Itt nincs szó se Orbán Viktorról, se Magyar Péterről, helyette arról beszélünk, hogyan fogj meg egy rókát

„A táltos az istenekkel beszél, a sámán a halottak közé ereszkedik le, érted?”

– kapom el az első mondatot, ahogy szombaton bekanyarodunk Bugacpusztán az Ősök napjára. Egy férfi magyarázza egy másiknak a különbségeket, a másik viszont láthatóan még most sem érti teljesen a dolgot. Csendben sétálnak tovább. Itt, az elsivatagosodó alföldi régióban évente tartanak hagyományőrző ünnepet, hol Kurultájt, hol Ősök napját, attól függően, hogy páros vagy páratlan év van-e épp. Ezen az eseményen találkozik az ősmagyar hagyományőrzés a sámánizmussal, régészeti leletek agárfuttatással és néha kormánypárti politikusok is a közönséggel: idén például Hoppál Péter, három éve pedig Kövér László mondott beszédet a hagyományőrzőknek.

Ahogy beérünk, már tekerem is le az ablakot. Szombaton még csak-csak élhető Bugac, vasárnapra viszont már 40 fokos lesz a meleg. Nem ősmagyaroknak való időjárás ez, gondolom én, ezt pedig meg is erősíti az egyik férfi, akivel a bejáratnál találkozunk. „27 fok volt akkoriban a nyár, de még az én gyerekkoromban is csak 32. Most meg dög meleg van” – mondja. Úgy látja, logikusan ehhez igazodik a résztvevők aránya is: míg szombaton napközben tele van a bejárattól nagyjából egy kilométerre lévő parkoló, addig vasárnap már kevesebben jönnek.

A hagyományőrző eseményeket kétéves váltásban rendezik meg Bugacpusztán, idén Ősök Napját tartottak, ami lényegében a Kurultáj kistestvére, de a résztvevők jellemzően Kurultájként hivatkoznak az eseményre. Míg az utóbbi a nemzetközi, közös turáni gyökerekre fókuszál, és amire 2022-ben például 27 nemzet jött el, addig az Ősök napja magyarcentrikusabb, pontosan ősmagyar-centrikusabb. Az esemény fő célja a pusztai, sztyeppei népek hagyományőrzése, amit az állam bőkezűen támogat. Tavaly például 700 millió forintot kapott a Kurultáj Csák Jánostól, és rendre fellépnek itt kormányközeli politikusok is.

Kövér László 2022-ben itt beszélt arról, hogy a „Kelet és Nyugat harapdálva nevelte a magyarokat, mint a teve a fiát”. Hoppál pedig a VIII. Ősök napjáról idén azt írta: „ma Európa és a liberálisok kultúrát cserélnek (cancel culture), mi megéljük hagyományainkat, és átadjuk kultúránkat az újabb generációknak”.

„Keresztény magyar lokálpatrióta vagyok, de hiányolom, hogy nem látom, mi lett az állami támogatásból” – mondja egy nő, amikor szombaton az eseményen felbukkanó politikáról beszélünk. Mondatát erősítve körbemutat a hatalmas pusztán, ahol vagyunk. A sivatagos hangulatú bugaci területen rengeteg sátor áll felhúzva, ezekben előadások, középen pedig egy elkerített rész Attila, a hun fejével fémjelezve – itt vannak a sportesemények.

Az esemény évek alatt nem változott sokat. Érzésre tán csak a lovak kaptak slagot, hogy valahogy túléljék a 40 fokos nyarat. Árnyék viszont kevés van. A nő azt is mondja, hogy szerinte egy állami rendezvényen az normális, ha politikusok jönnek el rá. „Nem kell felfújni, ha az ellenzék támogatná, ők is eljönnének” – mondja. Ezt erősíti később egy másik nő is, aki szerint „ha én pénzt adok a gyereknek, én is megnézem, mire költötte, ez se más”. Szerinte a Kurultáj amúgy nem a politika, hanem az összetartás ideje, és pont ez az összetartás veszik el a mindennapokban, amikor „a munkahelyen, a kocsmában, mindenhol összekapnak emberek a politikán, mert ilyen a hangulat itthon”.

Sétálok tovább, a küzdőtéren épp köböre kezdődik, a közép-ázsiai világ hagyományőrző sportja, ahol hagyományőrző férfiak birkóznak a lovaikkal egy kamu kecsketetemért. Kicsit leállok nézni, azon kapom magam, hogy már izgulva nézem, hogyan bújik ki az egyes játékos. Azt hinné az ember, pontot szerzett, de ekkor megszólal ekkor a narrátor: „Az igazlátó jelzi, hogy kipattant, sajnos nincs találat”. Megtudom azt is, hogy az igazlátónak „nem lehet nemet mondani”, vitának helye nincs. Kinyitom inkább az Ősök napja szórólapját, hogy megnézzem, milyen program van még. Magyar királyságról, seregszemléről, puszták népéről olvasgatok, miközben elsétál mellettem egy rókabőrbe bújt, meg egy Trianon-baseballsapkás férfi.

„Ez az új elmélet, hogy az Altaj-hegységből jöttünk, nem az Urálból” – sétálok be Attila sátrába, ahol egyből elkapom, amint egy apuka lányának magyarázza az új ősmagyar-elméleteket. „Itt pedig Erdély van, ezt később elveszik tőlünk, mert nem tudunk eleget szaporodni” – folytatja a térképet mutatva az új hullámos történelem-értelmezést a férfi. A vonulási történetmesélés közben a keze átsiklik Oroszországon, de megáll Ukrajnánál: „Az is a miénk volt, vissza kéne követelni, csak meg ne tudja az ukrán konzul” – hangzik el. Már mindent megtudtam, úgyhogy kisétálok a 40 fokos sátorból. Egyből egy seregszemlébe botlok. „Jönnek a harcosok e, meg a tevék” – kommenteli mellettem egy néző, hogy mit is látunk pontosan.

A meleg közel kibírhatatlan, perzselődik mindenki, én is locsolócsapok alá hajolok, hogy elviselhetőbb legyen. Csodálva nézem a hagyományőrzőket, akik vastag ruhákban, prémekben, sapkákban vonulnak mellettem. Az egyikőjük elmagyarázza, hogy a rókaprém és a hosszúnadrág még jót is tesz, „így kevésbé érzi az ember a meleget, jobban izzadok, ha nincs rajtam sapka, így meg le sem égek”. Pár betyárt is megkérdezek, ők azt mondják viccelődve, hogy nincs is ma igazán meleg. Ez a mondat azért megbukik akkor, amikor azt mondják, engedjem sokáig a vizet a csapból: „az elején még 40 fokos víz folyik belőle, utána talán jobb lesz”.

Meleg ide vagy oda, az esemény gerincét adó kézművesek kitartóan állnak bódéikban. Van, aki helyben készít késeket, tűzzel melegítve tovább a környezetét. Nemcsak kést, íjat, tülköt, ostorápolót, Nagy-Magyarország-kulcstartót is szerezhetünk, ha akarunk. Egy nő a családjával készít edényeket az egyik jurtánál, ő azt mondja, fontos az Ősök napja, mert olyan ismereteket tudnak itt bemutatni, amire „az átlagember csak rácsodálkozik”. Szerinte egy ilyen ünnepség „összehozza a nemzetet, megtudhatunk olyan dolgokat, amiktől összeáll a kép” – mármint arról, honnan jöttek a magyarok.

Úgy látja, a szocialista időszak és elnyomás az oka inkább annak, hogy sokan „cirkusznak” látják a hagyományőrzést, pedig szerinte nincs így. Ebből a hiányból ered szerinte az is, hogy kézművességből ma már nem lehet megélni, „ott vannak az ázsiai oldalak, én is megkaptam már, hogy Temun lehet venni ugyanilyet olcsóbbért. De hát az nem ugyanaz, az anyagbeszerzés, az égetés, a munkám, ez mind költség”. Átkanyarodunk a keleti nyitás témájára is, de a politika kérdését igyekszik inkább kerülni: „az biztos, hogy kulturálisan sok mindent keletről hoztunk, nincs mit tenni, ha fejre állunk, akkor is így lesz”.

„Itt nem arról van szó, hogy Orbán vagy Magyar Péter, hanem arról, hogy hogy fogtak meg egy rókát” – mondja Norman és György, akik mellé a legnagyobb melegben ülök le egy sörpadhoz. Mindketten először vannak Ősök napján, Norman kint dolgozik Hollandiában, de ezért hazajött. Azt mondja, szereti a magyar kultúrát és a hagyományőrzést. „Az pedig, hogy ezen a fesztiválon csak a parkolóért fizetsz, ilyen innentől nyugatig nincs. Nyugaton három eurót elkérnek azért is, hogy bemenj a vécére” – mondja. Mindketten az árakat dicsérik, és azt, hogy a politikáról nincs itt szó. „Ez egy hagyományőrző fesztivál, azt nem tudom, minek hoznak ide politikust, az csak uszítás” – mondják.

„Ha itt vagyunk ezernéhányszáz éve, szóljon már rólunk, magyarokról a nap”. Szerintük ez fontosabb, mint az, hogy „ki kinek a segge vége”. „A hétköznapokban a magyar a magyar ellensége, mert a kormány egymásnak uszít. Itt meg? Egyetlen egy kazah sem azzal jön hozzám, hogy az Orbán jó, hanem azzal, hogy iszunk-e egy kumiszt?”. A férfiak által említett kumisz, az erjesztett lótej az egyik fő gasztronómiai kulcsa az eseménynek. Két kolbászos pult és gíroszos között ezt a savanykás, fehér italt is kipróbálhatja az, aki akarja.

Normanék szerint az egyik legfontosabb az Ősök napján, hogy kézművesekkel találkozhatnak, „nyilván drágább, mint a kínaiban, de hát ha látod rajta a kalapácsnyomot, ki kell azt fizetni” – mondják. Norman egy kést is előkap a zsebéből, kirakja az asztalra, mutatja, hogyan maratták le, hogy díszes legyen. „Ilyet nem kapsz a Tescóban” – teszi hozzá. Ezt egyébként nem itt vette, de tülköt, késtartót, fa faldíszt és ostort vásárolt magának. Úgy látják, ez az esemény azért is jó, mert ilyen közel „városi ember nem kerül a hagyományokhoz”, itt vannak lovak, bivalyok, íjászkodás, ez pedig az embereket is közelebb hozza.

A két férfival beszélgetünk a sámánokról is: ez az esemény másik fő vonala, lépten-nyomon sámándalokba botlik az ember a színpadon és a jurtákban. A bugaci rendezvényt rendre sámánok nyitják meg, idén Fehér Holló kapta a feladatot, de a sámánkultusz ismerői számára feltűnhet, hogy évről évre a legnagyobb sámánok jönnek ide énekelni. Épp egy ismerős dallamot kapok el valahol a távolból, amikor áttérünk Normanékkal arra, milyen ellentmondás van a magyar kormány által kikiáltott „keresztény védőbástya” karakter, illetve az itt megjelenő ősi, nem keresztény vallásgyakorlás között. „Minden izmus egy megmérgezett tudomány. Kommunizmus, kapitalizmus, nácizmus, sámánizmus” – mondja erre Norman.

Más résztvevőkkel beszélve azt is megtudjuk később, hogy nála jóval megengedőbbek az emberek a sámánokkal kapcsolatban: az az általános hozzáállás, hogy a kereszténységhez vezető út „egy folyamat volt”, és ennek része az ősmagyar sámánkultusz is. Norman szerint az az elgondolkodtató a sámánokban, hogy végső soron a természettel való együttélést képviselik: „Arról beszélünk, hogy globális felmelegedés, meg meg akarjuk menteni a bolygót. Hát nem megmenteni kéne, hanem együtt élni vele, mert az erősebb kutya baszik. Az erősebb kutya pedig a természet” – fejti ki. A kereszténységről azért hozzáteszi, hogy szerinte igazából „Géza és István voltak hazaárulók”, és a magyaroktól „valamikor féltek, tiszteltek minket, most meg a béka segge alatt vagyunk, külföldre járunk más seggét törölni”. Norman legyint egyet, aztán még megkínál a házi pálinkájából, mielőtt lehűl kicsit az idő, és elköszönünk egymástól.

Bár néha belebotlunk olyanokba, mint Normanék, azért összességében nehéz emberekkel beszélgetni, a legtöbben a nagy melegre hivatkozva hajtanak el minket. Újságíróként egyébként is nehezebben ér el minket az összetartás szele. Épp a jurták között sétálunk, amikor észreveszünk egy férfit, aki a jurtája előtt vacsorázik. Lefotózzuk, de az esemény sajtósa máris jelzi, hogy ez nem tetszik nekik, mert rajta van a hűtőtáska a képen. Elhangzik erre az is, hogy az olvasóink „12 évesek értelmi szintjén vannak”, a végén pedig a jurta előtt ülő férfival sem tudunk beszélgetni. Ahogy nem tudunk lefotózni egy íjászkodó férfit sem este, aki a világos háttérből bemegy egy sötét részre, hogy ott fotózzuk le. „Harminc éve fotózom, ne nézzetek hülyének” – felkiáltással köszön el. Vannak persze olyanok is, akik pár percre megállnak, hogy elmondják például azt, hogy: „gondolom, nem áll itt veletek senki szóba, mi?”.

Hosszas megpróbáltatások után egy török férfi szólít meg, hogy behívjon a jurtájába beszélgetni. Melik Şah Ünsal a magyarokat testvérnek és rokonnak nevezi az eseményen is. Két éve kezdett magyarul tanulni, de ahhoz képest már folyékonyan beszél. Azt mondja, hogy a magyarokkal örülni szoktak itt egymásnak, bár a 150 éves török hódoltság szokott néha téma lenni köztük: „igaz, a török bejött ide, de nagyobb volt a magyarok szabadsága, mint a Habsburg elnyomás alatt” mondja erre Melik. Hozzáteszi, ez régen volt, a mostani feladat szerinte az, hogy „tanuljunk ebből és előremenjünk, ketten, együtt, testvérekként”.

Melik a mostani török–magyar kapcsolatokat általánosan jónak látja, de bírálja, hogy Recep Tayyip Erdoğan és Orbán Viktor „országukban olyan belpolitikát folytatnak, amely növeli a szegénységet, miközben saját vagyonukat gyarapítják, hogy egy hozzájuk közel álló réteget részesítsenek előnyben”. A magyar kormányt ennek ellenére erősnek látja abban, hogy „nem engedi magát marionettként rángatni az EU-ban”. Melik azt helyesnek látja, hogy az állam támogat egy Ősök napjához vagy Kurultájhoz hasonló ünnepet. Ez szerinte „szigorúan egy hagyományőrző, sportfókuszú fesztivál, nem hiszem, hogy itt olyan politikusok önérdekű beszédeit kellene hallgatnunk, akik a közpénzekből gazdagodnak meg”. Ő annak sem örült, hogy 2022-ben Erdoğan fia ellátogatott ide. Az Ősök napja szerinte a magyarok számára az összetartásról, meg a Trianon miatt elszakadt diaszpórák találkozásáról szóljon, ne a politikáról.

„Sok Turáni nép jön ide, akik tisztelik egymást. Senki nem kérdezi itt, hogy Fidesz vagy nem, itt mindenki él egyben” nyomatékosítja Melik. Miközben a jurta közepén törökülésben ülünk a melegtől kicsit elmenekülve, azt még hozzáteszi: „a hagyománynak előre kell tartania, egy szemmel kell nézni előre, eggyel hátra, két kézzel pedig fogni azt, amink van. Ebben pedig sem a magyaroknak, sem a törököknek nem kell a szivárvány, mert az a kultúrát és a jövőt rombolja”.

„Nem olyan ez az Ősök napja, amilyen eddig volt” – mondja egy férfi a sörpados, éttermes rész között sétálva. Azt nem mondja el, mi zavarja most az eseményben, azt viszont igen, hogy az Ősök napját az „egy vérből valók vagyunk” idézettel tudná összegezni. „A magyarság jó buli, át lehetne vinni a hétköznapokba is” – teszi hozzá. Ő külföldön él, de ha hazajön, azt látja, hogy mindenhol a gyűlölködés megy. Ez szerinte itt egy más világ, gyűlölködés nincs, csak összetartás. Politika pedig szerinte elvétve akad: például akkor, amikor a jurták között sétálva elcsípjük azt a mondatot, hogy „gondolom, nem gyalog”.

Miközben beszélgetünk, a küzdőtéren állat-tematikus előadások kezdődnek, agárfuttatás, sólyomreptetés. A résztvevő gyerekeknek láthatóan ez a kedvence, és bevallom, néhány felnőttnek is. A zsályaáldással, sámándobolással ötvözött állatbemutatók, 40 fok ide vagy oda, könnyen lekötik az embert. Az egyik sólyomröptetővel arról kezdünk beszélgetni, hogy egy madár beidomítása kicsit több, mint egy hónap, de az már hosszú hónapok munkája, hogy a lóval is összeszokjon.

Elmondja, hogy ő egyébként is életvitelszerűen tanyán él, lovazik egész nap, szerinte fontos „egy négyezer éves hagyomány életben tartása”, aminek része az is, hogy harmonikus dinamikában éljenek az állatokkal. A beszélgetés kicsit megszakad, mert nem tudok jegyzetelni, a férfi lova erősen böködni kezdi a mellkasomat, meg sem nyugszik addig, amíg nem kezdem az egyik kezemmel simogatni. Gazdája azt azért még elmondja, mielőtt bemutatóra megy, hogy „ez fontos, a nemzet öntudatát erősíti, minél több magyar és nem magyar emberhez el kéne ennek jutnia”.

Ezzel egyetért József és Szabina is. Ők mindketten íjászkodnak, József hamarabb került bele a hagyományőrzésbe, de aztán párja is követte őt. „Minden fiatalt el kéne hozni ide, hogy belelásson, milyenek az emberek” – mondják. Szerintük az eseményen mindenki jobb, mint a hétköznapi életben, mert „ott rohanunk, dolgozunk, itt nagyobb a szabadság és a barátság”. Azt mondják, mindig új barátokra bukkannak itt, de azt is látják, hogy egyre öregszik a hagyományőrzők rétege. „Anyukám el se hinné, ha mondanám neki, hogy az ő korosztályából vannak a legtöbben” – mondja Szabina. Családos embereket látnak, de szerintük nem eleget, amit azzal indokolnak, hogy „a fiatalok nem jönnek ki a számítógépes világból”. Szerintük a hagyományőrzés egymáshoz való viszonyra taníthatná az embereket, mert „itt az ember elfelejti a hétköznapi világot, kiesnek a mindennapokból”.

Vasárnap estefelé, a nap végéhez közeledve két fiatal fiú lép oda hozzám, az egyik mellkasán egyből szembetűnik a Nagy-Magyarország-kitűző: azt mondják, „444-esnek nézünk ki”. Pontosítok, hogy egy másik laptól jöttünk, de az már mindegy nekik: szeretnének nyilatkozni a „fosnak” – ami, ha jól értem, mi vagyunk. Belekezdünk. Szerintük az ünnepség nem arról szól, hogy milyen jövőt akarnak építeni, hanem arról, hogy fontos visszaemlékezni.

„A mi generációnkban ez jobban benne van már, mint a huszonévesekben” – mondja a fiatalabb fiú, majd kifejti, hogy szerinte fontos a hagyományőrzést továbbadni az utódoknak is. Hogy miért, arra is ad választ: „hogy a magyarság fennmaradjon, és ne keveredjünk tovább”.

A fiúk szerint a Kurultájt és az Ősök napját sokan „Fidesz-rendezvénynek nevezik, pedig nem az, csak a minisztérium támogatja”. Előadásokról, fejlődő DNS-kutatásokról beszélünk, majd a kisebb fiú azt mondja, hogy szerinte azért „jobb lenne, ha Hoppál Pétert nem hívnák meg, ez nem politikai, hanem hagyományőrző esemény”. Ahogy ezt kimondja, nem várt fordulat történik, egy nő lép oda hozzánk, leállítja a beszélgetést, mondván, hogy a fiú „rosszat mondott”, én pedig „rosszat kérdeztem”.

Arra a kérdésre, hogy ő kicsoda, azt mondja, hogy „majd megtudod”, majd, amikor arra kérem, hogy hagyjon dolgozni, elrohan. Pár perc múlva visszajön, hogy elmondja, „a szervező megengedte”, de az pontosan nem derül ki, hogy mit is – talán Hoppál Péter nevének kimondását. A furcsa közjáték után mi is inkább elsétálunk, egészen a küzdőtérre, az eseményt záró szertűz felé – hátha kicsit nyugodtabb lesz a hangulat a sámándobok, a szellemvilágnak üzenő szertűz és a zsálya ölelésében.