Pont így, egy ilyen csúcslemezzel kell lezárni egy karriert
Jermaine Lamar Cole, művésznevén J. Cole a 2010-es évek hiphop-generációjának meghatározó tagja, aki a népszerűségéhez képest önmagára a hiphop középső gyermekeként hivatkozik, hiszen mind a régi, mind az újvonalas rep világában jártas, és előszeretettel ötvözi is a kettőt. A szövegei messze túlmutatnak a műfaji kliséken, gyakran beszél olyan társadalmi kérdésekről is, mint a faji szegregáció vagy a rendőri brutalitás. Mindezek mellett költőien ír személyesebb témákról, de adott már ki dalt olyan egyszerű dologról is, mint a ruhák hajtogatása.
A celebvilágtól többnyire elzárkózó repper azonban az elmúlt években a szövegei helyett teljesen más okokból került a figyelem középpontjába. Drake First Person Shooter című dalában magát, Drake-et és Kendrick Lamart nevezte a repzenét teljesen megváltoztató nagy hármasnak, ami nagyon nem tetszett Lamarnak, aki erre visszaszólva kirobbantotta az elmúlt évtized legnagyobb horderejű hiphopbalhéját.
Kendrick válaszul nagyon durván odaszólt mindkét előadónak, J. Cole pedig ezután vette ki igazán a részét a beszólogatásból a 7 Minute Drill című számmal. Cole a dal – amiben a minden idők egyik legjobb lemezének tartott To Pimp A Butterflyt unalmasnak nevezte – kiadása után két nappal bocsánatot kért a reppertől, és arra kérte, hogy ássák el a csatabárdot.
Ugyan a megoldás békésnek tűnhet, a hiphopközösség nem fogadta jól a gesztust. A műfajtól idegen húzást sokan gyávának tartották, és csalódásukat fejezték ki az előadóval szemben. Sokan ebben a húzásában és az ezt követő közreműködéseiben (például az elmémesült Grippyben) az előadó bukását látták. Így jutottunk el az előadó legújabb és (valószínűleg) utolsó lemezéhez, amely a The Fall-Off címet kapta. A cím arra a kifejezésre utal, amikor valaki már nincsen a csúcson, látványosan veszít a népszerűségéből és jelentőségéből.
J. Cole a projektet már a nyolc éve megjelent KOD lemezén belebegtette, melynek utolsó száma a 1985 – Intro to „The Fall Off” címet kapta. 2020 decemberében az előadó egy olyan listát osztott meg Instagramon, amelynek az állomásai között közreműködések és albumok is szerepeltek, a végcélja viszont a The Fall-Off volt. A címet természetesen ironikusan kell értelmezni, ami jól illeszkedik abba a sormintába, hogy J. Cole az egész karrierje során előszeretettel hasonlította magát sportolókhoz, számos albuma kapta a nevét egy sportkarrier egy-egy fontos pillanatáról. A The Come Up című debütáló mixtape-je is így kapta a nevét, ez ráadásul tökéletesen párba állítható a The Fall-Offal. A címmel ellentétben a repper a lassú elhiteltelenedés helyett a csúcson, egy hatalmas projekttel és turnéval fejezi be a karrierjét.
Tényleg hatalmas projektről van szó, mert a duplaalbum lejátszási ideje 101 perc. Ugyan mostanában divatos filmhosszúságú lemezeket kiadni, de ez még ebből a mezőnyből is kiemelkedik. A maratoni hosszúságnak ugyan itt jelentősége van, a végére mégis repetitívnek érződhet a lemez, és a hallgatónak is egyre nehezebb koncentrálni az egyébként remekül megírt szövegekre.
Méltósággal elbukni
Az album két fele két hasonló, mégis nagyon eltérő történetet mesél el Cole életéből: mindkettő az előadó látogatását írja le az észak-karolinai Fayetteville-be, ahol felnőtt. A város mindig is fontos eleme volt a repper munkásságának, és a lemezen is kiemelt szerepet kap: több számnak már a címében is megjelenik az általa csak „Ville”-ként emlegetett hely.
A duplaalbum két részre oszlik, ezek a Disc 29 és Disc 39 címet kapták. Előbbi szám arra utal, amikor 29 évesen tért vissza a szülővárosába, az utóbbi pedig amikor 39 évesen tette ezt. Az elsőn Cole a sikerét igazán meghozó 2014 Forest Hills Drive című albuma kiadása előtt álló, bizonyítani akaró, sikeréhes énjét idézi fel, a számok pedig teljesen visszaadják ezt a hangulatot. A slágergyanús Two Six – amelynek címe egyébként Fayetteville irányítószámára utal – olyan nyers és energikus, hogy simán felférne Cole korai projektjeire, míg a WHO TF IZ U második felének reppelése a Kendrick Lamar miatt reneszánszát élő nyugati parti stílusra hajaz.
A lemez egyik legerősebb pontja a Future-rel és Temsszel közös Bounce Road Blues, amelynek a már-már hipnotikus alapját a legendás The Alchemist csinálta. Ezek mellett nem marad el a Cole-ra jellemző önreflexió sem. ADisc 29 utolsó számának a második felében az előadó a fiatalabb önmagával játszik el egy fiktív FaceTime-beszélgetést, ahol megnyugtatja magát, hogy minden jól fog alakulni. Amikor a fiatal énje a bukásról kérdezi, azt feleli, hogy ennek előbb-utóbb el kell jönnie, és ő családdal, boldogan fogja befejezni. A dal azzal zárul, hogy Cole arról beszél, hogy ez a bukás elkerülhetetlen, és az élet egy olyan film, amit nem lehet visszapörgetni.
A projekt második fele, a Disc 39 már inkább a belső békéhez való közelítésről szól, az alapok is a jazzt és a soult idézik, és a szövegekből is egy tapasztaltabb hang szól. A lemezen több fejhajtás is található a hiphop műfaja előtt, például az I Love Her Again, a Common ikonikus I Used to Love H.E.R parafrázisa, ahol Cole a repzenét nőként azonosítja, és arról ír, hogy hogyan fogadta el a műfaj mainstreammé válását és kiüresedését.
A What Ifben eljátszik a gondolattal, mi lett volna, ha a régisulis hiphopot kettészakító Tupac–Biggie- és keleti-nyugati parti ellentétet békésen, egymás tisztelésével oldották volna meg. Ez persze ráhúzható a korábban emlegetett Kendrick–Drake-balhéra is; a repper a saját bocsánatkérését nem gyávaságnak gondolta, hanem felismerte, hogy a felesleges balhézás hova vezet, és hogy egymás megbecsülésével sokkal tovább lehet jutni.
A The Fall-Off is Inevitable szintén érdekes témát jár körül: J.Cole az életét fordítva, a temetésétől kezdve a születéséig meséli el. Ez nemcsak tisztelgés Nas Rewind című száma előtt, hanem a lemezt is remekül körülírja. Az elmúlás, legyen szó az emberi életről vagy a sikerről, elkerülhetetlen. A kérdés az, hogy hagyjuk-e méltósággal megtörténni.
A személyes történetén kívül J. Cole a szokásához híven itt is beemel szociális problémákat és a gettók nyomorának valóságát a szövegeibe. A Life Sentence a tömeges faji alapú bebörtönzésekről szól, de szó esik az utcai bűnözésről és félresikerült életekről is. A korábban említett fejhajtásokon kívül az egyébként közreműködők nélküli lemezekről híres Cole a The Fall-Offon több generációnyi legendás fekete előadóval dolgozott, tiszteletét teszi az albumon a soul-királynő Erykah Badu, Burna Boy vagy a trap úttörőjének számító Future is.
A társadalmi felelősségvállalás viszont nem mindenhol sikerül hitelesen, a Safety például arról szól, hogy hogyan alakult Cole egykori barátainak a sorsa. Itt reppel egy AIDS-ben elhunyt barátjáról, akinek a melegségéről érzéketlen és nem odaillő képekkel beszél, és ugyan a szöveg megbánást sugall, ennek megfogalmazása csak kellemetlenné teszi azt.
J. Cole búcsúlemeze összességében ettől még mély, érzelmes és önreflektív. Nem fél szembenézni a bukással, és végig van egy olyan érzése a hallgatónak, hogy ezzel a monumentális lezárással Cole a csúcson hagyta abba. A középső gyerekből bölcs öreg lett, és nem kérdés, hogy így is fognak emlékezni a karrierjére. A lemez kiadása után az előadó egy világkörüli turnéra indul, amelynek az utolsó állomása Fayetteville lesz. A város, amiről annyit mesélt, és ami a világot jelenti számára.
