A streamingnek sem sikerült megölnie Magyarország legnagyobb lemezvásárát

Havonta egyszer a budai rakparton egy különös versenyt lehet megfigyelni, egy versenyt, amiben én is szívesen részt szoktam venni.

A verseny a Petőfi híd budai hídfőjének megállójától az ELTE egyik épületéig tart, a pályája pedig pár kanyargós járda, esetleg murvás út a parkon keresztül, néhány térköves parkoló, a kezdés pedig kivétel nélkül mindig pár perccel tíz óra előtt van. A versenyzői jellemzően, de nem minden esetben fiatalabb vagy középkorú férfiak, akik egyedül, elszántan teszik meg ezt a távot, ami légvonalban csak pár száz méter, de a városnak ezt a részét nem úgy alakították ki, hogy légvonalban lehessen közlekedni. A verseny abból áll, hogy ki tudja megőrizni legtovább a méltóságát, ki tud a legtovább ellenállni annak, hogy elkezdjen gyorsabban gyalogolni, majd lassabban kocogni, hogy időben odaérjen nyitásra a Lemezpiacra, a budapesti lemezbörzére, ami 10 órakor nyílik, három őrjítően lassú forgóajtón át kell bejutni oda, és mindenki tudja, hogy 10:30-ra minden el fog fogyni, ami miatt megérte volna gyorsabban lépkedni az Egyetemisták parkjában.

A Lemezpiac Magyarország, sőt, egyes vélemények szerint a régió legnagyobb olyan piaca, ahol használt és új lemezeket, vinyleket, CD-ket, kazettákat, és egyéb, valamennyire témába vágó dolgokat lehet venni. Hogy pontosan melyik témába vág? Abba, amit az egyik piacoló Z generációs srác pólóján csak a fizikai média hegemóniájának lehet tartani, a kézben tartható, aurával rendelkező, polcra tehető, történelemmel és történetekkel rendelkező tárgyak megszerzésének.

Magyarországon a Spotify 2013-ban, a Netflix 2016-ban indult el, az utóbbi pont akkor, amikor a Lemezpiac is elindult. Pontosabban újraindult, a streamingszolgáltatók dátumai maximum szimbolikusak, a mostani kirakodóvásárnak nem azokhoz van köze, hanem a 2015-ben bezárt Petőfi Csarnokos lemezbörzékhez, amiknek gyakorlatilag a folytatása. Ha valakit érdekel, hogy festett 2015-ben egy lemezvásár a Pecsában, akkor segít ez a videó – pontosan úgy, ahogy elképzeljük. Az, amit most Lemezpiacnak hívunk, megjárta a Gödört és a Dürer Kertet is, nemrég kötött csak ki az ELTE úgynevezett Gömb aulájában.

Aki érzékeny a számokra, az már összerakhatta, hogy a Lemezpiac idén lett 10 éves, a konkrét születésnapját pedig május 17-én ünnepelte, az ünneplés pedig többek között tombolát is jelentett, ami nagy szerepet játszott abban, hogy még feszültebben pörögjenek azok a forgóajtók a bejáratnál. A tombola ingyenes volt, de a nyereményekkel nem vicceltek: remek állapotban tartott Miles David: Sketches Of Spain vinylen, David Byrne-koncertjegyek, Hitachi gyártmányú Discman. A Discmannél volt először érezhető a feszültség a közönségben, amikor az első két húzás után nem jelentkezett a nyertes. Velem együtt úgy éreztük az aula karzatán, hogy hátha a harmadik után aki kapja, marja. A Lemezpiacon nem láttam még ennyi családot, csak akkor értettem meg a jelenséget, amikor egy barátom felhívta a figyelmet, hogy így minden családtag tud tombolázni. A fődíjat, az olasz Perser cég lemezjátszóját egy ránézésre általános iskolás gyerek nyerte meg. Az nem teljesen igaz, hogy a nyereményekkel nem vicceltek, az egyik ajándékcsomagban két darab Mága Zoltán-CD is szerepelt.

A tombolát, ahogy az egész Lemezpiacot is, Oroszi Iván vezette. Oroszi a Musicland lemezbolt tulajdonosa, a Magyar Zene Háza munkatársa, amikor nem éppen egy walkie-talkieval rohangál idegesen az ELTE aulájában, és próbál rendet vágni a májusi hétvégére összejött 130 árus között. Mindig van valaki, aki rossz helyre parkol. Amikor a Lemezpiacot elkezdte tíz éve, még egyáltalán nem gondolta, hogy ennek rendszeresnek kellene lennie, de a Király utcai Gödör csak úgy vállalta be, ha minden hétvégén lesz belőle egy. Még ő is úgy látja, hogy ez tíz éve még sokkal szűkebb kört megszólító dolog volt használt lemezekre vadászni.

„Lehet látni és érezni, hogy nyílik ki” – mondja Oroszi, amikor arról beszélgetünk, hogyan lehet az, hogy akkor is jönnek, ha zuhog az eső, de akkor is, amikor a választás napján rendezik meg. Amikor lenézek a karzatról, és próbálom belőni, hogy pontosan mi is a közönség, nehéz belőni. Látok sárgahajú, szakadt, ránézésre 17 éves punkokat, akik üres kézzel távoznak, de azért nem túl punkos hangulatban éppen a hard rock dobozt nézik az eladónál. Látok egy fültágítós nőt, aki Opeth-kazettákat vesz. Látok egy fiatal srácot, akinek a frizurája olyan, mintha egy iguána mászna a feje búbján. Láttam már korábban tiniket, akik mintha anime cosplay találkozóról érkeztek volna. Mások úgy keresték a Linkin Parkot, hogy az énekes Chester Bennington öngyilkosságakor egészen biztosan általános iskolában voltak még. Az egyik szervezőn Taylor Swift-albumcím virít.

Hónapokkal ezelőtt kezdtem el járni a Lemezpiacra, nagyjából akkor, amikor megírtam a CD-nosztalgia cikkemet. A piac struktúrát adott annak, hogy a költéseimet egy helyre csatornázzam, és poros dobozok között kutatni még mindig sokkal érdekesebb, mint a Discogson pörgetni a hirdetéseket. Ráadásul Discogson nincsen meg soha az a hangulat, hogy hallasz meglett embereket komolyan, gyűjtőként beszélgetni a Bravo Hits-válogatásokról, vagy nem hallod azt sem, hogy érdeklődnek arról, hogy van-e esetleg az eladónak Eiffel 65-ja. Egy idő után már elkezdtem megismerni nem is az eladókat, hanem a választékot. Tudom, hogy merre van az 500 forintos választék, amihez aktívan könyökölni kell. Tudom, hogy hol vannak a külföldi eladók, ahol olyan dolgokat árulnak, ami a magyar árusoknál hallomásból sincsen. Tudom, hogy néha felbukkannak a fehér bálnák: azok az eladók, akik külföldről jönnek, nincsenek tisztában a magyar viszonyokkal, nem pénzt akarnak keresni, hanem egyszerűen csak eladni akarnak. Nehéz bármihez hasonlítani azt az érzést, amikor egyszer sikerült Brian Eno ambientlemezeit meg Cocteau Twins-albumokat venni CD-n, 800 forintos darabáron. Sőt, mondhatnám azt, hogy azóta azt az érzést keresem.

A keresés pedig a kulcsszó, szükség van erős lábakra, portűrő ujjakra, szkennerként működő szemekre, és végtelen türelemre, amikor bármit is keres az ember. Már észrevettem magamon, hogy van egy furcsa testtartás, amit ilyenkor felveszek: 45 fokban előredöntöm a felsőtestem, néha lábujjhegyre állok, az államat kinyomom, a számat összeszorítom, és a kezemmel próbálok végigmenni az összes tokon. Magától értetődne az, hogy fentről megyek lefelé, de vannak árusok, akik tesznek a konzumerizmus íratlan szabályaira, és nem feltétlenül teszik olyan sorrendbe és alakzatba a CD-ket, hogy ilyen könnyen menjen, ezért ilyenkor életbe lépnek a nyakgyakorlatok, amikor balra és jobbra döntve próbálom elolvasni a gerinceket. Az emberben ilyenkor önkényesen bekapcsol az érzés, hogy mivel többet szenved érte, egészen biztosan érdemes lesz, és gyávának tartja majd azt, aki nemes egyszerűséggel megkérdezi az árust, hogy van-e Roxette.

Mivel szoros emberfogásban vagyunk a pultoknál vevők, időnként helyet kell cserélnie azokkal, akik mondjuk másik irányba mennek. Ilyenkor a legtöbben klasszikus kabarétréfába illő mozdulatokkal, testbeszéddel, és nyájas kedvességgel meg kell kérdeni a másikat, hogy cserélünk-e. Hát persze, hogy cserélünk. Azoknak nem kell csak felajánlani a lehetőséget, akik az ember hóna alatt bukkannak fel, majd esetleg kivesznek egy olyan CD-t, amihez még nem értünk oda. Őket meg kell vetni, de titkon el kell ismerni a nindzsaképességeiket. Ugyancsak szeretném itt elismerni azt az urat, aki egy füzettel járja a vásárt. Legutóbb egy Santana-lemez előtt láttam, ahogy elővette a gyöngybetűkkel teleírt, kiadást, kiadót, évszámokat listázó füzetet, és kereste, hogy ez az Abraxas kell-e neki, vagy valami más esetleg.

„Ez ugyanolyan gyűjtői szenvedély, mint bármi más. Az emberek, még akkor is, hogyha nem megy olyan jól nekik, erre áldoznak” – mondja Oroszi arra, hogy miért lehet az, hogy infláció, megélhetési problémák és kiismerhetetlen gazdasági helyzet közben a piac látogatottsága egyre jobban nő. Én a szemét között szeretek turkálni, és a szemétből pontosan meg lehet mondani, hogy ennek az országnak a lakói tömegesen vettek Robbie Williams-albumokat, mert most mintha mindenki próbálna megszabadulni tőlük. Rod Stewart dettó. Rengeteg az olcsó, rossz minőségű, saját kiadás. Egy halomban kihúzom a Meglepő és mulatságos című Friderikusz-műsor betétdalát. Nagyon sok az olyan besztof, amit nem az adott előadó énekel. Nagyon sok az olyan válogatás, amin egy ismert előadó sincsen. Még több motiváció a turkáláshoz. És maximális respekt a metálos árusnak, aki az egyik fakkjára azt a feliratot tette ki, hogy „szaré’-húgyé’”.

De nem minden szemét. Egyik pultnál japán import lemezeket árulnak, és mintha minden egyes áron lenne még egy plusz nulla azon kívül, amit józan ésszel fel lehet fogni. Máshol MiniDisc-lejátszókat és lemezeket is lehet venni. Ha valaki nem lett volna észnél az ezredfordulónál, a MiniDisc volt nagyon leegyszerűsítve az átmenet a CD és az MP3 között, a másolható, könnyen hordozható, elviekben sokkal jobb teljesítményű formátum, amit elsöpört a következő technológiai forradalom. Nincsen különösebb tülekedés a dzsesszárusok előtt, senki sem könyökli a másikat vesén az Erik Satie-lemezek között, a kísérleti rock sem megy akkorát, mint a kilencvenes évek lakossági elektronikája. A klasszikus rock felülreprezentált, de azért mégis Magyarországon vagyunk: van külön Gary Moore-tematikájú stand is, és sokat kell gondolkodnom, hogy ki Gary Moore egyáltalán.

A piacot járva sokszor eszembe jut Brian Eno, nemcsak amiatt alkalom miatt, amikor levitálva hagytam el az épületet a vásárlások miatt, hanem emiatt az 1996-os idézete miatt. Eno harminc éve kijelentette, hogy bármit is tart az ember furának, csúnyának, kényelmetlennek és kellemetlennek egy új formátumban, egészen biztosan az lesz a tipikus jellemzője, és az lesz az, amit majd mindenki utánozni fog, miután a technológiai fejlődés miatt elkerülhető lehet már.

A 2020-as években maga a zenevásárlás lett elkerülhető. Pár kitartó lemezbolt kivételével a nagyközönség számára szinte megszűnik a lehetőség, hogy úgy vásároljunk fizikai formátumot, hogy a kezünkbe fogjuk – aki járt mostanában Media Marktokban, az láthatta, hogyan építik le, szűkítik, majd tüntetik el teljesen ezeket a pultokat, ahonnan már senki sem akar vásárolni semmit. Minek is, hiszen van streaming. Az újraindított Lemezpiac viszont bebizonyítja, hogy attól, hogy nagyvállalatok váltig állítják, bizonyos szokások nem tűnnek el. Emberek közé megyünk, vásárolunk hordozókat, hallgatunk zenét. A Lemezpiac – amivel Oroszinak még nagyobb tervei vannak a jövőben – az élő bizonyítéka annak, hogy ezt nem lehet egyszerűen elhallgattatni.

A Lemezpiacot minden hónapban rendezik meg az ELTE Lágymányosi campusán, vasárnaponként. Itt lehet róla többet megtudni.