1700 milliárd forintos vízpótlási programot indíthatnak a Homokhátságon, de még több a kérdés, mint a válasz

A kormány és az Országos Vízügyi Főigazgatóság majdnem 1700 milliárd forintos beruházással új programot tervez indítani a Duna–Tisza közi Homokhátság vízpótlására. Erre azért van szükség, mert a Homokhátságot évtizedek óta fenyegeti a kiszáradás, a sivatagosodás veszélye, a talajvíz szintje egyre lejjebb húzódik. A klímaváltozás, az egyre gyakoribb aszály és a tartós nyári hőség jelzi, nem várható, hogy a természet csapadékkal pótolja az egyre súlyosabb vízhiányt.

A Homokhátság vízpótlási tervezetének lényege, hogy a Dunából és a Tiszából több helyen vizet szivattyúznak ki, azt csatornákon és vezetékeken át hatalmas víztározókba gyűjtik, majd a víz a Homokhátságot behálózó csatornákon keresztül lefolyik a víztározókból a száraz területekre.

A Homokhátság vízpótlási tervezetéről részletesen beszélt Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) főigazgató-helyettese október végén a Válasz Online-nak, és azt mondta, hogy a pénz meglesz, a tervek is készen állnak, tehát 2025-ben megkezdődhet az 1673 milliárd forint költségűre becsült program, amely két év alatt megvalósítható.

A cikk felidézi, hogy 2024. október 7-én Kanász-Nagy Máté képviselői kérdésére válaszolva Czepek Gábor, az Energiaügyi Minisztérium államtitkára beszélt a parlamentben a Homokhátság vízpótlásáról, amely szerinte 800 ezer embert érint. Czepek azt mondta, hogy a tervezés és az engedélyezés lezárult, az 1673 milliárd forintos beruházás elindítása időszerű, de azt nem árulta el, hogy a szerinte 10-15 év alatt megvalósítható programot mikor kezdik meg, és belátható időn belül mennyi pénz lesz rá.

A több területi alegységből álló vízpótlási program egyes elemeiről 2024 végén Nagy István agrárminiszter beszélt Csongrád-Csanád vármegye több településén, köztük Mórahalmon is, igaz, a fő téma inkább a nemzeti konzultáció, a háború meg a migráció volt.

Vizet a folyókból?

Csongrád-Csanád vármegye önkormányzata november végén vitatta meg a vízpótlási programot, ezen az ülésen részt vett Halász Noémi, a Momentum Mozgalom szegedi szervezetének elnöke, aki mesterdiplomás földtudományi kutató, és a doktori disszertációját írja. Halász tavaly nyáron heteken át kutatott a Homokhátságon a korábban megépített vízpótlási-vízvisszatartási létesítmények után, hogy a valós helyzetet felmérje. A területen az Európai Unió támogatásával több település mellett is víztározókat építettek, erről többször írt a Szabad Európa.

Amit eddig létrehoztak, nem igazán működik.

A tapasztalatai alapján ezt válaszolta a Telex kérdésére Halász Noémi. Például Szegedtől nem messze, Zsombónál homokos vályogból épített oldalfalú, azaz a víz megtartására alkalmatlan víztározót talált, amelyben nem volt víz. A gazdálkodók, akikkel találkozott, azt mondták neki, hogy a meglévő csatornákból sem tudnak öntözni, mert arra nincs hivatalos engedélyük.

Halász Noémi szerint arra hiába várnánk, hogy több lesz az eső vagy a más csapadék, ezért Homokhátság vízpótlása mindenképpen szükséges, és ehhez kell a folyók vize. A Homokhátsági vízpótlás tervezete szerint a Dunából és a Tiszából is szivattyúznak majd vizet a nagyméretű tározókba.

A Dunában a jelenlegi ismeretek szerint lesz elegendő víz, bár 10 százalékkal csökkent a vízhozama az utóbbi 10 év alatt a korábbihoz képest, ám a Tisza 30 százalékos vízveszteséget szenvedett el, így nem biztos, hogy utóbbiból lehet majd elegendő vizet kinyerni. Főleg úgy, hogy az Országos Vízügyi Főigazgatóság a Nyírség vízpótlását a Felső-Tiszából tervezi megoldani. Debrecennél pedig a kiszáradás által fenyegetett helyi tavakat töltenek fel egy csatornán át a Tiszából, továbbá a városnál létesülő kínai CATL akkugyárhoz is szükséges lehet majd a Tisza vize.

Kár lenne elpárologtatni

A Homokhátságra tervezett, hatalmas méretű nyílt víztározóknak igen nagy lehet a párolgási vízveszteségük. Erre vannak adatok, amelyek a nagyságrendet érzékeltetik. Például a Szegedfish Kft. halgazdaságának összesen 2100 hektárnyi a vízfelülete, ami 141 kisebb tóból áll, és feltöltve 32 millió köbméter vizet tartalmaz. A halastórendszer évente 5 millió köbméter vizet párologtat el, tehát az összes víznek majdnem a hatodrészét mindig újra pótolni kell a Tiszából.

A párolgási veszteség nyáron a legnagyobb, amikor a folyók vízhozama a legkisebb. Kérdés, hogy a tározókba nagy költségekkel a 20–50 méteres szintkülönbségre felszivattyúzott vizet érdemes-e részben elpárologtatni. Ráadásul a Homokhátsági vízpótlás programjában az együttesen több ezer hektárnyi felületű víztározók mellett több száz kilométeren nyílt csatornákat is terveznek használni, már meglévőket működtetni és újakat is kiépíteni, amelyekből szintén sok víz párologhat el a nyári hőségben.

Halász Noémi úgy véli, a hatalmas nyílt víztározók helyett inkább a kevesebb veszteséggel járó, helyi megoldásokat kell keresni, amelyekkel a talajvíz szintjét megemelik. Erre már van a gyakorlatban működő példa is, Kerekegyházán az esővizet juttatták be sekély kutakba, írta a Greenfo. Szintén a víz földfelszín alatti tározását javasolja Mádlné dr. Szőnyi Judit hidrogeológus, az MTA doktora, aki a vízpótlási megoldásokról részletes interjút adott 2023-ban a Válasz Online-nak.

Halász Noémi szerint a településeken összegyűjtött csapadékvíz mellett megtisztított szennyvizet is lehetne a talajba juttatni az ellenőrzése után, de ehhez a felhasználással kapcsolatos jogszabályokat is módosítani kellene. A vizet helyben a talajba juttató módszerrel kevesebb lenne a veszteség, és hamarabb lehetne eredményt elérni a talajvíz szintjének emelésében, továbbá a gazdálkodók is könnyebben juthatnának öntözővízhez a saját kútjaikból.

A Dunából kiemelt vízre ugyanakkor szükség lenne a települési csapadék és a tisztított szennyvíz felhasználása mellett is, de a folyóvizet is inkább a talajba kellene bejuttatni és a földben tárolni. A nyílt csatornákkal emellett az a gond, hogy a meglévőket sokfelé már annyira kimélyítették, hogy összegyűjtik és elvezetik a talajvizet, azaz többet ártanak, mint amennyit használnak. Ez a tavalyi aszályos évben is így volt, a Homokhátság egy részén a száraz időjárás közben is lefolyt a belvízelvezető csatornában összegyűlt talajvíz a Tisza irányába.

A vízpótlás szükséges, de nem elégséges, véli Halász Noémi. A gazdákat hazai és EU-támogatásokkal is ösztönözni kellene arra, hogy a víztakarékos és hatékony csepegtető öntözésre álljanak át a jelenleg hazánkban leggyakoribb esőztető öntözési módszer helyett – mondta Halász Noémi.

Az öntözés természetesen fontos a mezőgazdaságnak, de az öntözővíz biztosítása önmagában nem oldja meg a talajvíz szintjének az emelését, márpedig utóbbi feltétlenül szükséges a Homokhátság kiszáradásának enyhítésére.

A talajvíz szintjének emelése kell ahhoz, hogy a természetes növényzet megmaradjon, és megkösse a homokot, azaz fékeződjön az elsivatagosodás.

A táj használatát kellene átalakítani

Azonnali és drasztikus lépések kellenek a Homokhátságon, ennek első része a vízpótlás kell hogy legyen, és nagyon remélem, hogy ez megtörténik – válaszolta Vasárus Gábor László geográfus kutató a Telex kérdésére. Vasárus korábban a munkatársaival együtt vizsgálta a Homokhátság helyzetét, a kutatás eredményeiről már írtunk.

El kell felejteni azt a vélekedést, hogy „Magyarország a vizek országa”, és itt nagy vízbőség van – mondta Vasárus. Az 1970-es évek csapadékbőséges-belvizes-árvizes időszaka óta az volt a szemlélet, hogy a víz káros, a sok víz veszélyes, vezessük le a folyókba minél gyorsabban, sajnos ez túl jól sikerült.

A Homokhátságból hiányzó víz a Fekete-tengerben van.

Az Alföldet a vizes területek lecsapolásával és a folyószabályozással nagyrészt kiszárítottuk, és a természetes növényzet kiirtásával fel is melegítettük. Közben az 1970-es éveket kivéve, már 1863 óta minden tíz évben újra rájöttek a hazai közbeszéd szerint arra, hogy a Homokhátság vízpótlásra szorul. Az 1920-as évektől mindig újra felmerült egy Duna–Tisza-csatorna megépítésének és a földhasználat átalakításának a terve, ami segítené a kiszáradás elleni küzdelmet, de hiába beszéltek róla, azután semmi nem történt – mondta Vasárus. Most azonban nincs több idő a halogatásra, az Alföld mikroklímájának a változása máris sokkal gyorsabb, mint amilyen sebességgel tudunk változtatni a szokásainkon – véli a kutató.

A vízpótlás szükséges, de nem elégséges, és a szigetszerű beavatkozások önmagukban hatástalanok maradnak – jelentette ki Vasárus is. Szerinte a Homokhátság hátrányos helyzetét nem csak a vízhiány okozza, a gondok halmaza igen sokrétű. A területen lévő települések saját vízgazdálkodását is módosítani kell, és ezt már egyre több helyen ismerik fel a klímaváltozás hatására.

Ha felpumpálunk rengeteg vizet a Homokhátságra, még több folyik le róla, mert a jelenlegi csatornarendszer elvezeti a vizet, és ezt jogszabályok is előírják. A víz amiatt sem marad meg a talajban, mert a nagyüzemi mezőgazdaság módszerei miatt a földben „eketalp” alakult ki, egy vízzáró réteg, ami se lefelé a mélyebb rétegekbe, se azokból fölfelé nem bocsátja át a nedvességet, sem a növényeknek szükséges tápanyagokat. A szántások miatt a napsütés és a szél kiszárítja a termőföldet, a humuszt pedig elviszi a szél, azért kell annyit műtrágyázni. Ehelyett a mezőgazdaságban a vízmegtartó, víztakarékos módszereket kellene elterjeszteni és támogatni.

Az utóbbi időben szinte minden évben kifizetett az állam a mezőgazdasági termelőknek kárenyhítési juttatásokra több száz millió forintot, jelentős részét aszálykárra, amit várható, hogy a következő években megint ki kell majd fizetni a károkra – véli Vasárus. Ehhez képest a vízpótlás 1600-1700 milliárdos költsége nem nevezhető túlságosan soknak, bár az nem valószínű, hogy egy csapásra megszünteti a homokhátsági mezőgazdaságban az aszálykárokat.

Ugyanakkor kérdéses, hogy érdemes-e folytatni azt a gyakorlatot, hogy az állam kifizeti az aszálykárt a gazdálkodónak, akinek tavaly kiszáradt a kukoricája, várhatóan az idén is kiszárad, és előre látható, hogy éveken át gyenge lesz a termés, mert nincs elég talajnedvesség, kevés az eső és az öntözővíz a kukorica termesztéséhez. Ehelyett azt kellene ösztönözni, hogy más terményt válasszon a több évben is aszálykárosult gazdálkodó.

Ahhoz, hogy eredményes legyen a Homokhátság vízpótlása, Vasárus szerint 5 fontos területen kell alapvető változásokat elérni, de nem büntetésekkel és fenyegetésekkel, hanem az érintettek segítésével és támogatásával, és a bürokrácia csökkentésével.

1. Szemléletváltozás szükséges: a vizet nem elvezetni, hanem megtartani kell.
2. Mivel a jelenlegi túl kicsi víztározók és a csatornák összegyűjtik és elpárologtatják a talajvíz egy részét, ezeket ki kell iktatni vagy át kell alakítani.
3. Vissza kell térni a régi, hagyományos magyar mezőgazdasági művelési módokhoz, ennek a segítésére kell alakítani a mezőgazdaság állami támogatását és a szabályozását.
4. Rugalmasan kell kialakítani a vizes jogszabályokat, és helyi szinten szabályozni, mert az ország különböző részeinek vízgazdálkodása helyi megoldásokat igényel.
5. Javítani kell a Homokhátság népességmegtartó erejét, mert ha elköltöznek az emberek, és senki nem műveli a földeket, tovább romolhat a helyzet.

A vízpótlást csak folyókból lehet megoldani, másképpen nem, de az is nyilvánvaló, hogy a Homokhátság vízpótlása a tervezett csatornák és a víztározók területe miatt igen sok embert érint, őket valószínűleg meg kell győzni az együttműködésre. A kutató azt látta, hogy

a tervezetben szereplő, nem állami tulajdonú területek az ingatlan-nyilvántartásban több mint 15  ezer helyrajzi számon vannak feltüntetve.

Ezért a földek kisajátítása legalább ugyanennyi tulajdonos birtokát érinti, emiatt konfliktusokra lehet számítani – jelentette ki Vasárus.

Közben az idő sürgeti a hatékony lépéseket, és nem is csak a Duna–Tisza közén, mert a kiszáradás terjed az Alföldön. A Nyírségben is hasonló gondokkal küzdenek, mint a Homokhátságon, és az előzetes számítások szerint Jász-Nagykun-Szolnok vármegye lesz a következő, ahol súlyos gondokat okozhat a kiszáradás és a felmelegedés.

Lesz aszálystratégia, de víz lesz-e hozzá?

Amit a kutatók fontosnak tartanak, úgy látszik, részben már felismerték az Agrárminisztériumnál is. Nagy István agrárminiszter tavaly nyár végén a 37. Bábolnai Gazdanapok megnyitóján azt mondta, a Vidékfejlesztési Program hamarosan megjelenő pályázataiban támogatni fogják a „víztakarékos öntözési technológiák bevezetését, az öntözőrendszerek optimalizálását, valamint a víztakarékos öntözési infrastruktúra és a kapcsolódó műtárgyak fejlesztését és rekonstrukcióját”. Ugyanott Gyuricza Csaba, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem rektora arról beszélt, hogy kidolgoznak egy „aszálystratégiát”, amely útmutatót jelenthet a gazdálkodók és a döntéshozók számára is.

Ennek a cikknek az összeállítása előtt megkérdeztük az Agrárminisztériumot, van-e az idei állami költségvetésben pénz a Homokhátság 1700 milliárdos vízpótlási programjára, de azt írták, ez az Energiaügyi Minisztériumhoz tartozik. Az utóbbi a kérdésünkre ezt válaszolta: „a vízhiányos állapot javítása érdekében 2025-ben zárul a Homokhátság déli területéhez kapcsolódó Mórahalom térségének vízpótlását biztosító projekt, amelyre a 2025. évi központi költségvetés az Energiaügyi Minisztérium részére 2,12 milliárd Ft forrást biztosít”.

Az Energiaügyi Minisztérium az újra elküldött kérdés után sem válaszolt arra, hogy az 1700 milliárdos Homokhátság vízpótlási programra mennyi pénz lesz az idén. Ezt megkérdeztük az Országos Vízügyi Főigazgatóságtól is, interjút is kértünk Gacsályi József főigazgató-helyettestől, de erre több mint egy hét alatt semmiféle válasz nem érkezett. Ez amiatt is sajnálatos, mert Gacsályi József arról nem beszélt a Válasz Online-interjúban, mit terveznek a Homokhátság vízpótlása során az öntözési lehetőségekkel. Ha a talajvíz pótlására szánt vizet a gazdálkodók öntözésre használják, akkor a kiszáradás nem fékeződik. Eddig is az volt a gyakorlat, hogy a gazdák egyre mélyebb kutakat fúrattak az öntözéshez. A már idézett interjúban Mádlné dr. Szőnyi Judit azt mondta, nem a kúttal, hanem a mértékkel és a móddal van a baj.

Magyarországon körülbelül egymillió illegálisan fúrt kút létezik. Ez veszélyesen nagy szám: akár köbkilométernyi is lehet az éves vízkivételük, amiről egyáltalán semmiféle fogalmunk nincs.

A sajtóban már jelentek meg részinformációk a programról, például Áder János volt köztársasági elnök márciusban Kaposváron azt mondta, 2030-ra várhatóan befejezik a Homokhátság vízpótlását. Kérdés, melyik információ a megalapozott: az, hogy az idén megkezdik, és két év alatt befejezik, mint Gacsályi József OVF főigazgató-helyettes mondta, vagy a programhoz 10-15 év kell, amit Czepek Gábor államtitkár állított, vagy 2030-ra készen lesz, amit Áder János jelentett ki. Úgy látszik, a tervezet alapos, részletes és a hozzá nem értőknek is világos ismertetésére még várni kell.

A gazdálkodók nagyon várják a vizet, de az érintettek bizonytalanságát fokozza, hogy amikor tájékoztatást kapnak a Homokhátság vízpótlásáról, mint legutóbb Kiskunhalason, a hivatalos szervezetek képviselői feltételes módban beszélnek róla. Bányai Gábor, a Dél-alföldi Gazdaságfejlesztési Zóna kormánybiztosa nem árulta el, mikor lesz pénz a programra, és a Baon.hu beszámolója szerint azt mondta: „Ha most elkezdenénk a közbeszerzési eljárást, legalább egy év kellene ahhoz, hogy az első kapavágás megtörténhessen.”

Egy gazda a kiskunhalasi fórumon azt javasolta, hogy mindenki zárja le a saját földjén a vizet elvezető csatornát, ő már megtette. Közben máshol is vannak gazdálkodók, akik nem vártak tétlenül arra, hogy történjen valami a víz megtartása érdekében. Nemrég „parasztengedetlenségi mozgalmat” hirdetett a Zöld Gerilla Mozgalom. Lezártak egy zsilipet Dabas közelében a Duna-völgyi-főcsatornán, így akadályozva, hogy a csatornában lefolyó víz elhagyhassa a földterületet, erről beszámoltunk.