és Sílvia Pérez Cruz spanyol énekesnők. Utóbbi kettő közreműködik a La Rumba Del Perdón című dalon, ami a Porcelanához hasonlóan szorosan kötődik a spanyol hagyományokhoz, de hasonló irányt követ a De Madrugá és a Dios Es Un Stalker is.

A dopaminhajszolás ellenszere

A 2-3 éven át írt Lux négy felvonásra oszlik, ha a vinylen és cédén hallható extra dalokat is számoljuk, egy felvonás 5, majd 4 dalból áll, és ez váltakozik. Erre bravúrosan rá is játszik apró utalásokkal, a lemez egyik kulcsdala az első felvonást záró Mio Cristo Piange Diamanti, egy szakrális, imaszerű mestermű, egyértelműen nem az a zene, amit beraksz, ha neked adják az aux-kábelt. Puhán kezdődik, emelkedik, majd az utolsó 30-40 másodpercben óriási robajjal csap be, hogy Rosalía a dal végén azt mondja, hogy „na, ez lesz az energia a lemezen”. Ezt követően berobban a második felvonást nyitó Berghain, és mire azt hinnénk, hogy csak továbbrepülünk a tetőpont felé, jön a puha és játékos La Perla, amiben kedvesen mutatkozik meg Rosalía bája.

A Lux olyan, mintha Rosalía meghekkelte volna a rendszert a templomba illő antipoplemezzel – igaz, ahhoz, hogy ezzel előálljon, évek kellettek. Rosalía közönsége vele együtt nőtt, hosszú idő alatt nyerte meg őket magának, innen pedig már azt tehet, amit akar, mert a hallgatói bíznak a bátor, megalkuvást nem tűrő víziójában. Mindez kiterjed arra is, hogy Rosalía szándékosan szembemegy a világ gyorsaságával, nem a pillanatnyi sikert hajkurássza popsztárként. „Minél inkább a dopamin korszakában élünk, én annál inkább az ellenkezőjét akarom” – mondta. A Lux pedig valóban nem vádolható azzal, hogy az algoritmikus működés kiszolgálása lenne a célja.

Rosalía egyre bámulatosabb életműve abban a kontextusban különösen elismerésre méltó, hogy az elmúlt pár évtizedben milyen műfajokkal azonosították a spanyol ajkú popzenét. A főleg dél-amerikai és karibi gyökerű reggaeton most már globális szupersztárokat is kitermelt (Bad Bunny, J Balvin), 2022 óta külön kategóriája is van a Grammynek música urbana néven, és a 2010-es EDM robbanás se szólt volna akkorát Miami és az ottani latin bevándorlók nélkül. Rosalía éppen ennek a spanyol nyelvű mainstream popzenei iránynak az antitézise, aki úgy tud szembeállni az amerikai kulturális dominanciával, hogy büszkén vállalja európaiságát. Ilyen amikor a popzene mer értelmes lenni.