Az egészségügy süllyedő hajó, és nem lesz jól működő tengeralattjáró

Korábban többször is hangsúlyozta, hogy a betegellátásban mennyire fontos a kommunikáció. Interjúnk kezdete előtt egy anyukát nyugtatott telefonon. Gyakran hívják fel aggódó szülők?

Sokszor, munkánk egyik jelentős részévé vált a telefonos, chates vagy online videós tanácsadás.

A telemedicina tízből hány esetben jelenthet megoldást?

Lehet, hogy egyszer majd végzünk is ilyen felmérést, de érzésem szerint egyre többször: körülbelül tízből kilencszer – megelégedésre – ilyen módon megoldjuk a problémát. Viszont minél jobban megszervezzük és így kevesebbet kell az orvoshoz beszaladni, annál kevesebb a dokumentált ellátás, kisebb a finanszírozás. Ilyenkor fentről megkérdezik: mit csinálunk mi itt? A válasz: olyan gyógyítást, ami ritkán vezet kórházi felvételhez, orvoshoz szaladgáláshoz, a szülők, gyermekek mégis meggyógyulnak, elégedettek lesznek. Csak a rendszer nem ezt várja el, nem ezt fizeti.

Az egyik kedvencem, a videóbeszélgetés, új szegmensét nyitja meg az orvoslásnak, elképesztően hasznos, nálunk a mosonmagyaróvári kórház gyermekosztályán működik. Amit videón látok, az jóval több és biztosabb információt ad a gyermek állapotáról, mint amit telefonban mondanak el. Népszerűségéről sokat elmond, hogy a közösségi médiában mostanra megtelt ez a profil, ötezer ismerősünk és több mint hatezer követőnk van. Ha szükséges, videó közben felteszem a bohócorrot és bábozok is, így könnyebben tudok kommunikálni és több információhoz jutok a kisebb gyerekeknél.

Kommunikáció terén mekkora a különbség Magyarország és Hollandia egészségügye között?

Óriási, mert itthon nem általános a helyes kommunikáció. Ennek egyik oka, hogy sokáig nem tanították az orvos- és ápolóképzésben. Például a generációmnak sem, holott tudjuk, hogy a házi- és bizonyos szakorvosok, ápolók közel fele az én korosztályomhoz tartozik, vagy még idősebb. Manapság már minden orvostudományi egyetemen működik ilyen tanszék is, de a kommunikációs tréningek, képzés messze elmarad mennyiségében és minőségében is a szükségestől. Ha azonban valaki erről kritikus megjegyzést tesz, azt bírálatnak vagy támadásnak élik meg a benne szereplők.

Egy alkalommal támogatólag nyilatkoztam az oktatókról, hogy sokkal nagyobb presztízst, óraszámot és támogatást kellene kapniuk a színvonalas képzés érdekében. Az egyik tanszékvezető ezen megsértődött. A fiatal, kikerülő orvosok közül azok, akiknek megfelelő kommunikációs képességeik lennének, kikerülve a sokszor borzasztó munkakörülmények közé, csapdába kerülnek.

Aki elkezd normálisan kommunikálni, arra néha a kollégái szólnak rá, hogy ezt hogyan gondolja.

A hálapénznél ugyanez volt: amikor fiatal orvosként visszautasítottam, behívatott a főorvos. Azt mondta, nagyon szép, hogy én így gondolkodom, de ne rontsam nekik a boltot, különben nem kapok műtétet. Ez is szerepet játszott abban, hogy 1995-ben Hollandiában vállaltam munkát. Az itthoni viszonyok nehezen megemészthetők, ha az ember motivált és az enyémhez hasonló a morális beállítottsága.

A kiszolgáltatott beteg viszont elvárná a megfelelő kommunikációt…

A gyógyítási folyamatnak ez az alfája és ómegája. Nagyon kevés orvosi szakterület van, ahol ne lenne rá szükség: még azoknak is, akik a közvetlen betegellátásban nem vesznek részt, szükséges megfelelően kommunikálniuk – a munkatársaikkal. A kanadai képzési modell (CanMeds) ezt úgy mutatja be, hogy a felkészült orvos egy margaréta közepén látható, a virágnak hat szirma van, a hat szükséges képesség, ami közül ez az egyik. Egyenrangú az orvosi ismeretekkel, tudományos gondolkodással.

Egy másik szirom a társadalmi felelősségvállalás, ami Magyarországon szerintem negatív tartományban található, az orvosok, vezetők egy jó részénél egyáltalán nem játszik szerepet. Más esetben nem tartana itt a hazai egészségügy: kiállnának magukért, a betegekért, a beosztottaikért, nem félnének annyira. Nagy többségének van társadalmi felelősségvállalási értéke, de hiányoznak azok a képességeik, hogy ezt megfelelően érvényesítsék.

Összefoglalva: a jelenlegi helyzet oda vezet, hogy az orvosok többsége továbbra sem fog professzionálisan kommunikálni. Ha pedig ezt nem tanulják meg, akkor a nehéz helyzetekben nem tudnak helytállni, a munkájuk kevésbé hatékony, amitől ők is éppúgy sérülnek, mint a betegek.

Mi volt a legfőbb ok, amiért hátralépett, amibe belefáradt, amiért távozik az osztályvezetői pozíciójából és kevesebb szerepet vállal a hazai gyógyításban?

Az egyik legfárasztóbb a cenzúra, hogy nem lehet nyíltan beszélni a problémákról. Egyszerűen nincs olyan légkör, hogy szabadon, bárkivel, akár a nyilvánosság előtt is megbeszélhetem a gondokat. A gyökerek minisztériumi szintről indulnak, mert a szerződéseink szerint kifelé szinte semmit nem lehet mondani. Ez lehangoló, akadályozza a problémamegoldást. Most is az orvoskamara megyei elnökeként nyilatkozom, nem pedig a mosonmagyaróvári kórház gyermekosztályának vezetőjeként.

A szabályozás alapvető tévedése az, hogy üzleti titkok, munkahelyi belső információk esetén logikus és jogos, hogy belső körben maradnak. Ezt értelmezik szándékosan félre idehaza. A hollandiai szerződésemben is benne van, hogy kollégákat nem hozok kellemetlen helyzetbe, az intézmény rossz hírét nem keltem és üzleti titkokat sem adok ki. Ez nem jelenti azt, hogy ha baj van, nem szólok a munkáltatómnak, a kollégáknak vagy a lakosságnak. Sőt, elvárás kint irányomban, hogy proaktívan fogalmazzam meg az észrevételeimet, időben tájékoztassak mindenkit, hogy megelőzzük a bajt. Ez az alapvető érdeke mindenkinek.

Magyarországon ez fordítva működik: az Országos Kórházi Főigazgatóságnak, az államtitkárnak vagy a miniszternek van tájékoztatási joga vagy lehetősége engedély kiadására. Ez rengeteg időt vesz igénybe, működésképtelen és gátolja a fejlődést, a hibák feltárását, a javulást, sérti az orvosi attitűdömet. Ilyen közegben dolgozni iszonyú fárasztó, hiszen nekem erkölcsi, morális és szakmai kötelességem, hogy a betegeimért mindent megtegyek. Erre esküdtem, s ehhez hozzátartozik, hogy elmondom nekik, amikor baj van, felvilágosítom őket az intézmény nyújtotta ellátás mikéntjéről, a kollégáimmal pedig nyíltan megbeszéljük a problémákat.

Magyarországon azonban minden átpolitizálódik, az ellenzék a zászlójára tűzi, ha bajt jelzek, a kormány meg törvényt hoz a rémhírterjesztésről, elmossák a határokat a normális kommunikáció és a bűn között. A legtöbben meg sem mernek ezek után szólalni. A Covid-járvány számos tragédiájának ez volt a hátterében, megelőzhetők lettek volna.

Merkely Béla a minap azt nyilatkozta, hogy kimagasló a magyar betegellátás, európai viszonylatban is versenyképes. Gondolom, vitatkozna ezzel.

Eléggé szerénytelen megfogalmazás, összességében inkább propaganda, még ha van is benne némi igazság. Magyarországon az egészségügy borzasztó állapotban van, évtizedekre elmaradtunk a nyugati világtól, miközben persze vannak területek, amelyek egészen jók. A világ vezető egészségügyi rendszereitől – a kanadai, az ausztrál, holland vagy az új-zélandi – azonban fényévnyi távolságra vagyunk szervezettségben, humán erőforrásban. A magyar orvosok és ápolók többsége kiégett, fáradt, nem egységes szemléletű, egyre kevesebb olyan sziget van idehaza, amelyikre ez nem érvényes.

Mióta tart ez a leépülési folyamat?

Volt egyfajta ritmusváltás, amiről mi lemaradtunk. Talán a hetvenes évekig még valamennyire tartottuk a lépést, ám akkor Nyugat-Európa elhúzott mellettünk a bizonyítékokon alapuló orvoslás és a korszerű, minőségbiztosított ellátás bevezetésével. Ebben nem a legmagasabb rangú orvos mondja meg a tutit, hanem a megfelelő tudományos bizonyítékkal rendelkező – akár egy orvostanhallgató, ha gyors, átlátja a rendszert és leginkább boldogul a 21. század technikájával, akkor előbb találhatja meg a helyes választ, diagnózist, kezelést egyes esetekben.

Másrészt a beteg vizsgálata, kezelése, még az ellátórendszer szervezése is egyre inkább tudományosan bizonyított tényeken alapul, folyamatosan javul, egyre kevesebb a felesleges, vagy értelmetlen vizsgálat, terápia. A magyar egészségügy hierarchikus kiszolgáltatottságban maradt, ahol legalul van a beteg, s a fő szervező elv a hagyomány, az így szoktuk, elavult irracionális menetekkel. A kialakuló ellátási hiány, a krónikus alulfizetettség a szakmailag nem jobb minőségű, profitorientált magánellátás kaotikus túlburjánzásához vezet. Ez a rendszer nem igazán fejlődőképes. A megoldás a szabad kommunikáció, autonómia, csapatmunka, az állandó javulás kultúrája lehetne. Utóbbinál aki jelzi, hogy baj van, azt nem büntetik, hanem jutalmazzák. Úgy szerveződik a rendszer, hogy a javulást szolgáló érdekek domináljanak.

Láthatóan nem minden a pénzen múlik, de a magyar egészségügyből a pénz is hiányzik?

Anélkül nem megy, de csak pénzzel sem megy. A visszajelzések szerint sem a politikusok, sem az ágazatirányításból senki nem érti, hogy attól, hogy megemelték az orvosok fizetését, miért nem lett rögtön sokkal jobb az ellátás. Ettől még tovább süllyed a hajó, mert a többi léket is be kell tömni. Akkor érdemes még több pénzt beleölni, ha megvan a mesterterv, miként mentjük meg a hajót.

Milyen lékeket lát még?

A képzésről és kommunikációról már volt szó, a finanszírozás, betegbiztonságot és a minőségi ellátást, javulást szolgáló rendszerek, az eszközök, kubatúrák. Egészen kis dolgok is nagy gondot okoznak. Például a rendelőben elvileg nem lehetne benn az asszisztens, a kórház ablakainak zöld területre kellene néznie – ehhez megfelelő épületek kellenének. Nincs terület, ahol ne lenne lék. Az új alapellátási ügyeleti rendszerben volt olyan kórház, ahol egy kórházi lepedő választott el két rendelőt, miközben egy időben folyt a betegellátás. Szülőszobák, ahol egymás melletti ágyakon vajúdnak a nők, esetleg szintén egy lepedővel elválasztva.

Ez megmérgezi az ellátás folyamatát, igénytelenné válik az orvos, a nővér, másképp beszélnek, a beteg megalázottabb helyzetbe kerül.

Nagyon nagy gond, hogy a kollégák, vezetők közül sokan nem is tudják, mit jelent a korszerű minőségbiztosítási rendszer az orvoslásban. Még ha az elméletet tanulták is, sosem szereztek alapos tapasztalatot annak alkalmazásában vagy fejlesztésében. Persze amikor egy nővér dolgozik négy helyett, a túlterheltség, a profi kommunikáció hiánya jellemző és az, hogy tudják, baj esetén az ő fejüket üvöltik le, találják meg bennük a hibást – na, ilyen helyzetben a legjobb minőségbiztosítás sem működik. Miért tudom ezt? Nem azért, mert szakértő vagyok, hanem mert 30 éve dolgozom Hollandiában is. Végigéltem, hogy az ottani fapados minőségbiztosítási rendszert hogyan alakítottuk ki és fejlesztettük egy korszerű, egyre jobban működő hálózattá, kontrollal és visszajelzéssel.

Elmagyarázom egy példán keresztül. Ha hibákat jelentek, azt nem a főnökömnek teszem, aki kirúghat, vagy szankcionálhat, hanem egy bizalmi testületnek. Ők diszkréten kezelik, majd a problémákra javaslatokat tesznek a vezetőségnek. Amikor az orvosok, ápolók érzik, hogy a biztonságos jelentés nem besúgás, hanem dicséret jár érte, akkor kezd el a rendszer működni. Nagyon sok ilyen elem együttes jelenléte szükséges a cél eléréséhez.

Miért nem volt érdeke a mindenkori kormányok alatt a szakpolitikának, hogy egy ilyen rendszer kiépüljön?

Az lett volna, de az érdekeiket gyakran fel sem ismerik, vagy más érdekek
erősebbek. Ráadásul az egész egészségügy feudális, hierarchiában kiszolgáltatott, orvosbárókat kinevelő kultúrája erősen akadályozza ezt. Blokkolja, hogy a rendszerben pozitív folyamatok induljanak el. Ausztrália, Új-Zéland hasonló helyzetből indult, mint mi, de még a V4 többi országát (Szlovákia, Csehország, Lengyelország) is említhetném, ott elindultak pozitív, a felzárkózást segítő folyamatok.

Kultúraváltással, szemléletformálással, megfelelő (a CanMeds-készségekkel felvértezett) kevésbé kiégett, megfelelő szakembergárdával és racionális tervvel gyors eredményt lehetne elérni, ha hozzátesszük a szükséges pénzt. Enélkül marad a despota, tekintélyelvű, parancsolgatós, lefelé kontrolláló rendszer, amiben nem lesz fejlődés. Ez az út a „pokolba” vezet, ha jó szándékkal van is néha kikövezve. A magyar egészségügy jelenleg már a szakadékba zuhan, akiknek ezt látniuk kellene, azok hallgatnak, mert nem mernek szólni, vagy sikerpropagandával takarják a krízist, vagy maguk is elhiszik, hogy a szakadék alja a Kánaán.

A beteg mit fog érezni ebből, ha még rosszabb lesz a helyzet?

Amit most is: azt, hogy nem kap időben vagy nincs is a közelében ellátás, megalázzák, nem a legjobb minőségű ellátást kapja, fáradt, kiégett orvosoktól, ápolóktól, egyre gyakrabban szükségmegoldásokra kényszerülnek. Így jóval többen és sokkal korábban halhatnak meg, egyre többen lesznek elégedetlenek, dühösek, ami az orvosokon, ápolókon csattanva tovább rontja a helyzetet. A beteg azonban a legkiszolgáltatottabb, nem mer panaszkodni.

Az orvoskamarai kongresszus egyik előadásában nemrégiben hallhattuk, hogy az elmúlt évtizedekben európai viszonylatban Magyarországon fordították a legkevesebbet az egészségügyre, és a megelőzhető halálozás, majd a Covid-halálozás drámaian magas volt. A miniszterelnök arról beszélt, hogy a zárások miatt, a Covid kezdetén a halálozást tekintve jobbak voltak a számaink, mint a svédeknek, németeknek. Akkor, abban a pillanatban valószínűleg így is volt, mert Magyarországra akkor még nem ért ide a világjárvány nagyobbik hulláma. Nézzük meg a számokat a járvány lecsengése után, az összegzésben: százezer főre vetítve világszinten is elöl voltunk a halálozásban.

Rendszerszinten a hazai egészségügy a világ egyik legrosszabbja, amelybe minél lelkiismeretesebbek, annál inkább belefáradnak a dolgozók. Ez a kultúra a szolgalelkűség, a betagozódás, a parancsuralmi rendszerben szívesen mozgók, a hatalmat kiszolgálók kultúrája. Ehhez a rendszerhez tehetségek, innovatív, humánus orvosok nem szeretnek tartozni, elmenekülnek. Kérdezem én: mi az oka annak, hogy idehaza nem cél a világ legjobb egészségügyi rendszerének kialakítása? Állítólag a gazdaságunk dübörög, felpattan: akkor mi a probléma? A nyilatkozatok vagy félreinformálnak, jobbnak hazudják a helyzetet, vagy riogatnak a hanyatló Nyugat, a gender problémájával. Hol? Az elmúlt nyolc évben egyetlen ilyen esettel találkoztam, az is inkább a pszichiátriai ellátásunk elégtelenségéből fakadt.

Ez az egészségügyi rendszer csak egy szűk csoport érdekeit szolgálja: olcsó, nem kell vele foglalkozni, a lényeg, hogy ne verje ki a biztosítékot. És ha elsüllyedt az egészségügyünk számtalan eltakart léktől tarkított hajója, akkor majd valószínűleg azt kommunikálják, mekkora siker, hisz a miénk a legjobb, mert ez tengeralattjáró is. Ez azonban egy elsüllyedt hajó lesz.

Kevesebbet munkát vállal a jövőben idehaza. Hogyan képzeli el ezt a hátralépést?

Kevesebb idővel a kórházban, de nem kevesebb munkával. Hatvan múltam, közeledem a nyugdíjhoz. Felépítettünk egy jól működő rendszert a mosonmagyaróvári gyermekosztályon, bizonyítva, hogy a korszerű minőségi ellátás lehetséges lenne itthon is. Arra koncentrálok, hogy utódaimat segítsem, tudják folytatni, amit elkezdtünk. A kamarai funkciómon keresztül még országos szinten dolgozom a hazai orvoslás javításáért, ami talán nem szélmalomharc.

Most abban a fázisban vagyok, hogy keresem, van-e bármilyen erőfeszítésnek még értelme. Ezért kicsit visszalépek, Mosonmagyaróváron kevesebbet, Hollandiában többet dolgozom majd. Azt láttam, minél többet áldozok, invesztálok, annál jobban fenyeget a kiégés veszélye. Ebben a rendszerben ennyit lehetett elérni, a további küzdelem eredménye pedig szinte nulla, vagy kontraproduktív, akár még rosszabb is lehet a helyzet: odacsapnak. Saját érdekeimmel megyek szembe 15 éve, de megérte a jó érzés, amikor segíthetek a beteg gyerekeknek, családjuknak, ám ez lassan a saját családom rovására megy. Nem csak nekem. Az imént, délután négy óra után elbúcsúzó kollégámnak is, aki sötétben ér haza, pedig ma van a születésnapja. A hetvennyolcadik.