Mindenki uralni akarja a világot, de ő akarja a legjobban

Nekem célom van, mondja Marty Mauser, és neked nincsen, mondja annak a férjes nőnek, akit a film elején teherbe ejt, akinek a petesejtjét a stáblista alatti animációban megrohamozzák a Marty Mauser-spermiumok, akit úgy hurcibál maga után az ötvenes évek New Yorkjában, mint egy rosszul összecsukott bőröndöt. Marty Mausernek inkább rendeltetése van, mint célja: hogy egy kobold legyen, egy meseszerű lény, aki mindenkinek az életét a lehető legrosszabbá teszi minden egyes tettével, aki, amikor kell hozni egy döntést, mindig azt hozza meg, amivel a legtöbb galibát okozza. Nem mindig, de azért a legtöbbször saját magának is.

Marty Mauser mindennapjait nézni olyan, mintha a sors megidézte volna ezt a koboldot, és hiába próbálná a komplett világ megállítani, lehetetlen. Lehet bevonni gengsztereket, nagytőkéseket, vidéki surmókat, felszarvazott férjeket, gördülhet az útjába súlyos sérülés, nemzetközi diplomácia, esetleg pisztolylövések. Marty Mauser mindent meg fog tenni azért, hogy ő legyen a legjobb. A legjobb a pingpongban.

Mindenki tudja, hogy az asztalitenisznek fele sem tréfa, ha már mászott át asztal alatt meccs után, de talán azért mégis egy kicsit túlzás az, amit Marty művel. A túlzás a Marty Supreme alapbeállítása, túloz a nyolcvanas évek instrumentális munkáira emlékeztető filmzene, túloz a John Cassavetes-filmek egzaltált, rángatózó stílusát hozó kameramunka, túlzás az, hogy a legkisebb szerepben is olyan súlyos fizimiskák vannak, hogy egy jelenet után is megjegyezzük az összeset, és túlzás az összes váratlan, nevetséges, fantasztikus fordulat, amiket a Coen testvérek is kidobnának az első jegyzetekből.

A Marty Supreme egy nagy túlzás, ami nem teljesen a semmiből jött, a társírója-rendezője Josh Safdie, az utóbbi években szinte kizárólag a kényelmetlen-túlhajtott drámákért felelős Safdie fivérek egyike. Ők ketten együtt olyan filmeket készítettek, mint a hidrogénezett Robert Pattinsont az éjszakában meghurcoló Jólét, vagy az Adam Sandlert még annál is jobban meghurcoló Csiszolatlan gyémánt. A Safdie-k nemrég szétváltak, Benny színészi munkák (Pieces Of A Woman, Oppenheimer) után megrendezte a magához képest enervált Zúzógépet, Josh pedig fél év késéssel követte a saját filmjével, ami megtartotta a testvérek régi stílusát. Vagyis nem megtartotta, hanem még sűrítette, egymásra pakolta, kiklopfolta, saját bőrébe töltötte, kisütötte, aztán megetette saját magával.

Ennek a zavarba ejtő hangulatnak nagy része abból fakad, hogy a Marty Supreme egyszerre nagyon konkrétan idéz meg egy időt és teret, az ötvenes évek New Yorkját, és annak is több különböző szegletét, a manhattani luxuslakásoktól a brooklyni zsufiig, a második világháború utáni, bizonytalanabb, sötétebb nyugati világ talán reményteli középpontját. Miközben a film folyamatosan túlnyúl a koron és téren. Elsősorban a zeneválasztással, hiába játszódik az ötvenes években, a nyolcvanas évek előadói szólnak (Alphaville, New Order), Daniel Lopatin filmzenéje pedig inkább emlékeztet egy Tangerine Dream–Jan Hammer–Giorgio Moroder szintiszendvicsre, mint bármi korhűre. Igaz, azokból is kapunk bőven.

Ez a kizökkentett, egzaltált hangulat a cselekményre is áthat, Marty Mauser egyszerűen csak a világ legjobb pingpongjátékosa szeretne lenni, de ehhez olyan vargabetűket és zsákutcákat kell megjárnia, hogy talán még ő is elveszíti a célt. Mintha egy videójátékban csak és kizárólag a bizarr mellékküldetéseket csinálná végig ahelyett, hogy a céljára fókuszálna: egyik pillanatban megfektet egy csúcson túl lévő színésznőt (Gwyneth Paltrow), a másikban káddal együtt zuhan át az olcsó szálloda padlóján, harmadikban pedig a haverjával (Tyler Okonma, azaz Tyler, the Creator) ver át egy csapat ostoba tinédzsert. Ahol Marty pénzt, lehetőséget, zsiványságot szimatol, kanyarodik arra, mindegy, hogy mivel jár.

Ami azt is jelenti, hogy a film energiája, folyamatos hantázása, lenyűgözni és letaglózni vágyása pontosan olyan, mint a film főszereplője, aki egyszerűen nem hagyja, hogy egyszerűen lesöpörjük és figyelmen kívül hagyjuk. Nincsen lehetőség megunni a Marty Supreme-et, legfeljebb kimerülni lehet benne, ahogy a főszereplő veszettkutya-szerű mániájában. Jó, jó, elhisszük, szeretnél a legjobb lenni, kérlek, hagyjál békén. Igen, fantasztikus a magyar pingpongozó (Röhrig Géza) anekdotája a holokausztról. Igen, én is látom, hogy azt a vérszomjas csávót Abel Ferrara rendező alakítja, Marty anyját Fran Drescher, szomszédját Sarah Bernhard. Igen, tényleg megdöbbentő, hogy hirtelen egy híradófelvételt nézek a háború utáni Japánból.

Én kimerültem benne, ahogy a Safdie fivérek korábbi filmjeiben mindig, ám a Marty Supreme nem hagyta abba, és rágta a fülemet, de van egy határ, amikor kifogy belőlem a meghökkenés-dzsúz, hiába látom, hogy lenyűgöző dolgok történnek a szemem előtt. Először is a szereplőválasztásban: Gwyneth Paltrow legutóbb talán a Tenenbaum, a háziátokban volt ennyire jó színész. Én a film alatt nem döbbentem meg annyira, mint most, amikor utánanéztem, hogy a férjét játszó Kevin O’Leary nem színész, hanem egy üzletember Kanadából, az ottani Cápák között egyik állandó szereplője. Egy bizonyos értelemben itt most ő a cápa, akinek Marty vagy a kedvében akar járni, vagy le akarja ölni, mikor éppen milyen terven töri a fejét. Vagy ott van Odessa A’zion, mint Marty vonzalmának szerencsétlen, de nem gyámoltalan célpontja.

De messze a legjobb Timothée Chalamet mint a himlőhelyes, pattanásos, markáns szemüvegében egészen rágcsálószerű, mérhetetlenül taszító, a figyelmet elmondhatatlanul vonzó Marty Mauser. Vannak emberek, akik minden helyzetben a lehetséges kiutat keresik, Chalamet alakításában Marty inkább úgy fest, mint valaki, aki még mélyebbre szeretné ásni magát bármikor. Mintha a megtestesült lábrángás lenne, mintha képtelen lenne egy helyben maradni, mintha nem állna meg soha, hogy átgondolja, mit is csinál. Képtelenség rá hősként tekinteni, és nem is szabad – Marty Mauser legalább annyira idegesítő, de mágikus jelenség, mint Jordan Belfort A Wall Street farkasában, vagy Mikey a Vörös rakétában. Valaki, aki teljes gőzzel halad az elkerülhetetlen bukás felé, de közben úgy él, ahogy nem kellene, de talán mélyen mindenki szeretne. Hiszen ő Marty Supreme, nem pedig Marty Átlagos, ahogy az egyik szereplő mondja.

A Marty Supreme már látható a magyar mozikban.