„Nagyot mentünk a videónkkal, Pétert is jól felcukkoltuk vele” – lép oda a csomagtartóját éppen lezáró Szentkirályi Alexandrához a férfi, aki múlt héten még összekötözve, betömött szájjal feküdt a Škoda hátuljában. A Fidesz a Voks2025 szavazás idején részben Szentkirályinak ezzel a videójával próbálta közérthetővé tenni, mit jelentene, ha Ukrajna az EU tagja lenne, és akkor Magyarországra szabadulna az ukrán maffia.
A maffiával való riogatást nem Szentkirályi kezdte, Orbán Viktor is beszélt „böhöm nagy autókról” és „nem túl bizalomgerjesztő alakokról”, utalva az ukrán maffiózókra. Azzal, hogy a szervezett bűnözés témáját beemelték a közbeszédbe, egy nem teljesen alaptalan témát választottak, hiszen a háború – bárhogyan is alakul – valóban hatással lesz az orosz és az ukrán szervezett bűnözésre, erről ebben a cikkben írtunk részletesebben. Ennek ellenére az ukrán maffiával riogatni azért is ellentmondásos, mert például az embercsempészetben és az európai kábítószerpiacon már most domináns szerb és más balkáni maffiacsoportok jóval erősebben jelen vannak Európában, sőt, Magyarországon is az ukrán (vagy az orosz) bűnszervezetekhez képest, ennek ellenére az Orbán-kormány az egyik leghangosabb támogatója Szerbia és más balkáni országok uniós csatlakozásának.
Az orosz propagandából ismert elemekkel operáló Szentkirályi csomagtartós videója mindenesetre a mémkultúrát erősítette, és inkább zavarbaejtően komikus, mintsem elrettentő volt, de azt korai lenne megmondani, hogy milyen hatása van vagy lesz a szavazókra a kormány ukránellenes kampányának.
Ukrán maffiával riogatni leginkább azokat a szavazókat lehet, akik még emlékeznek a kilencvenes évek vadkeleti világára, amikor a Szovjetunió szétesésével orosz, ukrán, csecsen és más nemzetiségű bűnözők nyertek teret a kelet-európai régióban. Mivel ez egybeesett az „őshonos” bűnözők megerősödésével, a szocialista rendszerből megmaradt, de legyengült bűnüldöző szervekkel, a növekvő munkanélküliséggel és a növekvő korrupcióval, ezért az emberek biztonságérzete is teljesen más volt, mint napjainkban.
Ma már ugyanaz a vadkeleti világ valószínűleg már azért sem térhetne vissza, hiszen a technológiai fejlődés, a magasabb szintre emelt nemzetközi együttműködések, a bűnüldöző szervek tapasztalatai és a jogi környezet is megnehezítené ezt. A kilencvenes évek elején Magyarországon még nem voltak bekamerázva a közterületek, nem voltak fedett nyomozók, nem volt tanúvédelmi program, hogy csak néhány példát említsünk.
És bár az oroszajkú bűnözők akkori magyarországi tevékenységéről hosszan lehetne regélni, most inkább csak röviden bemutatjuk, honnan jöttek, mit csináltak ők annak idején, és kik voltak a legfontosabb szereplői ennek a közegnek.
Tényleg jöttek, csőstül
A rendszerváltás után először Csehszlovákiában, azon belül pedig a mai Csehország fővárosában, Prágában jelentek meg látványosan az egykori Szovjetunióból származó orosz és ukrán gengszterek, akik egyből át is akarták venni a prágai alvilág feletti irányítást. „Hihetetlenül brutálisak, szemükben az emberélet fabatkát sem ér” – 1992 tavaszán így nyilatkozott a sokszor Afganisztánt is megjárt orosz-ukrán gengszterekről az amerikai AP hírügynökségnek egy prágai rendőrtiszt.
A Csehszlovákiába érkező bűnözőkkel azért is volt nehéz dolga akkoriban a cseh rendőrségnek, mert ha látókörükbe került egy külföldi bűnöző és le akarták őt informálni, akkor a volt szovjet tagállamokból álló Független Államok Közösségének hatóságai csak hónapokkal később válaszoltak egy-egy megkeresésre. Ráadásul a csehek hiába akarták kitoloncolni az országból ezeket a bűnözőket. Mivel ezeknek az embereknek nem voltak úti okmányaik, ezért a legtöbb esetben vissza sem engedték őket a határon. Hasonló volt a helyzet Lengyelországban is, a lengyel-ukrán határvidéken, ahol az orosz-ukrán bűnözők jellemzően autólopásra, zsarolásra, fegyvereladásra szakosodtak, de aktívan kivették a részüket a prostitúcióból is.
Magyarországon a kilencvenes évek legelején kelet-magyarországi prostituáltakat futtattak orosz és ukrán gengszterek. Nagy részüknek egyáltalán nem volt ez idegen környezet, mert néhány évvel korábban az országban állomásozó szovjet hadsereg katonájaként tartózkodtak itt. Amikor a rendszerváltás utáni években – sokszor hamis papírokkal – visszatértek, gyakran egykori állomáshelyeikhez közel tevékenykedtek. Ahogy az orosz-ukrán bűnözők Csehszlovákiában, úgy Magyarországon is egyre nagyobb részt akartak maguknak kihasítani az alvilági bizniszekből, miközben általában a szintén keletről érkező többi bűnözővel vagy éppen a honfitársaikkal kerültek konfliktusba.
Az első ilyen konfliktusok egyike 1992-ben Győrött robbant ki, amikor orosz gengszterek – váltságdíj reményében – egy rivális csecsen banda két tagját rabolták el. Az egyik túszt sikerült kiszabadítani, a másikat az oroszok megölték. Ebben az időszakban Kiskunhalason egy olyan, hamisításra és autólopásra szakosodott orosz banda is működött, akiknek a tagjai korábban szintén szovjet katonaként voltak arrafelé, majd turistaként tértek vissza. Ők elsősorban autólopásban és hamisításban utaztak, a Magyarországon ellopott kocsikat pedig Lengyelországban, Romániában és a volt Jugoszlávia területén adták el. Annak idején az sem volt titok, hogy Bács-Kiskun, valamint a környező megyék KGST-piacainak felügyeletét egy főleg ukrán maffiózókból álló csoport tartotta kézben, de ők is inkább a honfitársaikra jelentettek veszélyt, tőlük szedtek védelmi pénzt.
Mindeközben a fővárosban aktív orosz-ukrán bűnözők egy-egy szórakozóhely környékén bukkantak fel. Megesett, hogy az egyik budai bár üzemeltetőit gépfegyverrel akarták rákényszeríteni arra, hogy az általuk szállított sztriptíztáncnőket foglalkoztassák. Gyakran védelmi pénzt szedtek a volt szovjet tagköztársaságból érkező bűnözőktől, cserébe nem dobták fel őket a hatóságoknál.
A legelső hullámban, tehát még a kilencvenes évek legelején jött be az országba az ukrán-izraeli Leonyid Goldstein, aki később Sztecura néven vált hírhedtté az alvilágban. Sztecura 1992-ben alapította meg az Ukrajna I. nevű biztonsági vállalkozását. A céget azért hozta létre, hogy ukrán diplomaták és családtagjaik személyi védelmét lássa el, akár fegyveresen. Bár ez a biznisz nem jött neki össze, Sztecura tovább építette a kapcsolatait az alvilágban, sőt, később a rendőrség egyik besúgója lett, aki a sajátjairól és más külföldi bűnözőkről is információkat adott a hatóságnak.
A vöröshiganytól a békaméregig
Az országba beáramló külföldi bűnözők körül ebben az időben rengeteg legenda és mítosz keringett a közbeszédben, de még az alvilágban és a rendőrség berkein belül is. Ezek közé tartozott a vörös higany létezéséről szóló legenda, amit szintén orosz-ukrán gengszterek nevéhez kötöttek, mondván, ezzel a veszélyes anyaggal ők kereskednek. A titokzatos vörös higanyról az a hír járta, hogy radioaktív alapanyag, amit szinte lehetetlen beszerezni, de az orosz-ukrán maffia ezt csempészi be Európába. Ha másra nem, akkor arra jó volt ennek a legendának a részben tudatos terjesztése, hogy energiákat kössön le a titkosszolgálatnál vagy éppen a rendőrségnél.
A kilencvenes évek elején a vörös higany lett az a mumus, amit ugyan még senki nem látott, de mindenki biztos volt a létezésében és abban, hogy azt bizony csempészik. „A vörös higanyról sokat olvashatni mostanában, ámbár nem tudja senki, hogy voltaképp micsoda. Mondják, hogy atombombát lehet vele barkácsolni, azt is mondják, hogy háromszázezer dollárba kerül kilója, meg hogy az előállítása hihetetlenül bonyolult, mások szerint viszont vörös higany valójában nincs is, illetve van, de részint nem vörös, részint pedig nem higany, semmire se jó, maximum kerítést lehet vele festeni, egyébként meg fillérekbe kerül” – írta erről az Élet és Irodalomban 1992 legelején Váncsa István.
A korszakra jellemző, hogy ebben az időszakban egy fiatal budapesti nő azért fordult a rendőrséghez, mert az ukrán maffia halálosan megfenyegette, miután az ukránoktól átvett egy olyan mérget, amit tudomása szerint az ukránok zöld varangy békából nyertek ki. Függetlenül attól, hogy ennek a békának a mérge nem halálos, a nő ellen is eljárás indult az állítólagos méreg átvétele miatt, amit egyébként be sem vizsgált a rendőrség, mert az túl költséges lett volna.
A rendszerváltás utáni Budapest gyilkossági statisztikáját is megdobták a külföldiek által elkövetett emberölések, a nyolcvanas évek viszonylagos nyugalmához szokott rendőrök csak úgy kapkodták a fejüket a kilencvenes elején. Egy budapesti hotelben meggyilkolt orosz és egy Pestszenterzsébeten megtalált, lefejezett ukrán férfi megölése mögött is az ukrán maffiát sejtették a rendőrök. Persze mindehhez tegyük hozzá, hogy az ukrán maffiát a közvélekedés nagyjából egy kalap alá vette az orosszal, csecsennel, tehát az oroszajkú bűnözéssel.
Lövöldözés a HÉV-átjárónál
A legnagyobb sajtóvisszhangot kétségkívül az a lövöldözés váltotta ki, ami 1994. szeptember 3-án történt Budapesten, a Szentendrei úton. Aznap a Szeva bácsiként is ismert kijevi születésű orosz maffiózó, Szemjon Mogiljevics egyik emberét, Igor Korolt telefonon felhívta az egyik általa futtatott ukrán prostituált. Az Óbudán lakó nő sürgősen beszélni akart Korollal. Mire azonban Korol összeszedte a csapatát és az óbudai lakáshoz ért, a telefonáló nőnek és két társának már nyoma sem volt. A nyomokból úgy tűnt, a lakásból elhurcolhatták a nőket.
Korolék elindultak, hogy szétnézzenek a környéken, de amikor a HÉV Búza utcai átjárójánál a piros lámpánál várakoztak, egy ukrán rendszámú Opel Corsa jelent meg, a kocsiból kiszálló fegyveresek pedig tüzet nyitottak rájuk. A tűz alá került Korolék a gázra léptek és a piros jelzés ellenére áthajtottak a síneken. De így sem úszták meg: egyikük életveszélyesen megsebesült, a sofőr pedig meghalt. A támadók egyébként Korolt akarták megölni, de mivel aznap a sofőr rosszulléte miatt Korol vezetett, ezért őt gyilkolták meg. A támadókról kiderült, hogy egy olyan ukrán alvilági csoport tagjai, amelyik nemrég érkezett Magyarországra és át akarta venni a piacot a szintén ukrán Koroltól. Ám mire a rendőrök felgöngyölítették az esetet és kiderítették, kik voltak az elkövetők, a tettesek már elhagyták az országot.
A már említett Szemjon Mogiljevics (Szeva bácsi) 1995-ben hozta létre budapesti főhadiszállását. Évekkel később Szeva a budapesti rejtekhelyéről indított támadást – Magyarországon bejegyzett cégén keresztül – többek között az amerikai tőzsdén jegyzett, philadelphiai IBM-Magnex-papírok ellen, a részvényekkel csalást követett el. A KGB-vel is hírbe hozott Szeva kapcsolatban állt a magyar olajos alvilággal is, akárcsak Sztecura. Szeva körül rengeteg legenda kering. A neve feltűnik Craig Unger amerikai újságíró 2018 januárjában megjelent könyvében is, amiben a szerző azt írta, hogy másokkal együtt az ukrán-orosz maffia egyik oszlopos tagjaként annak idején Szeva is hozzásegítette Putyint azokhoz a kapcsolatokhoz, amelyek által a Jelcin-érában az FSZB egyik főnökéből az elnöki adminisztráció helyettes vezetője, majd miniszterelnök lett. Nem tudni, ebben mennyi az igazság, de kétségtelen, hogy a magyar gazdasági-politikai szférában is kapcsolatokat építő Szeva egy időben az orosz szolncevói maffiacsoport piszkos pénzeit mosta tisztára, és többek között fegyver- és drogkereskedelemmel, nukleáris anyagok forgalmazásával, prostitúcióval, valamint védelmi pénzek szedésével foglalkozott.
Jóllehet a közbiztonság fokozatos romlásával az ukrán és az orosz maffia emlegetése szinte mindennapivá vált a sajtóban, ahogy azt a Korol-féle incidens is mutatja, az oroszajkú bűnözők elsősorban a honfitársaikra, a FÁK országából érkezőkre voltak veszélyesek. Az évtized közepére az oroszajkú bűnözők a keletről érkező buszokat rendszeresen megállították és „megvámolták”, csakúgy, mint az onnan érkező turistákat, akiktől fejpénzt szedtek. Míg a turistáknál általában egy fix összeget kértek valutában, addig a kereskedőktől az üzlet meghatározott százalékát. Aki ellenállt, azt általában előbb pszichikailag, majd erőszakkal bírták jobb belátásra. A bűnözők pontosan tudták, ki milyen szándékkal érkezett Magyarországra, ahogy azt is, hol szállt meg, és a pénzét mire akarja költeni. Voltak olyan áldozatok, akiket először segítő szándékkal környékeztek meg, a bizalmukba férkőztek, elvitték a kereskedőkhöz, majd ha megköttetett az üzlet, tartották a markukat. A megfélemlített emberek pedig fizettek.
Az egyik ilyen, védelmi pénzt szedő csapat feje az ukrán-izraeli-görög állampolgárságú Mikhail Girin volt. Ő több száz kereskedőtől szedett havi rendszerességgel védelmi pénzt összesen 8-10 millió amerikai dollár értékben. Ráadásul a kereskedők csak Girin moszkvai szállítmányozási cégén keresztül juttathatták el az árut az orosz fővárosba. Girin emberei elsősorban azokat a külföldi kereskedőket vették célba, akik nagy tételben vásárolták fel a Garay téri piacon a kötöttárut, amit aztán vonattal vagy kamionnal Oroszországba szállítottak. A sértettek nem rohantak a rendőrségre feljelentést tenni. Ha volt is olyan, aki ezt megtette, nagyon megbánta, mert a rendőrség pár hónap után – arra hivatkozva, hogy az elkövetőket nem sikerült azonosítani – lezárta a nyomozást. Az egyik esetben Girinék úgy leckéztettek meg egy renitens kereskedőt, hogy az áruját szállító kamionba fegyvereket és kábítószert rejtettek, majd értesítették a rendőrséget. De ez még nem minden. Nem sokkal később a kereskedőt a budapesti utcán féltucatnyi orosz vette körbe és kegyetlenül összeverte. Az egyébként nagydarab férfi tudta, esélye sincsen, így nem is védekezett. Később viszont már sem ő, sem az összeverésénél jelen lévő felesége sem akart tanúskodni a maffia ellen.
1995 tavaszán a magyar és az ukrán kormány Kijevben aláírt egy egyezményt a szervezett bűnözés elleni harcról szóló együttműködésről, az erről szóló kormányrendelet a mai napig hatályban van. Az egyezmény értelmében Ukrajna és Magyarország például megosztja egymással a szervezett bűnözésben részt vevő személyek adatait, a tettesek előéletére, kapcsolataira vonatkozó adatait, a bűnöző szervezetek és bűnöző csoportok felépítéséről szóló ismereteiket és egy sor más fontos információt. Ám ez édeskevésnek bizonyult a szervezett bűnözés elleni harchoz.
Amerika segítsége nélkül nem ment volna
Az áttörést az hozta, amikor az első Orbán-kormány idején a magyar rendőrség szorosabbra fűzte a szálakat az amerikai FBI-jal és közösen vették fel a harcot a Magyarországon aktív oroszajkú bűnözőkkel szemben. Az amerikai-magyar egység 2000 tavaszán kezdte meg működését. Az együttműködés három fő területe az Egyesült Államokból érkező jogsegélyek teljesítése, az Amerikába menekült magyar bűnözők felkutatása és elfogása, valamint a két ország gazdasági és közbiztonsági érdekeit sértő bűnözői csoportok feltérképezése volt.
Szeva bácsi mellett a kilencvenes években három olyan figurát tartott számon a rendőrség, akik a Magyarországon aktív oroszajkú maffiacsoportok felett befolyással bírtak: az 1994-ben a HÉV átjárónál kis híján meggyilkolt és a szexpiacon is aktív Igor Korolt, a már említett Leonyid Goldsteint (Sztecurát), valamint az orosz és ukrán kereskedőktől védelmi pénzeket bezsebelő Mikhail Girint.
Az amerikai-magyar együttműködés vezetett oda, hogy az Egyesült Államok számára igencsak veszélyesnek tartott Szemjon Mogiljevics 1999-ben inkább elhagyta Magyarországot. Igor Korol ellen beutazási és tartózkodási tilalmat rendeltek el.
2002-ben pedig, egy évvel azután, hogy az ORFK az FBI-jal együttműködve megalakította a terrorizmus és nemzetközi bűnözés elleni osztályt, újra elővettek olyan ügyeket, amelyben az orosz-ukrán maffia volt érintett. Ekkor tudták meg a rendőrök, hogy van olyan társaság, amely a Keleti pályaudvaron azoktól a kalauzoktól szed védelmi pénzt, akik a kereskedők megbízásából Oroszországba szállítják a kötöttárukat. Bár ebben a nyomozásban sem nagyon mertek a tanúk vallomást tenni, végül a rendőröknek mégis sikerült bezsákolniuk a banda vezérét, Mikhail Girint. Ő az FBI szerint elfogásáig napi kapcsolatban állt az ekkor már nemzetközi körözés alatt álló, Oroszországban élő Szeva bácsival és az ő alvezérével, Igor Korollal is.
Miután Girin rács mögé került, csak Sztecura maradt, akit végül egy évekkel korábban elkövetett bűncselekmény miatt sikerült aztán a kétezres évek első felében elítélni. 1997 májusában Sztecura az embereivel egy budai bárban szórakozott, ahová betért egy rivális csecsen bűnöző. Sztecura emberei azonnal akcióba léptek: a csecsent bedobták egy autóba és egy családi házba vitték, ahol úgy szétverték, hogy szinte minden csontja eltörött, majd meg is késelték. Ezután egy közeli erdőbe hurcolták, ahol tovább verték. Csak akkor hagyták abba a verést, amikor már azt hitték, meghalt.
De a csecsen csak halottnak tettette magát. Miután az ukránok otthagyták, a félholt férfi kivonszolta magát az erdőből és segítséget kért. Időközben Sztecura visszaküldte az egyik emberét, hogy ássa el a holttestet, ám mire az illető az erdőbe ért, a rendőrök már ott voltak, így őrizetbe vették. Ettől még Sztecura megúszhatta volna, ám később egy bizalmi emberével összeveszett. Részben ez, részben pedig egy Ukrajnában időközben rács mögé került bérgyilkos vallomása vezetett ahhoz, hogy ebben az ügyben eljárást indítsanak ellene. Végül nyolc év fegyházra ítélték, azzal a kikötéssel, hogy szabadulása után el kell hagynia az országot.
