Kart lendített a nyilasoknak, volt kommunista, besúgó és kém, 1956-ban nemzetőrparancsnok lett

A magyar történelem egyik legellentmondásosabb szereplője volt Király Béla, akiről most Eörsi László történész tett le az asztalra egy nagymonográfiát. A könyv egy rendkívüli képességekkel megáldott katonatiszt portréja is, aki karrierje érdekében, és a történelmi helyzet szorításában vállalt el később vállalhatatlan szerepeket. A nyilasoktól a kommunistákig kiszolgálta a diktatórikus rezsimeket, hogy aztán 1956-ban végre rátaláljon saját valódi útjára, és élete végéig kiálljon a demokratikus értékekért.

Az idei június 16-i megemlékezés szinte kizárólagosan Orbán Viktorról, az ő „nagyságáról” szólt. Pedig ennek a napnak, Nagy Imre temetésének ennél sokkal gazdagabb a története. A koporsók mellett 1989-ben összesen hat szónok mondhatott beszédet, és közülük a harmadik az akkor az emigrációból frissen hazatért Király Béla, az 56-os Nemzetőrség parancsnoka volt. A kádárista Magyarország közembere, a korabeli átlagpolgár mit tudott egyáltalán erről az akkor 77 éves emberről?

Nem sokat, szinte semmit, a kollektív emlékezetből őt egyszerűen kitörölték, hisz szimpla létezése is két tabut sértett meg egyszerre: hogy ’56 forradalom volt, és hogy a szovjet csapatok megszállók voltak Magyarországon. Király a Nemzetőrség parancsnokaként, magas rangú katonatisztként mindkettőben érintett volt, a szovjet csapatok magyarországi jelenlétéről ráadásul pontos ismeretei voltak, amit meg is osztott később az amerikaiakkal.

A kádári történetírás „remekeiben”, amit elsősorban a Hollós Ervin-Lajtai Vera történészpáros művelt, Király Béla egyfajta mumusként szerepelt, és nevéhez epitheton ornansként társultak olyan dehonesztáló kifejezések, mint a „horthysta katonatiszt”, a „magyar nép ellensége”, vagy éppen „az imperialisták ügynöke”, vagyis a megszokott bornírtságok. 1989-ben aztán mindez hirtelen a visszájára fordult. Az ’56-os forradalom története iránt megnyilvánuló óriási érdeklődés Királyt szerepét újrapozícionálta, de érdekes módon a kádári vezetés is ekkor már kifejezetten szorgalmazta hazatérését, és szerepvállalását Nagy Imréék újratemetésében. Ugyanis a bizalmas információk, kémjelentések Királyt konszenzuskereső, a konfrontációt elutasító személyként írták le, akinek részvételével csökkenhet a felfordulás esélye, ellentétben mondjuk Pongrátz Gergellyel, a Corvin-köz ’56-os alparancsnokával, akit ekkor még az országba sem engedtek be.

Ön sokat foglalkozott olyan ’56-osokkal, így Mansfeld Péterrel, Tóth Ilonával vagy Dudás Józseffel, akikről nagyon megosztó, általában egysíkú kép élt a közvéleményben, és a hazai történetírásban is jórészt fekete-fehér figurákként szerepeltek. Király Béla talán még náluk is megosztóbb személyiség volt, lehetett kizárólagosan vagy nyilasnak, vagy kommunistának beállítani, ön mégis árnyalt képet fest róla a könyvben, ahogy a korábban említettekről is ezt tette.

Lépten-nyomon megfigyelhető, hogy a nagy többség a fekete-fehér megközelítést szereti, nemigen tud megbirkózni az árnyalt megközelítéssel. Pedig a jelentős történelmi személyiségekre is jellemző, hogy voltak elmarasztalható tulajdonságaik, vagy a pályájukban súlyos fekete foltok, ugyanakkor mégis meghatározó szerepet töltöttek be a közösségükben.

Király is ilyen karakter volt. Egyszerűen képtelenség két szóval értékelni személyiségét, pályáját. Ezzel azonban óhatatlanul vitákat fogok gerjeszteni, mindkét oldalról. Biográfiámat várhatóan elutasítják majd a Királyfóbiások és a Király-istenítők egyaránt.

Király Béla katonatisztként minden diktatórikus rendszert látszólag fenntartások nélkül kiszolgált, ellenségei jórészt emiatt támadták szüntelenül. Extrém példaként talán érdemes visszaidézni a nyilas időket: Beregfy Károly honvédelmi miniszter jobbkezeként része volt például annak a rendeletnek a megszövegezésében, amelybe beleírták a „helyszínen felkoncoltatik” kitételt is. Ennek alapján azért elég nehéz nem besorolni a szélsőjobb táborába.

Kétségtelen, hogy ez nehezen védhető, legfeljebb azzal, hogy igen nehezen tudott volna kibújni ez alól, ha ez lett volna a szándéka. Ám erről sincs megbízható forrásunk. Később a sztálinista időkben is nagyon fontos szerepkörbe helyezték, ekkor azonban mégis szándékában állt a rendszer megbuktatása – ezt a levéltári források egyértelműen alátámasztják. Mindazonáltal megállapítható, hogy ezt a két szélsőségesen diktatórikus rendszert alapvetően kiszolgálta, de ugyanakkor ismét hangsúlyozni kell, hogy a szembeszegülés nagyon súlyos következményekkel járt volna.

Egyáltalán hogy került bele ilyen fontos szerepkörökbe?

Rendkívüli tehetséggel és szorgalommal áldotta meg a természet. Már a katonai tanulmányai idején is megmutatkozott ez. A világháborúban, mint katonatiszt kiválóan teljesített, mivel az elméleti felkészültsége, rátermettsége a fronton személyes bátorsággal is párosult. A felettesei így nem fukarkodtak az elismerésekkel, kitüntetésekkel, később pedig az előléptetésekkel.

Mindez milyen forrásokból állapítható meg?

Király Béláról számos forrással rendelkezünk, bőven található róla levéltári, könyvészeti adat, ő is írt több memoárt, számtalan nyilatkozatot is tett. Ki kell jelenteni, hogy az igazmondás soha nem volt az erőssége, vagyis fokozott forráskritikával kezelendőek a visszaemlékezései. A kortársai véleménye – ahogy korábban szót ejtettünk róla – igencsak megosztott volt. A tényfeltárás szempontjából számomra a legnagyobb meglepetést a levéltári források, vagyis a személyi okmányai, a perirata, a róla készült operatív jelentések jelentették, egyben ez volt a kutatás legérdekesebb része is. Ezek egyes időszakokban egyébként egybevágnak Király memoárjával, mégpedig a nyilas-puccsig, tehát például a harci eseményekről hasonlóképpen emlékezik meg, mint ahogy azokról az 1951–52-es perében vallott. Onnantól kezdve viszont már két egész más élettörténetet olvashatunk, és bizony nem a vallomásaiban, hanem a visszaemlékezéseiben bicsaklik meg rendre a valóságtartalom, amikor a saját cselekedeteiről van szó. Ugyanis a részéről kedvezőtlen tényekről írásaiban, interjúiban minduntalan „elfeledkezett”, másfelől pedig számos esetben valótlanságokkal heroizálta magát.

Milyen példák vannak erre?

Már a nyilas rendszer kezdetétől megvan az első törés: ő azt állította magáról, hogy igyekezett szervezkedni tiszttársai körében a Szálasi-rendszer ellen, ennek azonban épp az ellenkezője történt: a szemtanúk szerint „nagy karlendítő” volt, aki fitogtatta a németbarátságát. Magát Kőszeg megmentőjeként tüntette fel, és nem is eredménytelenül: a közvélemény nagy része elhitte, hogy tiszt társaival együtt tárgyalást szervezett a szovjetekkel a város békés átadásáról, és így megmentette a katonák életét, megelőzte Kőszeg pusztulását. Valójában titokban, két emberével menekült át az oroszokhoz, azonban a szovjetek nem tárgyaltak vele, fogságba vetették. Kőszeg elfoglalása pedig áldozatokkal, pusztítással járt. Ez esetben csak a mentési szándék volt elismerésre méltó.

A nyilas „kaland” után hogyan tudta ennyire zökkenőmentesen a katonai karrierjét a kommunista rendszerben újra elindítani, pontosabban folytatni?

Az igazolóbizottság előtt, a vizsgálat alá vont tisztek kölcsönösen védték egymást, ugyanakkor komoly káderhiány is volt a frissen felálló demokratikus hadseregben, így akik nem nagyon járatták le magukat, nem volt ellenük jelentősebb terhelő bizonyíték, azokat könnyűszerrel átvették. Király mellett szólt még az is, hogy az ukrajnai fronton zsidó munkaszolgálatosokat mentett. Ezért később a jeruzsálemi Jad Vasem Intézettől megkapta a Világ Igaza kitüntetést.

A volt szélsőjobboldali miniszterelnök unokahúgával kötött házassága viszont veszélybe sodorta a karrierjét. Hogyan tudta aztán a magánéletét is megmenteni, és a katonai pályán is megmaradni?

Ez volt az egyetlen eset a katonai karrierje során, amikor komolyan gondolta, hogy leszerel. 1947-ben, vagyis az egyre keményedő rendszer kezdő évében feleségül vette Gömbös Saroltát, Gömbös Gyula unokahúgát, akkora volt a kölcsönös szerelem. Szerencséjére a segítői – mindenekelőtt Pálffy György altábornagy – támogatták. Pálffy hozzájárulását az magyarázza, hogy a 30-as évek végén ő is hasonló helyzetbe került. Beregfy Károly a Hadiakadémia parancsnokaként azzal a felkiáltással akarta a házasságát megakadályozni, hogy „Pálffy, maga kiváló karrier előtt áll, miért akarja tönkretenni ezt egy zsidó cafkával.” Pálffy ezt önérzetesen visszautasította, leszerelt, és ezért bizonyult később olyan megértőnek Királlyal.

A Magyar Néphadsereget az ötvenes évek elején gyakorlatilag horthysta katonatisztek szervezték meg, ez éppúgy vonatkozik Pálffy Györgyre, Sólyom Lászlóra (nem azonos a későbbi államfővel – a szerk.), mint Királyra. Mi volt az ő szakmai különlegessége, ami miatt rá különösen számított a korabeli kommunista vezetés?

Király többek között kitűnően tudott díszszemléket, katonai parádékat szervezni, a különböző fegyvernemek összehangolása már önmagában komoly készséget igényel. Hogy mekkorát, az akkor derült ki, amikor másnak kellett ezt megoldani helyette, mikor ő már Rákosi börtönében sínylődött. A rettegett honvédelmi miniszter, Farkas Mihály így adott hangot elégedetlenségének: „Mi nem megy? Hívjam Királyt?”

Milyen volt a megítélése Rákosi idején?

Király Béla a néphadseregben fényes karriert futott be, egészen altábornagyi rendfokozatig vitte, azaz tábornok lett. A róla fennmaradt személyzeti anyagok bizonyítják rátermettségét, politikai vonalon viszont nem voltak vele maradéktalanul elégedettek.

Király Béla a Rákosi-rendszerben is cselekedett olyasmit, amire később nemigen „emlékezett”. Mik voltak ezek a nem is annyira jelentéktelen ügyek?

Igen, akadtak ilyenek. A Honvédség Házában megsemmisítő vádbeszédet kellett elmondania a „titoista árulók” ellen, jelesül legfőbb támogatójával, Pálffyval szemben. Elképzelhetjük milyen érzés lehetett ez számára, mint ahogy az is, amikor Farkas Mihály utasítására végig kellett néznie a tiszttársaival Pálffy halálos vonaglását az akasztófán. Király nem utasíthatta vissza, hogy beszervezze a Katonapolitikai Osztály, amelynek velejárójaként csőbe húzta tiszttársát, Czebe Jenő ezredest, akinek ezzel a halálát idézte elő.

Ám ekkoriban a magas rendfokozatú tisztek biztosra vették a 3. világháború kitörését. Király a lelke mélyén nem szimpatizált a szálinista rendszerrel, de egyébként is a nyugati hatalmak győzelmét prognosztizálta, ezért jó pontokat akart szerezni az amerikaiaknál. Tiszttársa, Kiss Zoltán kezdeményezésére ezért katonai kémanyagokat adott át neki, hogy továbbítsa azokat Nyugatra. Emiatt 1951-ben elfogták, és három vádpontban, háborús bűntett, kémkedés, szabotázs miatt eljárást indítottak ellene.

Itt komoly vita várható a történész szakmával, ön ugyanis azt állítja, hogy ez nem egy koncepciós per volt. Mire alapozza ezt?

Hát igen, a forráskezelés, az döntő! Az ötvenes évek perirataival kapcsolatban eddig egyfajta szakmai konszenzus volt, hogy ezek az iratok nagyrészt alkalmatlanok a történtek rekonstruálására. Eddig én is úgy tartottam, hogy az ’56 előtti perek mind valamilyen koncepción alapultak, vagyis a valósághoz nem sok közük volt, ellentétben az ’56 utáni perekkel, amelyek rendre valós tényeken alapultak. Most a kutatásom közben látnom kellett, hogy tévedtem, még a legsúlyosabb diktatúrában sem minden pert konstruáltak, Király Béla perét sem.

A periratok alapján megállapítható, hogy a vallomások tényeken alapultak, nem pedig kikényszerített vallomások voltak. A vallomások hihetőek, a vádlottak nem szórják magukra (és másokra) a képtelenségeket, ahogy tudnak, védekeznek. Király is a vádpontokból csak a kémkedésben ismerte el vétkességét, ilyen a konstruált perekben nem fordulhatott elő, miként az sem, hogy az ügyvéd ne a második ügyész szerepét játssza el. Márpedig Király védője nagyon nem ezt tette, még ha Király a visszaemlékezésében ennek épp az ellenkezőjét állítja is. 1952 januárjában halálra ítélték, jogerősen azonban életfogytiglanra mérsékelték büntetését, nem kizárt, hogy Farkas Mihály közbenjárására, akivel Király saját emlékezete szerint is jó viszonyt ápolt.

1956-ban került szinkronban először önmagával Király Béla, amikor teljes szívvel a forradalom mellé állt. Mivel magyarázható ez a fordulat?

Az addigi két zsarnoki rendszerben – súlyos retorzió elkerülése nélkül – nem maradt választási lehetősége. Ez volt az első alkalom, hogy teljes mértékben a saját belátásán múlott, hogy mit tart helyesnek, és a szerint is cselekedett. Innentől kezdve pedig az élete során a politikai döntéseit már saját maga határozta meg. 1956-ban Nagy Imre kormánya mellé állt, ezzel bebizonyította, hogy számára a szabadság, a demokrácia, a függetlenség a legfontosabb értékek. Karizmájával, fejlett metakommunikációs készségével, szakértelmével a forradalom egyik legfőbb vezetőjévé avanzsált; ő lett a Nemzetőrség főparancsnoka, Budapest városparancsnoka.

A forradalom bukása után az amerikai emigrációban szintén hitet tett a demokratikus berendezkedés mellett, és igyekezett fellépni a kádári rendszerrel szemben, annyira, hogy ő vált az első számú közellenséggé a Kádár-rendszer szemében. Még 1957 elején Kéthly Annával megszervezte, hogy az ENSZ úgynevezett ötös bizottsága előtt megjelenjenek azok a magyar menekültek, akik tanúvallomást tettek a forradalom alatti eseményekről; ő maga tette a leghosszabb, legalaposabb vallomást. Így oroszlánrészt vállalt abban, hogy hiteles információk álljanak az ENSZ rendelkezésére, és hogy a nemzetközi szervezet a forradalomról a valóságnak megfelelő képet alkothasson.

Királyt egyként támadta a nyugati magyar emigráció szélsőjobbja, és gyakorlatilag ugyanazokkal az érvekkel a kádári propaganda is.

A hatvanas évek elejéig, vagyis amíg Király az emigráns politika élvonalában volt, Kádárék mindent megtettek a lejáratásáért, karaktergyilkolták, ahol csak érték. És ebben készséges partnernek bizonyult a nyugat-európai, antiliberális, szélsőjobboldali emigráció.

Mivel az emigrációban nem tudta leküzdeni az ellenlábasait, a hatvanas évek közepétől, ötven évesen egyetemet végzett, tudományos fokozatokat szerzett, egyetemi oktató lett, majd elsősorban magyar és közép-európai témájú tudományos kötetek kiadását vezette.

A rendszerváltáskor pedig hazajött. Mennyire vált politikussá ez az ízig-vérig volt katonaember?

Ő lett az országban az egyetlen összellenzéki képviselő Kaposváron, és az első demokratikus választást nagy fölénnyel meg is nyerte. Függetlenként kezdte, ám mivel nagyon helytelenítette az MDF politikáját, beült az SZDSZ frakciójába. Ezzel azonban óriási gyűlöletözön indult ellene a hazai jobboldal részéről, ami előhívta az emigrációban átélt rossz élményeit. Ráadásul az SZDSZ csekély figyelmet szentelt az ő katonapolitikai elképzeléseinek. A második választáson már nem jelöltette magát. Az első Fidesz-kormányzás idején két évig volt Orbán Viktor személyes tanácsadója, ám erről úgy emlékezett meg, mint élete két legfeleslegesebb évéről.

Faludy György a Pokolbéli víg napjaim című könyvében azt írta, hogy a recski kényszermunkatábor kerítésében áram volt. Egy rabtársa később szembesítette füllentésével, mondván, ilyen nem volt. Faludy erre úgy válaszolt, hogy „de hát az ügynek nem ártott!” Király Béla nagyotmondásai mennyire ártottak az ügynek, amit ’56 után képviselt?

Az ő háryjánoskodásai a saját személyéről, annak felnagyításáról szóltak, a közéleti megnyilatkozásait ez nem érintette, így mondhatjuk azt, hogy talán nem ártottak az ügynek. Egy beszédes példa erre: a szovjetek 1956 novemberi megszállásakor azt állította, hogy Nagykovácsiban a nemzetőreivel megfutamította az ellenséget. Valójában nem volt nagykovácsi csata, mivel nem volt olyan erő, amely akár a legcsekélyebb mértékben megütközött volna a szovjetekkel. Az országból való kimenekülésének körülményeit is inkább elködösítette. Feltételezhetően egy vöröskeresztes autóval szökhetett ki az országból, barátnéja, Sárközi Márta (Molnár Ferenc író lánya) segítségével.

Eörsi László: Király Béla (1912-2009)
Joshua Könyvek Kiadó Zrt.
Budapest 2025.
Ár: 5990 Ft.