A világ legrosszabb embereinek egyszerűen nem lehet ellenállni
Amikor 2020-ban bemutatták az Ipar (Industry) első évadát, az HBO történetének egyik legkevésbé nézett sorozata volt. A történet egy csapat fiatal pénzügyi kereskedő életét követte, akik az egyetemről kikerülve egy kitalált befektetési bankhoz, a Pierpoint & Co.-hoz kerülnek gyakornokként. Ismert színészek egyáltalán nem szerepeltek benne, talán egyedül a tapasztalt tőzsdei kereskedőt, Eric Taót alakító Ken Leung neve csenghetett ismerősen a Lost rajongóinak.
A londoni befektetési bankárok világában játszódó sorozat alkotói, Mickey Down és Konrad Kay korábban maguk is befektetési bankárok voltak, akik ráadásul pontosan tudták, mennyire működik, ha a képernyőn okos emberek beszélnek követhetetlenül gyorsan olyan szaknyelven, amiből a nézők 90 százaléka garantáltan semmit nem fog fel. De nemcsak ehhez értettek nagyon, hanem ahhoz is, hogyan tegyék a pénz, a szex és a drogok körül forgó cselekményt és a nehezen szerethető karaktereket is ellenállhatatlanná.
Az Ipar a kezdetektől olyan sorozat volt, ami a látszólag száraz szakmai felszín alatt zsigerekig hatolva tudott boncolgatni nagyon is emberi témákat.
Bár a nézőszámokban nem jeleskedett, az Ipar lelkes rajongótábort tudhatott a magáénak, a második évadra pedig a kritikai elismerés is utolérte. Lassacskán maga az HBO is felismerte a benne rejlő potenciált, a harmadik évadra kicsit megtolták a sorozat marketingkampányát, a készítők pedig leigazolhattak egy igazi hírességet is, a Trónok harcából ismert Kit Haringtont a startupvállalkozásba fogó arisztokrata fekete bárány, Henry Muck szerepére. Hiába az egyre nagyobb felhajtás, a döcögős kezdetek után az alkotók nem igazán bíztak abban, hogy a sorozat megérheti a folytatást, ezért a harmadik évad utolsónak készült.
Annak pedig tökéletes volt. Míg az első évadok különlegessége az volt, hogy a hatalmasok és gazdagok velejéig romlott világát a tápláléklánc legalján boldogulni próbáló gyakornokok szemszögéből mutatta be, a harmadik évad végére ezek a karakterek is hatalomhoz és pénzhez jutottak – hogy finoman fogalmazzunk, egyik sem tett jót nekik. Szépen le is kerekítették mindannyiuk történetét, az utolsó rész után mind a tíz ujját megnyalva, elégedetten inthetett nekik búcsút minden rajongó.
Aztán az HBO vérszemet kapott, és berendelte a folytatást. Nem volt rossz döntés, még úgy sem, hogy néha érezhető, hogy az alkotók talán kicsit tovább nyújtózkodtak, mint ameddig a takarójuk ért.
A negyedik évadot is lezárásnak szánták, aztán egy résszel a vége előtt mégis bejelentették, hogy jön az ötödik évad, ami – most már tényleg – az utolsó lesz. Hogy az HBO hányszor fogja még rábírni erre a húzásra a készítőket, nem tudni, csak remélni merem, hogy többször tényleg nem kell majd elégedetten búcsúznom az Ipartól.
Borzalmas emberek borzalmas dolgokat művelnek, na ez a jó tévé
Az Ipar tulajdonképpen nem találta fel a spanyolviaszt, szépen követte a többek között a Milliárdok nyomában és az Utódlás által összeállított – kipróbált, működő – receptet: a nem túl szimpatikus, a céljaik eléréséért bármire képes, gazdag és kiváltságos emberek egymáson és főleg a kisembereken átgázolva mindent megtesznek, hogy még gazdagabbak és kiváltságosabbak legyenek.
Az HBO és a BBC koprodukciójában készült sorozat azzal tudott kitűnni a sorból, hogy a mérete miatt egyáltalán nem kellett attól tartania, hogy megfelel-e egy szélesebb közönség befogadóképességének, ezért semmilyen tekintetben nem fogta vissza magát annak a bemutatásában, pontosan mennyire romlott az a rendszer, amely a világ gazdasági stabilitásáért felel. A sorozatban feltűnő embereket három dolog érdekli, a hatalom, a pénz és az orgazmus, mindhármat meglehetősen unortodox módon is hajlandók megszerezni – az Ipar meg is mutatja, hogyan.
Ez a kendőzetlen obszcenitás lett az Ipar szexepilje.
A sorozat első évadai nagyrészt egy nagyon meghatározó mikroközegben, az amerikai Pierpoint befektetési bank londoni irodájának floorján, azaz a tőzsdei kereskedés helyszínén játszódtak. A harmadik évad kicsit tágította a világot, a Pierpoint segítségével tőzsdére lépő startup, a Lumi révén nem túl hízelgő képet mutatott a brit politikáról és a szabályozóhatóságokról is.
A negyedik az első három évadon edzett nézőket is megdolgoztatja, kinyílik ugyanis a befektetési bankok világa, az új évadban már sokkal hangsúlyosabb szerepet kap a brit gazdaság- és pártpolitika, a bulvár- és a gazdasági szaksajtó működése, a brit arisztokrácia, politika és média összefonódásai, az afrikai pénzügyi világ bugyrai, a szélsőjobboldal európai térnyerése, az epsteini mélységek, sőt a háttérben felsejlik az orosz medve is.
A negyedik évad éppen ezért inkább működik spin-offként, mint folytatásként.
Hiszen a harmadik évad végére gyakorlatilag megszűnt a Pierpoint, a dolgozói szétszéledtek. Eric Tao nyugdíjba ment, a mentoráltjából nemezisévé lett, ha lehet még egykori tanáránál is gátlástalanabb Harper Stern (Myha’la) újabb befektetési alapnál próbálkozik, hogy mások rengeteg pénzéből csináljon még több pénzt veszélyes és a törvényesség határát súroló húzásokkal. A Pierpoint részlegei között ide-oda sodródó, a kiváltságos neveltetése és határtalan lehetőségei ellenére fájdalmasan középszerű Yasmin Hananinak (Marisa Abela) a szakmai kudarcok mellett a harmadik évadban a saját személyes traumáival és a szexuális ragadozó apja örökségével is meg kellett küzdenie. Yasmin az évad végén hosszas huzavona után szerelmet vallott az egyértelműen a legpozitívabb végkicsengésű karakterfejlődésen átmenő Robertnek (a negyedik évadra már nem visszatérő Harry Lawtey), majd fogta, és eljegyeztette magát Henry Muckkal.
A saját tehetségtelenségével megbékélni képtelen Yasmin arra legalább rájött, ha meg akarja tartani társadalmi státuszát és relevanciáját, minimum egy befolyásolható arisztokratára van szüksége. Ha valamiben, az ő kapcsolatukban bőven volt még potenciál a folytatásra.
Ezt az alkotók is felismerték, a negyedik évadot egyértelműen a Henry–Yasmin-páros viszi a hátán.
A sorozat legerősebb jelenetei a kettejük közötti interakciók, amik az érzelmek teljes skáláját járják be, az évad abszolút csúcspontja pedig a Henry negyvenedik születésnapján játszódó második rész, ami önmagában is Emmyt érne a készítőknek és a színészeknek is.
Hozzájuk képest sokkal gyengébb lábakon áll Harper történetszála, akit a negyedik évadra logikusan újra párba állítottak Erickel, mégis erőltetettnek hat mindkettejük visszatérése. Harpert éppen a harmadik befektetési alapból teszik ki arra hivatkozva, hogy túl vakmerően bánik a rábízott pénzzel, ami után már a laikus nézőben is kérdéseket vet fel, hogy ezek után mégis ki a fene adna a szűk pénzügyi világban újabb lehetőséget (és nem utolsósorban pénzt) a fiatal nőnek, aki annak ellenére, hogy még mindig a pályája elején jár, gyakorlatilag mindenki bizalmát eljátszotta már, akinek ezer fontnál több van a zsebében. A válasz Eric Tao, akit a történet szerint egész egyszerűen untat a nyugdíjas élet, ezért Harper egyetlen füttyentésére készségesen visszatér, hogy közösen alapítsanak új befektetési alapot, a SternTaót, amibe a férfi bele is pakolja nagyjából az összes félretett pénzét.
Itt kezdődik a negyedik évad, ami látványosan nagyobb büdzséből és nagyobb ambíciókkal készült, mint a korábbiak. Előbbi leginkább abban mutatkozik meg, hogy az új szereplők már mind közepesen ismert sorozatsztárok: itt van Max Minghella (A szolgálólány meséje), aki az új évad fő színterét adó, baljós hátterű befektetési bank, a Tender vezetőjét, Whitney Halberstrammot alakítja, Kiernan Shipka (Sabrina, a tiniboszorkány-sorozat, Mad Men – Reklámőrültek), aki az asszisztensét és Kal Penn (Dr. House, A kijelölt túlélő), aki a bank rövid időn belül kirugdalt társalapítóját alakítja. És Charlie Heaton a Stranger Thingsből, egy szerencsétlen sorsú gazdasági újságíró szerepében.
Az ambíciókat pedig jól jelzi, hogy az Ipar a negyedik évadra komplett gazdasági-politikai összeesküvéses thriller lett, náci osztrák arisztokratákkal, orosz kémekkel, fedőcégekkel, hamis útlevelekkel, rejtett kamerás szexvideókkal, fekete autókba tuszkolt bankigazgatókkal és egy Ghislaine Maxwellt idéző szállal.
A világ legszomorúbb és legkegyetlenebb mosolya
Furcsa ezt írni valakiről, aki a 2010-es évek óta ismert sorozatsztár, de az Ipar legnagyobb felfedezettje az a Kit Harington, akiről a Trónok harca után talán kevesen hitték, hogy valaha le tudja majd rázni magáról Jon Snow szerepét. A modern televíziózás nagybetűs Presztízssorozata nyolc évad után, 2019-ben ért véget, és Harington két Emmy-jelöléssel a zsebében kezdhetett új munka után nézni. Hiába, a következő években nem igazán lehetett látni, vezet-e bárhova a színész Trónok harca utáni karrierútja (az Örökkévalókat mindenki érdekében inkább felejtsük el). Ennek részben magánéleti oka is volt, a színész az utóbbi években nyíltan beszélt a függőséggel folytatott küzdelmeiről. Sokat dolgozott a józanságért, ahogy azért is, hogy végre rátaláljon egy olyan projekt, amivel maga mögött hagyhatja a Trónok harca sikerének nyomasztó oldalát. Ez végül az Ipar és a mentális problémákkal és drogfüggőséggel küszködő arisztokrata üzleti kalandor, Henry Muck szerepe lett.
Az Iparban Harington csúcsra járatja azt a képességét, hogy egyszerre tud mosolyogni a szájával és sírni a szemével, a sorozatbeli párját alakító Marisa Abela pedig mindeközben úgy tud nevetni, hogy a tekintetéből árad a számító ridegség.
Kettejük összetett traumatörténete és megküzdési stratégiája önmagában kiadna egy pszichodrámát, és az alkotók meg is adják nekik azt az időt, amire a nézőnek is szüksége van ahhoz, hogy megértse, végül miért hozzák meg a morálisan és racionálisan is erősen megkérdőjelezhető döntéseiket.
Két ennyire összetett karakter mellett szinte összeférceltnek tűnik minden más. Még ha vannak is erős jelenetei Harpernek és Ericnek is (a totális erkölcsi mélységbe süllyedt Eric távozását az is megkönnyezi, aki elítél mindent, amit a férfi valaha képviselt), sokkal felszínesebbek maradnak, ahogy egy idő után a történet fordulatai is inkább tűnnek félkész ötletnek, mint kigondolt lépésnek. A rengeteg történetszál elvarrása is csak félig-meddig lett sikeres, bár a karakterek szintjén a negyedik évad lezárása is tökéletesen működik.
Az évad végére az Ipar, ha lehet, még sötétebb képet fest az európai gazdaságpolitika helyzetéről.
Az ötödik évad fókusza minden jel szerint még távolabb fog sodródni a befektetési bankok világától, hogy a dekadens politikai és pénzügyi elitre, a szélsőségesek és a populizmus térnyerésére helyezze a hangsúlyt. Ha így tesz, minden korábbinál nyersebb, kegyetlenebb korkép lehet majd. Már csak ezért is érdemes várni a sorozat harmadik utolsó évadát.
Az Ipar az HBO Maxon nézhető.
