„A Duna parton visszanéztem az égő Pestre. Sírni tudtam volna” – 80 évvel ezelőtt új szakasz kezdődött a főváros ostromában

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. január 18. a magyar főváros ostromának huszonhatodik, de a szovjet Budapest-hadműveletnek már a hetvenhetedik napja volt. Ez az ütközet a második világháború városharcai között is kiemelt helyet foglal el. Az áldozatok száma, a harcok brutalitása és a harc elhúzódása miatt csak Sztálingrád vagy Berlin ostromához hasonlítható. Ehhez képest erről a történetről nem készült még nagyjátékfilm. A témáról utoljára az OSA Nyílt Társadalom Intézete csinált 2000. február–április között egy kiállítást, Budapest Főváros Levéltára pedig 2020-ban tett közzé egy nagyobb válogatást az ostrom szovjet dokumentumaiból. Minden jel arra mutat, hogy az állam hivatalosságainak sincsen túl sok mondanivalója arról, mire is kellene emlékezni.

Pedig az emlékek köztünk élnek. Még akkor is, ha az a generáció, amely közvetlen elszenvedője volt a történteknek, ma már csak nyomokban lelhető fel. A városi házfalak, a vaskerítések, egyes budai házak lépcsői sérüléseikkel azonban máig néma tanúi a gyilkos küzdelemnek.

Ennek az írásnak fontos előzménye a 2024. december 24-én, 25-én és 26-án a Telexen megjelent három cikkem, amelyek a 80 évvel ezelőtti karácsony eseményeit tárgyalták. Budapest ostromának emlékezete ma sem mentes a politikai felhangoktól. Azok a nézetek, amelyek szerint itt a szovjet hadsereg felszabadító tevékenységét kellene megünnepelni, ma már csak a budapesti orosz követség honlapján és néhány más helyen jelennek meg. Ezzel szemben érdekes módon épp az egyébként Oroszországgal szimpatizáló kormányközeli médiumok azok, amelyek rendre a védőket dicsőítve „Európa hősei voltak” jelzőkkel írják le azt, amit ebből lényegesnek tartanak. Nyilvánvaló, hogy ez nem véletlen, hiszen amennyiben látnának valami pozitívumot a nyilas uralom megszűnésében, akkor a „megszabadulás” kifejezést használhatnák – ami egyébként 1995 óta egy bevett és konszenzuális megoldás annak érdekében, hogy úgy legyen kifejezhető a nyilas terror elítélése, hogy az egyben ne legyen alkalmas a kommunista módszerek mosdatására.

A pesti gettóban már egy nappal korábban véget értek a harcok. Január 17-én a Wesselényi utcában jelentek meg először a szovjet csapatok. Az itt védekező magyar légvédelmi üteget dr. Benedek László, az itt működő ideiglenes zsidókórház orvosa vette rá a harc abbahagyására. Az üteg tagjait felvette betegként, egyenruháikat a kórház kazánjában elégették. A gettó utcáin gyakorlatilag alig folyt harctevékenység. Ennek ellenére mindenütt civil halottak hevertek: az áldozatok egy része szabályosan éhen halt – a város egyetlen területe, ahol egyáltalán nem voltak lovak, és amelyek hulláit meg lehetett volna enni, épp a gettó volt. Az itt lakók azt hihették, hogy felszabadultak.

Amikor a harcok Pesten véget értek, és felrobbantak a város hídjai

A pesti oldal ostroma 1945. január 18-án reggel hét órakor a Lánchíd és az Erzsébet híd felrobbantásával véget ér. A felrobbantott hidak látványa az ostrom talán legtöbbet fényképezett eseménye volt. A hídcsonkok a 53 napig tartó városostrom jelképei maradtak.

A háború utáni magyar és szovjet propaganda kizárólag a német felet vádolta a hidak elpusztításával. Ez azonban csak féligazság. Megsemmisítésükben ugyanis nemcsak a német, hanem a szovjet hadvezetés is érdekelt volt, és érdekeltségük mértéke semmiben sem különbözött: a hidak ugyanis mindkét fél számára hadműveleti tereptárgyak voltak. Az egyedüli különbség a hidak kérdésében csak a megsemmisítés időpontjában ragadható meg. Míg a német vezetés a hidakat csak Pest feladása után akarta robbantani, addig a szovjet előtte szerette volna megtenni – azért, hogy elvágja a keleti parton védekező védők visszavonulási útját, illetve utánpótlási vonalait.

A hidak megsemmisítésére több szovjet parancs is kitért. Az első ilyen parancsot maga Sztálin adta ki még 1944. december 26-án 22 óra 10 perckor. A parancs szerint a védekező német csapatok visszavonulásának megakadályozása érdekében a hidakat „minden kaliberű tüzérséggel, még a legnagyobbal is, légierővel és utász robbantó egységekkel” kell rombolni.

Az ez után következő négynapos bombázás azonban szinte semmilyen eredménnyel nem járt – leszámítva azt, hogy a hidak körül álló épületek súlyos sérüléseket szenvedtek. Ezzel magyarázható, hogy 1945. január 9-én hajnali 2 óra 45 perckor Sztálin az 11004. számú direktívájával újabb egyértelmű utasítást adott. Ebben a leghatározottabb hangnemben rendelte el a hidak megsemmisítését minden rendelkezésre álló eszközzel. A parancsot a 46. hadsereg parancsnoksága azzal nyomatékosította, hogy siker esetén az érintetteknek a Szovjetunió Hőse Érdemrend adományozását helyezte kilátásba. A tüzérségi koordináta-rendszerben a Lánchíd a 66-os, az Erzsébet híd a 105-ös, a Ferenc József (ma Szabadság) híd a 131-es számot kapta.

Az újabb parancs következtében a hidakat érő légitámadások megszaporodtak. A IX. SS-hegyihadtest 1945. január 13-án két rádiótáviratot is küldött a hidak bombázása miatt. Az elsőben arról számoltak be, hogy január 12. óta feltűnően sok ellenséges gép támadja a hidakat, amelyek közül a Horthy Miklós (ma Petőfi) híd öt, a Ferenc József híd egy találatot kapott. A másodikban pedig arról tudósítottak, hogy a hidakat 12-e óta szovjet felségjelzésű Ju–87-es és Ju–88-as gépek is támadják.

Román forrásokból tudjuk, hogy január 13-án a 2. román felderítő- és bombázószázad négy Ju–88-A-4 bombázógépe a Lánchidat, a 8. csata- és bombázóosztály négy Ju–87-D-5 bombázója pedig az Erzsébet hidat támadta. A román történetírás szerint ezek a támadások a hidak lerombolásához vezettek, miközben a kérdéses alakulatok jelentéseiből ennek ellenkezője derül ki.

A hídrombolás legendái

Érdemes idézni, ahogyan a kommunista román történetírás hídromboló mítoszt kreált, már csak azért is, mert a román háborús diskurzusban ezek a „hőstettek” máig előbukkannak. Egy 1966-ban megjelent monográfiában ez olvasható: „1945. január 13-a délután a [román] nehéz- és zuhanóbombázók felszálltak. (…) Mielőtt a légvédelmi ütegeknek idejük lett volna tüzet nyitni, a zuhanóbombázók [Junkers Ju 87D Stuka] hadialakzatot vettek fel, majd zuhanni kezdtek az 1. számú cél [az akkor egyébként még meg nem épült Árpád híd] felé, amelyre matematikai pontossággal oldották ki bombaterhüket. A célpontot négy bomba telibe találta. Ugyanabban az időben, a nehézbombázók [Junkers Ju 88A] a 2. célpont [a Lánchíd] térségébe érve kioldották bombaterhüket, amelyből két bomba telibe találta a célpontot. (…) A szovjet 5. Légihadsereg parancsnoka és vezérkari főnöke hivatalos köszönetet küldött a bevetésben résztvevő román repülő személyzeteknek a két célpont eltalálásáért. A [román] Légihadtest parancsnoka az 1945. január 20-án keltezett 8. számú napiparancsban méltatta a román repülők haditettét: »csodálatra méltó bátorsággal, határtalan nyugalommal, az ellenséges légvédelmi tűz, illetve a vadászelhárítás [ilyen egyáltalán nem volt a térségben] figyelmen kívül hagyásával matematikai pontossággal bombázták a kijelölt célpontokat«.”

A román hídrombolás legendája 1990 után nemhogy háttérbe szorult, hanem egyenesen új erőre kapott. A román légierő történetét bemutató weboldal szerint négy 500 kilogrammos bombával semmisítették meg az Erzsébet hidat, egy motorproblémák miatt csak később startoló gép pedig az Árpád hidat pusztította el. Érthető, hogy erre volt igény, de a történet szépséghibája, hogy az Árpád hidat csak 1950-ben adták át a forgalomnak. Az építkezések már 1943-ban megindultak ugyan, de a munkálatok messze voltak attól, hogy a hidat átkelésre lehessen használni. Csak a pillérek és a feljárók készültek el, amelyeket viszont nem ért találat. A budapesti hidak román légierő általi lerombolásáról szóló legenda példa azokra a „párhuzamos valóságokra”, amelyeknek a tényekhez semmi közük nincs, de van rájuk igény.

A hidakat nem csak a román gépek támadták. A szemtanúk gyakorlatilag folyamatos támadásokról számoltak be, amelyeket azonban döntően Il–2 típusú csatarepülők, valamint a szovjet nehéztüzérség két áttörő tüzérhadosztályának 20,3 centiméteres lövegei hajtottak végre. Utóbbiak lövedékeinek súlya 150 kilogramm volt, egyenként 15 kilogramm robbanóanyaggal. Csak a Lánchídra ezzel a löveggel 269 lövést adtak le, azonban a hidak rombolása így sem sikerült.

Január 16-án 22.15-kor a IX. SS-Hegyihadtest már azt táviratozta, hogy a Ferenc József hidat megsemmisítette egy bomba-telitalálat. A támadások már korábban átlukasztották a híd pályatestét, de az áthaladást nem tették lehetetlenné. A híd azért semmisült meg, mert egy szovjet aknatalálat – tehát nem a repülőbombák – berobbantotta a hídra a német utászok által fölszerelt robbantótöltetet is.

Elgondolkodtató az elsőnek idézett sztálini parancs azon része, amely szerint a Duna hídjainak megsemmisítését a tartó szerkezetek összeroskadása után is folytatniuk kellett (volna) a szovjet erőknek. Nehogy – írta Sztálin – az ellenség újjáépíthesse azokat. A szovjet diktátor minden jel szerint messze túlbecsülte a védősereg lehetőségeit, nem beszélve arról, hogy az újjáépítés megakadályozásához a tüzérségi zavarótűz is teljesen elegendő lett volna. Amennyiben parancsát teljesíteni tudják, akkor a Duna-hidaknak még a pillérei is elpusztulnak, és ebben az esetben helyreállításuk egy-két éven belül nem lett volna lehetséges. A magyar főváros hatalmas szerencséje, hogy sem a szovjet tüzérség, sem a szovjet légierő nem állt a helyzet magaslatán.

Budapestre csak a 109. nagy teljesítményű nehéz tarack dandár 2125 lövést adott le a 20,3 centiméteres kaliberű lövegeiből. A tüzérségi lőszerfelhasználás 1945. január 20. és február 13. között összesen 400 vagonnyi lövedék kilövését jelentette a főváros házaira.

Pillanatképek január 18-ról

Miután január 17-én a szovjet csapatok kijutottak a Kálvin térnél a Kiskörútra, a védekező német–magyar csapatok már csak a tervszerű visszavonulással foglalkoztak. A magyar katonák döntő többsége igyekezett elbújni a háztengerben. Ennek a napnak az eseményeit is teljesen eltérően lehetett átélni, attól függően, hogy ki milyen státusban, és a város mely pontján kapott esélyt az életben maradásra.

Bocz Géza hadnagy, a 38/III. zászlóalj egyik harccsoportjának parancsnoka január 15-től „munkanélküli” státusba került, ugyanis összes katonáját elvesztette. Mivel eddigre a zászlóalj is megszűnt mint harcoló alakulat, ezért ettől kezdve az egység megmaradt tisztjei a túlélés megszervezésén és saját tevékenységük könyvelésén kívül mással már nem foglalkoztak.

„Egész nap bombáztak. Olyan zene-bona volt, mintha földrengés lett volna.

Este újra visszavétel. A városházára mentünk. Oda, ahol két héttel ezelőtt a nagyon magas rangú katona- és rendőr-tisztek a német tisztekkel részegre itták magukat, folyt a bor, a sör és a pezsgő. Nekünk pedig nem jutott még élelem sem. A lovak bent álltak a huzatos kapualjakban, üzlethelységek kirakataiban, eszpresszókban, és a fennhagyott függönyöket, szőnyegeket, ajtófélfákat rágták, papírdarabokkal éltek.

Mindenütt, a Váci utcában, a Vilmos császár [ma Bajcsy-Zsilinszky], Kossuth Lajos utcában, Rákóczi úton és környékén minden romhalmaz. Égő házak, füst, az utcákon temetetlen hullák, lótetemek, elszórt felszerelések. Kerülgetve, romok között jutottunk el a Városházára.

Itt az őrnagy úr parancsot adott, hogy a törzzsel és Lotz századossal menjünk át az Erzsébet hídon Budára, ahol gazdasági hivatalunk van a Krisztina körútra.

El is indultunk. Petőfi, Párizsi utcákon nem lehetett átmenni. A romok betakarták az egész utcát. Bűz minden felé. Már csak az Erzsébet és a Lánchíd áll. A többit felrobbantották. A házak faszerkezetei parázslottak, egyes helyeken nappali fény, égett minden. A Ferenc József [ma Szabadság] híd melletti Vámház lángokban állott. Nappali fényben mentünk át az Erzsébet hídon.

Mikor Budára értem, kicsit felszabadultam. Pedig a felszabadulás csak remény volt. Állandóan azzal a hírrel jöttek, hogy megindult a nagy felmentő offenzíva és Budapestet fel fogják szabadítani. És én is rendületlenül bíztam.

A Duna parton visszanéztem az égő Pestre. Sírni tudtam volna. De még erőm nem volt hozzá. Legyengültem s éreztem, igen lázas lehetek.”

Hasonlóan emlékezett vissza az átkelésre Vajda Alajos alezredes, az 1. páncéloshadosztály tisztje is: „Durva káromkodások magyarul és németül. Teljes fejetlenség. Ez fokozódik, amikor egy szűk utcában égő palota előtt kellett elhaladni. Már nem is tudjuk, hol járunk, az oszlop sodor magával, abból kitörni nem lehet, de nem is tanácsos, mert nem lehet az áradatba besorolni. Az égő épületek ontják a forróságot, azokról lehulló ablakkeretek, különböző égő fa épületalkatrészek hullanak a gépjárművek közé. A gépjárművek közt több gyalogos egység is halad. Motoros német tábori csendőrök igyekeznek valamilyen rendet teremteni, de nem sok sikerrel. Tíz-húsz méterenként megállás, újabb torlódás. Most már meredek röppályájú mozsár- és aknavető lövedékek is itt-ott becsapódnak. A szörnyű detonációba géppisztolysorozatok is vegyülnek. Ki tudja, kiket és miért lőnek agyon? Közben természetesen sokakat találat vagy repeszdarab ér. A sebesültek jajgatnak, némelyik üvölt fájdalmában. Csodával határos módon valahogyan mégis kijutunk a Lánchíd pesti bejárata előtti térre. Ott valóságos tűzijáték fogad. Szinte nappali világosság az éjszakában. (…)

Óriási lyukak tátonganak a hídon, melyen keresztül a vizet látni. Az egyik ilyen lyukban egy beesett, de valahogy fennakadt német katonai személygépkocsi hátsó része mered az ég felé. Az eleje mélyen a lyukban, utasai biztosan elpusztultak. Másik helyen aknától telitalált tehergépkocsi égett. Alig lehetett kikerülni. Mindenfelé hullák hevertek szanaszét, volt amelyen már sok-sok gépkocsi keresztülment.”

Nemeskéri-Kiss Sándor beköttetett kéziratos naplójának (Budavár 1944/45) belső oldalán egy 1944-es „Magyar Miniszterelnökség” pecsét, és az „Engedélyezem 1945. XII. 11 Dálnoki Miklós Béla” szignó nyilván a szerző sajátos humorának megnyilvánulása volt, mert a pártállami időkben Nemeskéri-Kiss nem is gondolhatott a kiadásra a kendőzetlen tartalma miatt. Gyakorlata viszont már volt abban, hogy szörnyűségekről írjon: a trianoni békeszerződésről készített emlékiratait Neuilly és Trianon. Derűs emlékek egy komor küldetésről címmel írta meg.

Több vadászati témájú kötet után a szerző 1944 novemberétől vezette a naplóját 1945 tavaszáig. Miután gödi birtokáról 1944 novemberében távozott, a Várban a Bécsi kapu közelében fekvő Kard utca 4. számú ház egyik földszinti lakásában élte át az ostromot. Azt, hogy a hidakon, illetve a hidakkal mi történt, nem láthatta, de így is elég baja volt. A pesti oldal elestének napjáról, január 18-ról a következőket jegyezte fel:

„A bécsi kapu téren (Ádámék által) elhantolt szegényházi öregeket egy bombatalálat megint kihantolta, most visszahantolják, amíg új lövedék megint ki nem hantolja, és így tovább. Kedélyes világot élünk. Hodie tibi, cras mihi (ma neked, holnap nekem). Lenn a budai Apolló mozi [ma a Csalogány utcai benzinkút és egy játszótér van itt a Széna tér közelében] előtti kis térségen mostan temető van, sírok egymás hátán. Fentieket este hétkor írtam, azonban: nyugtával dicsérd a napot! Nyolckor éppen vacsoránknál ülünk, midőn némi légi tevékenység, de bombázás nélkül. Azt hittük, hogy megint német gépek, melyek kötszert dobálnak le, mint már többször. Egyszerre csak egymásután kb. egy percnyi időközben két irtóztató dörrenés, csörömpölve törnek be ablakaink és sok törmelék zúdul udvarunkba.

Hamar megettük a már korábban tálalt ételt, hogy ki ne hűljön, azután kinéztünk: nem mi kaptuk, hanem megint a szomszédos szerencsétlen sárga ház, de nálunk is sok kár, az egyetlen szobánk és a már régebben kitört ablakú utcai szoba közötti üvegajtó is odavan. Rászegeztük az első világháborút velem vitézül végigszenvedett bőrpárnámat, meg keresztbe egy fürdőköpenyt, de bizony fütyül be a hideg, vége van szobácskánk »muff« jellegének, amely szép nevet Mimistől [gróf Csáky Irma, a naplóíró felesége] kapta, mert kicsi, sötét és meleg volt.”

Az előző visszaemlékezővel nem rokon Nemeskéri János antropológus családjával a Nemzeti Múzeum pincéjében vészelte át az ostromot. Emlékei szerint azon a reggelen kinyílt az ajtó, és a pincelépcső tetején egy orosz tiszt jelent meg. Minden jel szerint pontosan tudta, hova érkezett és kikhez. Feltehetően emiatt is engedte meg magának a fekete humort. A rémülten rátekintő múzeumi alkalmazottaknak ugyanis tökéletes franciasággal csak annyit vetett oda bemutatkozásképp, hogy „Itt vannak a barbárok!”.

Az események tükrében ez a kijelentése azért nem volt már annyira humoros. Fettich Nándor, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója mindent megtett a múzeum értékeinek megmentéséért, de nem mindig járt sikerrel. Emellett más gondjai is adódtak. A mindennap vezetett feljegyzései erről így számolnak be: „Este fél kilenckor végre komoly inváziót jelent az őrszem. Betódulnak az oroszok. Egy mogorva képű fiatal tiszt és 8-10 marcona katona. Hosszas össze-vissza kiabálás, amelynek lényege az, hogy nekik autó kell, hozzám küldték őket, mert én volnék a múzeum vezetője, tehát a múzeum autóját adjam át nekik – azonnal. Hiába magyarázkodtam, hogy a múzeumnak autója sohasem volt. De hosszas kiabálás után nem tehettek mást, mint hogy tudomásul vették határozott kijelentésemet s a legnagyobb szörnyülködésemre rám parancsoltak, hogy menjek velük azonnal. A mellettem álló Györke Jóskának intettem, hogy jöjjön velem, ne legyek egyedül s kapva kézi lámpásomat megindultunk az éjszakai kirándulásra.

A hátsó kapunál lévő rossz autóknál újra jövés-menés és kiabálás kezdődött. Mondtam nekik, hogy ezt vihetik, de kerekein nem volt gumi, villanytelep és egyéb fontos kellékek is hiányoztak belőle. Miután látták, hogy ez a kocsi nem lesz megfelelő, a tiszt ünnepélyesen megkérdezte tőlem, hogy hány év óta vagyok a múzeum tisztviselője. Nem tudtam, mit akarhat ezzel, tehát kissé bizonytalanul mondtam: »körülbelül 20 év óta«. »Akkor Önnek ismerni kell az összes környező házak lakóit, tehát tudnia kell, hogy hol vannak autók« – s fenyegetően rám fogta fegyverét.

Hirtelen eszembe ötlött, hogy a Múzeum körút 9. sz. alatti garázsban bizonyára maradtak autók, tehát rámutattam erre a lehetőségre. Rögtön ránk parancsolt, hogy máris induljunk, de kérésemre megígérte, hogy visszakísértet egy katonával. Az ötlet valóban jónak bizonyult. 8-10 autó volt az elhagyott garázsban. Benzin egyikben sem volt már, de lényegesen jobb karban voltak, mint a múzeumban lévő rossz autók. Ezután órák hosszat tartó kísérteties mászkálás, susogás, sürgés-forgás kezdődött, amely közben velünk a legcsekélyebb mértékben sem törődtek.”

Megint másképp élte át ezt a napot Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni, akinek férje ekkor már nem élt, bár ő ekkor még nem tudhatott róla, hogy a híres költőt egy abdai tömegsírba temették. A fővárosban bujkáló Gyarmati Fanninak ekkor Budán már nem a nyilasoktól, hanem ahogyan azt már korábban is megtapasztalhatta, mástól és másképp kellett rettegnie. 1945. január 3-ig a II. kerületi Radna utcában, a mai Pasaréti úti Vasas sportpálya mellett bujkált hamis papírokkal, azonban a ház elfoglalása után a szovjet csapatok elkergették a lakókat. Január 18-án a Zugligeti útra nyíló Árnyas úton, egy ismerősénél kapott szállást, amikor újra rájuk törtek a szovjet katonák.

„…orosz katonákat láttam, kettőt, félig pislogtam ki a takaró alól, de erősen magamra húztam, reménytelenül ugyan de mégis. Az egyik jött be, az öreg Józsi bácsi esetlen nyájassággal üdvözölte őket, de nem fogadták hasonló nyájassággal. Végigment a pincén, először az öregekhez. A nénikkel kezdte, de kivicsorították a fogatlan szájukat, hogy íme, öregek. Aztán Hermiék felé pillantott, de az összerakott ágybarrikádokon nem tudott átmenni, arról lemondott. Felém tartott, lerántotta a takarót. Összehunyorítottam grimaszra a képem, de nem használt. Kézen fogott, hogy jöjjek. Mondtam, hogy nem, és a szokásos mondókát, hogy beteg vagyok, az uram szifiliszes, hagyjon békén. Mire visszament a kinti másikhoz, és elmondta, az valószínűleg biztatta, hogy ez csak üres beszéd, ne törödjék vele. Mire visszajött, és újra hívott revolverrel. Csak vállat rándítottam, hogy nem érdekel, lőjön le. Erre megint kiment megtanácskozni.

Aztán visszajött és eloltotta a gyertyát, elkezdett ölelgetni a kényelmetlen fotel és matrac kombináción. Visszautasítottam és kérleltem, mire mérges lett, és kezdett tépni mindent rólam. Néma viaskodás volt, egyre jobban nekivadult, és mert nem engedtem, ütni kezdett, kemény ökölcsapásokkal az arcomba. Nem elégedett meg a külső hízelgéssel mint a kis mongol a múltkor. Úgy hiszem elég nagy mértékben impotens lehetett, mert nagyon nehezen jött indulatba, és annál dühösebb lett rám. Azt kívánta, hogy teljesen öleljem meg és összevissza gyúrt, gyömöszölt, közben jókora ütéseket mért arcomra, fejemre, oldalamra, karomra.

Nem nyikkantam ezekre, de megtanultam, hogy igaz a szikrákat látás, ha az embert halántékon ütik ököllel. A szemeimet kellett a kezemmel eltakarnom, hogy ki ne üsse, így egyre jobban közeledett, és ha nem akartam, hogy agyonüssön, engednem kellett végül hosszú-hosszú birkózás után, amiket részint csókdosások, részint fogak közti szitkozódás kísért. Közben Józsi bácsi is megszólalt, meg Jani is hogy feljelentik, hogy statárium van, stb. Mire csak durván leintette őket, amíg végre végzett. A borzalmak borzalma volt ez. Keményen tűrtem, és a végén világosságot csinált, megszemlélt. Mutattam fájó arcomat, megsimogatta, megcsókolta, de hát ment az öregek felé, hogy miért zavarták, bosszút állni. Nekiesett az öreg Józsi bácsit meg Irmus nénit ütni. Rákiáltottam, hogy »moj atyec«, kérem hagyja, mire elengedte. […] Újra felém jött, mondott pár érthetetlen szót, aztán az obligát kezet rázás [!] és homlokcsók [!] után távozott.”

Az ostrom mindenki számára rettenetes megpróbáltatásokat hozott. Ezek a visszaemlékezések azonban azt is érzékeltetik, hogy a gondok a szovjet hadsereg megérkezésével egyáltalán nem értek véget. Bizonyos veszélyek megszűntek ugyan, azonban helyettük jöttek mások.