Egy budai úrifiú, aki embereket mentett a nyilasok, a kommunisták és az ’56-os forradalom idején is
A vészterhes 1933-as évben az akkor 14 éves Libik György mit sem sejtve kerekezett haza a Városmajor fás, bokros, félreeső részén, amikor három ismeretlen suhanc botot vetett biciklijének küllői közé. A fiatalembernek azonban nem szállt inába a bátorsága, hamar átment támadásba, „láb közé, és pontosan ajakra, fogra” irányzott rúgásokkal megfutamította támadóit. „Egy bizonyos brüszk, nyers öntudatot éreztem, és azt: az Atyaisten se tud rám szállni” – írta később emlékirataiban.
Vélhetőleg a kutyát sem érdekelné ez az ifjúkori hőstett, illetve az esetből levont és később papírra is vetetett tanulság, ha az említett fiatalembernek 1944 őszén-telén nem emberek százai köszönhették volna az életüket. Márpedig Libik György a vészkorszak egyik legaktívabb és legsikeresebb embermentője volt, akinek minden bizonnyal ezekre a tapasztalatokra is szüksége volt ahhoz, amit későbbi életében véghez vitt.
Erről a vagány, félelmet nem ismerő, öntörvényű és szertelen emberről gyűjtött most össze minden fellelhető adatot Medgyesi Konstantin történész az Egy 20. századi fenegyerek, Libik György az embermentő című monográfiájában.
Mintha vérbő, fordulatokban gazdag, színes kalandregényt olvasnánk. A megidézett események néha annyira hihetetlenek, hogy Medgyesi Konstantin eredeti szándéka szerint le akarta leplezni a turpisságot, és a szikár levéltári adatokat tanúnak hívva szembesíteni akarta a számtalan visszaemlékezésben és memoárban megszólaló, önvallomást tevő Libiket a valósággal, vagy ha úgy tetszik, az igazsággal. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) anyagai azonban nem hazudnak, mondta a Telexnek Medgyesi Konstantin. Minden, amit Libik önmagáról és cselekedeteiről állított, az úgy igaz, ahogy le van írva. Valóban egyfajta magyar Pimpernel kelt életre a magyar történelem legsötétebb éveiben.
Síbajnok a vérzivatarban
Libik gyakorlatilag „ezüstkanállal” a szájában született, a jómódú családi háttér egész életében elkísérte és segítette, a vészkorszakban éppúgy, mint az ötvenes években. A család apai ágon erdélyi szász gyökerekkel bírt, édesapja Brassóban jól menő autókereskedést vitt, anyai felmenői a felvidéki Rózsahegy zsidó közösségéből származtak, középpolgári miliőből. Libik György is Rózsahegyen született közvetlenül az első világháború után, hat éves korában költözött a család Budapestre, ahol édesapja folytatta eredeti vállalkozását, az autóalkatrész-kereskedelem átlagon felüli életszínvonalat biztosított a családnak. Az apa műszaki érdeklődését György is örökölte, és bár nem volt különösebben jó tanuló, a háború után megszerezte a gépészmérnöki diplomát.
A cikk elején megidézett városmajori vagányság csak az egyik ősforrása Libik későbbi, félelmet nem ismerő kiállásának, az aktuális hatalommal való ellenszegülésének. A jó házból jövő budai úrifiú magabiztosságát, kicsattanó önbizalmát legalább ennyire táplálták rendkívüli sportsikerei: Libik egészen gyorsan a magyar alpesi síválogatott tagja lett.
A síelés révén építette ki – öntudatlanul és kezdetben szándéktalanul – azt a kapcsolati hálót is, mely aztán óriási jelentőséggel bírt az 1944-es embermentési akciói során. A síelőtársaival létrejött bajtársias közösséggel együtt formálódtak nemzetközi kapcsolatai is. Az egyik legfontosabb ezek közül egy svéd diplomata, Per Anger megismerése volt, akivel egy 1943-ban megrendezett svájci-magyar síversenyen hozta össze Libiket a sors. Ha valakinek ez a név nem mondana sokat, akkor elég annyit mondanunk, hogy mellette szolgált követségi titkárként 1944-45 Budapestjén a zsidók ezreinek életét megmentő Raul Wallenberg.
De Libik a síelés révén került kapcsolatba az antifasiszta ellenállásban kulcsszerepet játszó Szent-Györgyi Alberttel is, olyannyira, hogy benősült a Nobel-díjas tudós családjába, elvette annak egy szem lányát, Nellyt is. Igazi szerelmi házasság volt, ami akkor a politikával is összekapcsolódott, és később a politika volt az, ami rövid idő elmúltával, 1946-ban szét is robbantotta ezt a romantikus kapcsolatot.
Életeket ment a kis DKW
Az ellenállásba, pontosabban az embermentésbe Libik a Szent-Györgyi Alberten keresztül megismert Major Tamás révén kapcsolódott be először. A Nemzeti Színház későbbi, ötvenes évekbeli nagyhatalmú direktora ekkor még mint illegális kommunista végezte az ellenállás aprómunkáját. Ebbe vonta be kezdetben Libiket, hogy feltűnésmentesen igyekezzen lakásokat, szobákat szerezni, ahová üldözötteket, illetve az ellenállás tagjait lehetne bújtatni. Libiknek azt is át kellett gondolnia, hogy a különféle titkos szállításokban miként tudna részt venni.
Ez az ajánlat vélhetőleg azért találta meg pont őt, mert a sebesség megszállottjaként nemcsak kitűnő síelő, de vakmerő motoros is volt, és ez a fajta, a háborús viszonyok között aranyat érő mobilitás volt az, amiben Libik az egyik leghasznosabbnak bizonyult. Észrevétlenül és gyorsan hozta-vitte a hétköznapi embereket éppúgy, mint a nemzeti ellenállás később nagynevű reprezentánsait.
1944. március 19-től, azaz a német megszállás napjától felpörgött, magasabb fokozatba kapcsolt az embermentés, nem volt idő a tétlenségre, néha azonnal kellett cselekedni. Ilyenkor a véletlen, vagy éppen a vakszerencse is közrejátszott a sikerben, de néha a kettő kombinációjára is szükség volt ehhez.
Ez történt például, amikor Beck Fülöp szobrászt és feleségét kellett kimenekíteni egy csillagos házból, és elszállítani egy biztonságos búvóhelyre. A jómódú Libik család rózsadombi villájában akkoriban egy német ipari szakértő-tanácsadó volt elszállásolva, aki ugyan nem volt náci, de lojális volt a nemzeti szocialista rendszerhez. A német vendégnek volt egy gyorsjárású DKW gépkocsija, amit gyakran kölcsönadott a sebességmániás Libiknek, hogy száguldozzon csak nyugodtan a városban, ha éppen ahhoz szottyan kedve. Libiknek a vészhelyzetben is kapóra jött ez a lehetőség, így tudott végül a Nyugat folyóirat emblémáját megrajzoló Becknek és feleségének is segíteni.
Az ellenállás kommunista szárnyának főemberei is gyakran számíthattak Libik sofőri szolgálataira. A fiatalember motorjával hol az akcióhelyszínre szállította az urakat, hol pedig éppen kimenekítette őket egy-egy lebukásveszélyes helyzetből. Ismeretsége innen datálódik Fehér Lajossal, Pálffy Györggyel, Donáth Ferenccel és Péter Gáborral (fedőneve Bajusz). Mindannyian komoly szerepet játszottak aztán az ötvenes években, ki áldozatként, ki pedig hóhérként.
Akinek a nyilasok előtt is tekintélye volt
Libik a Per Angerrel való kapcsolata révén lett Wallenberg hivatalos sofőrje, olyannyira, hogy a svédek által Retkovszky Béla névre kiállított dokumentummal tudta igazolni magát bármikor, akár veszélyes helyzetekben is. Márpedig a követségi titkárral közösen sok ilyen alkalom adódott. Az egyik leghátborzongatóbb eset 1944 karácsonya és 1945 újéve között esett meg, amikor a svéd diplomata arról értesült, hogy a Benczúr utca egyik svéd védett házát a nyilasok megrohamozták, az ott menedékre lelt összes zsidót az udvarra terelték, a menet pedig bármikor megindulhat a Duna partra.
Egy fagyos, rémületes éjszakán Libik a kihalt, háború szaggatta Budapesten rohant Wallenberggel a fürge DKW-val a helyszínre, ahol a követségi titkár csak annyit mondott: „ő elintézi majd”. „Abban a pillanatban, hogy megjelent egy helyen, akkor rögtön az ember tudta, hogy itt most egy akarat van” – írja egy visszaemlékező Wallenbergről. Most is így történt, a Benczúr utca védett lakói megmenekültek.
Libik természetesen részt vett apósa, Szent-Györgyi Albert menekítésében és bújtatásában is. Az ironikusan „magyar nemzeti vagyonnak” elkeresztelt Nobel-díjas tudóst ő fuvarozta az enyingi Csekonics-kastélyba, ahol a professzor álruhában és álnév alatt hivatalosan a svéd követség irattárosaként dolgozott egy ideig.
Voltak persze kudarcok és csalódások, a legfájóbbak talán azok, melyek Libik saját családtagjait érintették. Így anyai nagyanyját, bár akarta, mégsem tudta kihozni a kecskeméti téglagyár gettóvá alakított táborából. Libiknek édesanyja öngyilkosságát is meg kellett érnie; a zsidó asszony ugyanis kilátástalannak gondolva helyzetét önkezével vetett véget életének.
A csalódások inkább a sikeres mentési akciók szereplőinek későbbi viselkedéséhez kapcsolódtak. Rusznyák István, neves szegedi orvosprofesszor életét gyakorlatilag a Szent-Györgyi – Libik páros mentette meg a vészkorszakban, a hála azonban később elmaradt. Amikor Rusznyák az ötvenes években a szovjetizált MTA első elnöke lett, hivatali dolgozószobájának faláról hirtelenjében lekerült az addig igencsak nagy becsben tartott Szent-Györgyi Albert-portré, és helyébe Rákosi Mátyás fotója került. Persze a megfelelési kényszer csak az egyik magyarázat lehetett cselekedetére, a fő indok valószínűleg a Nobel-díjas professzor 1947-es emigrálása volt.
Megállásra kényszerítette a rettegett ÁVO-vezért is
Az 1945 utáni időszak Libik életében legalább annyira fordulatokban gazdag volt, mint a háborús idők. Amikor embermentésről beszélünk, általában a háború alatti vészkorszakra gondolunk, és maga a meghatározás is erre szolgál. Ám Libik esetében ez a fogalom is általánosabb értelmet nyert, sokkal inkább volt korokon átívelő lelkiismereti parancs számára.
A koalíciós éveket követő időszakban a hatalom legbelső és legfelső köreiben már azok ültek, jórészt kommunista potentátokként, akiknek életét Libik 1944-45-ben megmentette. Ezzel a ténnyel Libik ugyan soha nem élt vissza, nem kért számon semmit a hajdani ellenállókon, ám az ötvenes években másokat mentve mindig használta a háború alatt felhalmozott erkölcsi tőkéjét, ismeretségeit. Nem voltak kétségei, hogy morálisan ismét helyesen cselekszik.
Libik a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején mérnöki végzettsége és kiváló politikai kapcsolatai révén számos helyen, minisztériumokban, állami főhatóságoknál, szocialista nagyvállalatnál töltött be vezető állást. Az ajkai alumíniumgyárban így került komoly barátságba két tehetséges fiatal mérnökkel, akiket szerencsétlenségükre belekevertek a Rajk-ügybe. A letartóztatottakért Libik azonnal mozgósította korábbi kapcsolatait, de nem járt sikerrel, ezért vakmerő tettre szánta el magát.
Történt, hogy a Szilágyi Erzsébet fasoron motorozva észrevette, hogy Péter Gábor, a kommunista államvédelem (ÁVO, majd ÁVH) rettegett vezérének fekete autója halad nagy sebességgel előtte. Hirtelen elhatározással megelőzte a konvojt, Péter Gábor autója elé került, lefékezett, ezzel megállásra kényszerítve a nagyhatalmú pártfunkcionáriust. A testőrök ugyan próbálták megakadályozni, de Libik szót tudott váltani Péter Gáborral, aki ígéretet tett a fogvatartottak ügyének rendezésére.
Hasonló módon megmozgatott minden követ a letartóztatott Karig Sára, a későbbi neves műfordító érdekében is. Ő volt az a szociáldemokrata aktivista, aki felfedte az 1947-ben kék-cédulásként elhíresült választási csalást, és akit emiatt letartóztattak. Libik azonban itt falakba ütközött, még Péter Gábor, az államvédelem tótumfaktuma is azzal hárította el, hogy „nem tudunk semmit”. A válasz ugyan nem volt igaz, de mivel Karigot ténylegesen a szovjetek rabolták el és deportálták később Vorkutába, mégis jelezte, hogy itt bizony „magasabb szinten” dőltek el a dolgok. (Karig a kényszermunkatáborból hazatérve később az Európa Kiadó szerkesztője lett, a nyolcvanas években pedig aktív módon segítette a demokratikus ellenzéket.)
Szent-Györgyi Albert jövendölése, amit a Nobel-díjas tudós még 1947-es emigrálása előtt osztott meg titokban lányával és vejével, Libik Györggyel egy családi vacsora alkalmával, sajnos beigazolódott. A professzor akkor egyenlőségjelet tett a Péter Gábor vezette politikai rendőrség rémtettei és Szálasi pribékjeinek kegyetlenségei között, Sztálint pedig ugyanolyan vérszomjas zsarnoknak nevezte, mint Hitlert. Libik ezt akkor erős kétségekkel fogadta, de szép fokozatosan az ő hite is megrendült a rendszerben, hiába ültek ismerősei, korábbi fegyvertársai az államhatalom legfelsőbb köreiben.
Semlegességi nyilatkozatot körmölt a Szabad Nép főszerkesztője
Libik a kommunista hatalommal szembeni ellenérzését gyakorta és többféle módon is kifejezésre juttatta, sokszor veszélybe sodorva önmagát: ilyenkor már nem másokat, hanem a saját irháját próbálta menteni. Az egyik legkritikusabb helyzetbe akkor került, amikor a síválogatottba ismét visszakerülve zendülést robbantott ki a tatai edzőtáborban, sérelmezve, hogy úgy bánnak velük, felnőtt, komoly emberekkel, mint a tinédzserekkel, reggelente ugyanis körletellenőrzés volt, és aki nem vetette be rendesen az ágyát, azt megrótták. Az azonban végleg felháborította Libiket és a csapatot, hogy primitív sztálinista politikai szemináriumokon is részt kellett venniük.
Állítólag a felháborodás tettlegességig fajult, Libik pedig csak azért tudott kimászni a slamasztikából, mert Farkas Mihály, akit szintén jól ismert korábbról, a sportot is felügyelő honvédelmi miniszterként inkább a focit favorizálta, a sísportot nem tartotta fontosnak. Vagy helyesebb talán így fogalmazni: a korabeli igazi népsport a labdarúgás volt, ha azt alázták volna meg így, a megtorlás sem maradt volna el.
Bár Libik 1956-ban Nagy Imre politikája mellett kötelezte el magát, ez sem akadályozta meg abban, hogy olyan kommunista politikusokat vegyen védőszárnyai alá, akik életüket féltették a forradalomban. Vagyis ismét embereket mentett, immár harmadik alkalommal.
Az egyik legpikánsabb eset Horváth Mártoné, a Szabad Nép szerkesztőbizottsági elnökéé volt, akit a vonalas pártújságírás egyik legfőbb képviselőjeként gyűlölt szinte az egész ország. A számonkéréstől tartva Horváth október utolsó napjaiban bemenekült a Parlamentbe, és az ott tartózkodó Libiktől kért segítséget, aki ezt meg is adta neki, csupán egyetlen kívánsága volt cserébe. Arra kérte a kitűnő stiliszta hírében álló Horváthot, hogy segítsen megfogalmazni, formába önteni Nagy Imre semlegességi nyilatkozatát. Vagyis azt, hogy kilépünk a Varsói Szerződésből és Magyarország semleges ország lesz. Ennek a végleges szövegét Libik elbeszélése szerint tehát nem másnak, mint Horváth Mártonnak, a kommunista pártlap korábbi vezetőjének fogalmazásában olvashatjuk a mai napig.
Libiknek menekülnie kellett a forradalom bukása után, svédországi emigrációja pedig még jó 30 évig tartott, de ez alatt az idő alatt sem tétlenkedett, elsősorban a svéd-magyar gazdasági kapcsolatok előmozdításával próbálta puhítani a hazai rendszert. Persze a kádári Magyarország titkosszolgálata sok más nyugatra szakadt neves emigráns honfitársunkhoz hasonlóan őt is megpróbálta beszervezni, végül sikertelenül.
A hazai kommunista rendszer romlottságát bizonyítja, hogy ellenállásbeli legjobb barátját, Fehér Lajost bízták meg ezzel a feladattal. Fehér 1971-ben, vagyis amikor a találkozó létrejött Libikkel, éppen a titkosszolgálatokért is felelős miniszterelnök-helyettes volt a kormányban. Az egyezség lényege az lett volna, hogy a végleges hazatérés fejében Libik lemond nézetei nyilvános terjesztéséről, ha viszont ezt nem teszi, örökre búcsút mondhat hazájának.
A vagány, soha meg nem alkuvó Libiknek ez természetesen nem volt tárgyalási alap, visszautasította a hatalom fausti ajánlatát. Így igazán már csak a kádári rendszer 80-as évekbeli puhulásakor, végleges meggyengülésekor térhetett haza Magyarországra. A legendás embermentő hetvenöt éves korában, 1995-ben halt meg Budapesten.
Medgyesi Konstantin, Egy 20. századi fenegyerek, Libik György az embermentő
Jaffa Kiadó, Budapest, 2025.
Ár: 4999 Ft.
